Minden sikerhez sok álmatlan éjszaka, küzdelem, sírás, bizonytalanság, csalódás, remegő térd tartozik: ezeket be kell vállalni – mondta el a 777-nek adott interjújában Tapolyai Emőke, aki szerint csak a maradandó értékekért érdemes küzdeni. A klinikai és pasztorálpszichológussal a jóllétünk összetevőiről, a lelki ellenálló képességről, a gyász feldolgozásáról és az egyre több fiatalt érintő depresszióról is beszélgettünk. Ahogy arról is, vajon fel lehet-e oldani a kereszténység és a pszichológia szembenállását.
Miben tud többletet adni, hogyha az Ön, illetve a páciensek hite is a része a terápiáknak?
Az ember egy komplex lény. Nemcsak test, hanem lélek is, és ahhoz, hogy minél jobban megértsük, több dimenzióban kell megvizsgálni. Amikor a pszichológiát spiritualitásra alapozva vizsgáljuk, annak az az erőssége, hogy egy komplexebb nézőpontból látjuk a teljes embert.
Mit gondol arról, amikor keresztények elutasítják a pszichológiát, mondván, arra egy hívőnek nincs szüksége?
Magyarországon ebben nagy szerepe van annak, hogy a kommunizmus ideje alatt mindent megtettek azért, hogy a keresztény értékrendet kizárják a pszichológiából. Akiről tudták, hogy hitvalló keresztény, azt nem engedték hozzáférni a pszichológiához, ez még inkább szembeállította egymással a két területet. A keresztények közül pedig sokan hitvédelem címszó alatt támadták a pszichológiát, ami káoszt alakított ki az emberekben. Tegyük hozzá, a mai pszichológia maga sem ártatlan, hiszen nem tudja, hogy engedje be a terápiás ülésekre a hitet.
Ezzel szemben Ön mégis tudja ezt a kettőt ötvözni a munkája során.
A pasztorálpszichológia valóban egy nagyon hatékony formája az emberi lélekkel való foglalkozásnak. És az is világszerte elterjedt már, hogy aki tisztelettel bánik az emberi lélekkel és tisztelettel követi Isten vezetését, az tudja ezt úgy alkalmazni, hogy azáltal a gyógyulást, a megerősödést, az újrakezdést, a kapcsolatokat meg tudja támogatni. Én is erre törekszem, remélem, hatékonyan.
Sokan vesztették el hozzátartozójukat a Covidban. Mi segítheti a gyász folyamatát?
A gyászt most az egész társadalmunk átéli, látjuk magunk között, az utcánkban, a szomszédban, a gyülekezetünkben, folyamatosan jelen van a gyász hangulata, légköre, fájdalma. A gyászhoz nem kell nagy tudás, hanem odafigyelés és türelem. Nagyon fontos, hogy a gyászolóknak adjunk lehetőséget, hogy beszéljenek, méghozzá arról, amiről ők akarnak. Nem kell elterelni a beszélgetést, hanem engedni, hogy kiadják magukból a saját fájdalmaikat, megfogalmazzák a félelmeiket, veszteségeiket, kérdéseiket.
Képesek vagyunk jól kezelni, ha valaki gyászol?
Az a tapasztalatom, hogy a mai ember nem tud mit kezdeni sem a halállal, sem a gyászolókkal, akik emiatt sokszor magányt élnek meg. A saját gyászaimban is megtapasztaltam, hogy az emberek hátralépnek. Bátorságra van szükségünk, hogy bele merjünk nézni a másik könnyeibe. Azt szoktam mondani, a feszültség és a bizonytalanság elviselésének képessége az érettség egy jele. Meg kell értenünk, hogy nincsenek jó emberi válaszok a gyászra. El kell bírnom azt a feszültséget, hogy a másiknak fáj és nem tudom csillapítani.
A Gondolatok elvitelre című videósorozatában az egyik kiemelt téma volt a reziliencia. Ennek mik a legfőbb aspektusai? Hogyan válhatunk ellenállókká az élet viharaival szemben?
Az egyik nagyon fontos része, hogy én hogyan gondoskodom magamról, mennyire töltekezem fel, ha kimerült vagyok. Az olyan hosszan tartó stressz alatt, mint a már két éve tartó Covid, kell, hogy meglegyenek a feltöltekezés eszközei. Tiszteljük és szeressük annyira az életet és benne önmagunkat, hogy tudatosan teszünk ezért. Olyan egyszerű dolgokra kell itt gondolni, mint a megfelelő táplálkozás és alvás, rendszeres mozgás, kreatív alkotás, közösségi programok, természetjárás, az élet szépségének keresése. A lényeg, hogy folyamatosan töltekezzünk minél több irányból.
A másik, hogy amire ránézek, azt hogyan értékelem ki. A körülöttem lévő nehézségeket, küzdelmeket, halált, bizonytalanságot (elég csak a mostani helyzetre gondolni: Kell oltás? Hány kell még? Most már mindig velünk lesz a vírus? stb.). Amikor halljuk ezeket a kérdéseket szélsőségesen pánikkeltő megfogalmazásokban, akkor azt kell mondanom: „állj, én mit gondolok erről”? A legtöbb ember csak sodródik a kommentek, cikkek cunamijában. Tudni kell, hogy mire alapozom a meggyőződésem, és abban ki kell tartanom. Ahogy Jézus is mondta: ne homokra építsünk, hanem kősziklára! Nem kell mindig mindent értenem, elég, ha tudom: Isten velem van és Benne bízhatok. Ő azt mondja, „nekem adatott minden hatalom mennyen és földön” – ennél stabilabb sziklát nem találhatunk.
A jóllétünknek van még olyan fontos összetevője, amelyet nem említettünk?
Nekem örök mottóm az a bibliai idézet, hogy „aki mást felüdít, maga is felüdül”. Valóban csodálatos dolog, hogy amikor kinyúlunk másokat emelni, erősíteni, amikor sebeket kötözünk be, jelen vagyunk mások fájdalmában segítőként, gyógyítóként, támaszként, az valami különleges módon minket is visszaerősít. Talán pont azért, mert abban a pillanatban beálltam az élet áramlásába, amely engem is átmos. Azt kellene kérdeznünk: én mit tehetek a másikért? Kinek lenne most szüksége rám? Olyan sok embernek lenne szüksége segítségre, mégis annyira kevesen állunk bele ebbe a szolgálatba. Sajnos még keresztényként is hajlamosak vagyunk arra, hogy többet beszélünk, mint amennyit teszünk. Ha cselekednénk, megtapasztalnánk, hogy felüdülünk. Életet adunk, támogatunk, míg közben mi magunk is kapjuk az életet.
Ha már említette, hogy sok embernek van szüksége segítségre, a hírek szerint egyre több fiatal depressziós. Mi lehet ennek az oka?
A mai fiatalokon a világ összes terhe ott van. A bolygó felmelegedése, a genderideológia, az összes kérdés akörül, hogy hogy oldjuk meg az éhezést, a nyomorúságot és mindent egyszerre. Minden nap áradnak a leterhelő hírek, amelyek ráadásul hergelik az érzelmeket és vádlóak. Azt üzenik: én vagyok a felelős és a hibás mindenért, ami ezen a világon nem jól történik. Ha ez még nem lenne elég, minden fiatalon ott az elvárás, hogy valamilyen szenzációs dolgot kéne letenni az asztalra, különben senki. Harmincéves korukra már legyen legalább egy startup cégük, legyen rendezett a családi életük és az anyagi körülményeik. Ezzel szemben megtapasztalják a valóságot, ami sokkal nehezebb, mint ez az idealizált elvárás. Nagyon kevés a tiszta szó, és kevés a hely, ahova a fiatalok mehetnek és kifejezhetik magukat, hogy mik a gondolataik, kérdéseik.
Mi lehet a megoldás mindezekre?
Aki hívő, az folyamatosan tudja támogatni a másikat is abban, hogy megértse és elfogadja a végességét, hogy eddig tartok én és nem vagyok képes mindenre. Ugyanakkor támogatja abban is, hogy álmodozzon, megszabaduljon a megfelelési kényszertől. Összességében tehát az identitás megerősítésére lenne szükség. Nem több pszichológus kell, hanem aktív keresztények, akik továbbadják, amit megtapasztaltak a saját személyes kapcsolatukban Krisztussal. Nekünk nem egy távoli, hanem egy élő Istenünk van, aki azt mondja: „kapcsolatban akarok lenni veled”.
Mivel januárban vesszük fel ezt az interjút, adja magát a kérdés: érdemes-e célokat kitűznünk? Honnan tudjuk, hogy merre menjünk, mi a saját ,,irányunk” ebben az évben?
Érdemes feltenni azt a kérdést, hogy mi az, amire nagyon vágyom? Mi az, ami számomra fontos? Úgy lenne érdemes megközelíteni ezt az új évet, hogy mik azok a maradandó értékek, amelyeknek érzem a súlyát, amelyekért érdemes küzdeni. Csak azért szabad küzdeni, aminek értelme van. Ha ezt definiáltam, akkor érdemes kitűzni magam elé a célt, és az afelé vezető konkrét lépéseket megválasztani, majd menni, haladni, csinálni. A sikereket mindig szenvedések, arcra esések sorozata előzi meg. Csupán mítosz, hogy elérhetjük a céljainkat küzdelmek és szenvedések, próbatételek nélkül. Bármi, amire visszanézek és sikernek tartom az életemben, ahhoz sok álmatlan éjszaka, küzdelem, fáradtság, sírás, bizonytalanság, csalódás, remegő térd kötődik. Ezeket be kell vállalnunk. Képesnek kell lennünk arra, hogy áldozatot hozzunk magunkért és másokért.
Szilágyi Anna
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás