“Szavaim elakadnak, szívem elszorul” – A “nem imádkozó” imája

Egy korábbi cikkünkben már említettük a “Beszélgetés a Mesterrel” című kötetet, amely tulajdonképpen az ifjúság számára készített imakönyv. Ezúttal egy nagyon érdekes, első hallásra már-már abszurd című imát hozunk Nektek. A “nem imádkozó” imája azért különösen értékes, mert benne van az eltökélt akarat, hogy a száraz, nehéz időszakok közepette is megpróbál az ember kitartani a hitében és Istennel való kapcsolatában, valamint olyan őszinte imádság, amelyet sokan magukénak érezhetnek – magunkénak érezhetünk.

A “nem imádkozó” imája

“Nem tudok imádkozni Uram – és nem is igen akarok. Szerintem az ima menekülés a valóság elől. Józan és szigorú a kor, amely ránk nyomja bélyegét, s az ima úgy tűnik nekem, hogy a fantaszták és álmodozók ügye, a nem életrevalók menekülnek csak az imamorzsolgatásba. Hát ezért nem akarok imádkozni Uram. Időveszteségnek érzem és hogy egész őszinte legyek: valótlan dolgokkal való incselkedő enyelgésnek. Aki biztosan akar állni mindkét lábával a földön, annak a valóságban létező dolgok felé kell fordulnia.

hirdetés

De te Uram, azt akarod, hogy ne legyek szűk látókörű, ne csak a felületi, az első pillantásra fogható jelenségekre figyeljek. Ha ugyanis a világot, az életet alaposabban szemügyre veszem, számomra megmagyarázhatatlan jelenségekbe ütközöm. Hiányérzetem támad. Igaz, csak egy-két órára, de mégis érzem olykor, hogy nem elégít ki a munka, a hivatás, a szabadidő. Még a barátság, s a lelkemet-testemet boldogítón elárasztó szerelem sem, s a család békessége sem, mert amikor valaki eltávozik szeretteim közül, kínzóan faggatni kezdem magam: ugyan mi értelme is volt mindennek? Az életnek és a halálnak.

Látod, Uram, ezek az emberszív elemei! A maró hiányérzés, a gyötrődés, hogy nem értem az okát a körülöttem s bennem történteknek, a hirtelen belém költöző szomorúság vagy öröm, s főleg az örökös sóvárgás valami ismeretlen után. Ezek a valós érzések kényszerítenek aztán arra, hogy beszéljek valakihez. De amikor megpróbálom elmondani érzéseimet, csak töredékeket közvetíthetek. Szavaim elakadnak, szívem elszorul.

Átélem, hogy a valóban létezők kimondhatatlanok. S akkor érkezem Tehozzád, Uram. Szükségem van Rád, valakire, aki megért, aki teljességemben felismer. Az egyetlenhez megyek, aki megválthat a kimondhatalanság kínjától.”

Willibald Kammermeier, Männer im Gebet c. imakönyvéből

hirdetés