Fontos – és kétségtelenül megosztó – témában ragadott billentyűzetet Bese Gergő atya, aki írásában arról értekezik, hogy egy papnak szabad-e társadalmi kérdésekben megnyilvánulnia.
Szabad vagy nem szabad? – ez itt a kérdés!
Mégpedig akkor, amikor katolikus papként megnyilvánulok közéleti vagy komoly társadalmi kérdésekben. Ha véleményem egyezik az éppen időszerű elvárásokkal, akkor vállveregetést kapok, jól tájékozottnak minősítenek, reformer típusnak tartanak, azonban ha ellentmondok a fősodor véleményének, én vagyok maga a megtestesült gonosz és rögtön kapom az ívet azoktól, akik a templomot belülről sem ismerik, semmi közük egyik felekezethez sem – vagy éppen vallásosak a maguk módján, viszont ők teljesen tisztában vannak azzal, hogy mit kell tennie, gondolnia egy katolikus papnak.
hirdetésEgy dolga biztosan van: hallgatni.
Társadalmi kérdésekben az elmúlt időben sajnos volt bőven lehetőség megnyilvánulni. Ilyen volt a lengyel abortusztörvény, az LMBTQ-propaganda, a genderőrület, a menekültkérdés, a családok morális állapota, a fiatalokra leselkedő veszélyek, a koronavírus okozta tragédiák, kilábalások. Azonban egyik témát sem lehet függetlenül megközelíteni, úgy, hogy egyik politikai tömbhöz tartozó, irányzathoz tartozó se sértődjön meg. De kell úgy fogalmazni? Fontos, hogy mindenkinek tetsszen, egyetértsen azzal, amit én gondolok?
Az elmúlt évek megmutatták, hogy nem feladatom minden oldal kiszolgálása csak azért, mert pap vagyok. Nem kell megalkuvónak lennem! Ebben is példát mutat Jézus, aki igen megosztó személyiség volt a maga korában; nem igazán törődött azzal, hogy az igazság, mellyel előállt, mennyire felel meg a kor vezető „értelmiségének” elvárásainak.
Nem akart álarcokat felvenni, hogy hitelesnek tűnjön a betegek, a tanítványok, a bámészkodók és a farizeusok előtt. Egyedül az vezette, hogy szavain, cselekedetein keresztül minél több embert közelebb vigyen Istenhez. Persze csak azokat, akik meghallgatták és életre váltották tanítását. A többiek csak a buli kedvéért, a tömeg vonzása vagy éppen a balhé keresése miatt követték. De ez mindenkinek a magánügye volt. Senki felett sem tört pálcát és senkire sem kényszerítette rá akaratát, az idő viszont neki dolgozott.
Nagyon forrongó időszakot élünk, és a közelgő választás még tovább fokozza ezt a közhangulatot. De vagyok még elég koros ahhoz, hogy megállapítsam, ez mindig is így volt választások idején. Népünk sajátossága az, hogy öten hat felé húzunk, egy irányba tekinteni szerintem képtelenek vagyunk. Azt viszont mindenki tudja magáról, hogy mindenhez is ért és bármely témából ,,nagydoktoridisszertációt” tud prezentálni.
Képtelenek vagyunk egy irányba tekinteni. Mai napig vannak közöttünk olyanok, akik az ’56-os eseményeket ellenforradalomnak tartják, akik a szocialista rendszerre kánaánként emlékeznek, akik tagadják az egyházüldözést a ’90-es évek előtt (csak akkor hová is lettek a szerzetesek?), akik hazugságnak tartják a migrációs veszélyt vagy az LMBTQ-propagandát.
Ameddig ez így van, addig maradnak a véleménykülönbségek, az adok–kapok, a szópárbajok, az ígéretlicitek, az egymásra mutogatások. De akkor érdemes szólni, vagy sem? Érdemes foglalkozni a kérdéssel? Véleményem egyértelmű: Igen! Utasítást pedig egyenesen Szent Páltól kaphatunk: hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az evangélium hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat. (2. Tim. 4, 2 – 5)
Mire is hív Szent Pál: az örömhír hírüladására. Ami nem más, mint megtérni, felölteni az új embert, építeni Isten országát, felvenni a küzdelmet a gonosszal szemben, szeretni felebarátomat, mint önmagamat. Sehol nincs benne, hogy hallgass el, ne védd meg magad, tagadd meg közösségedet, hallgasd el az igazságot, mondj le az életről, fordíts hátat az Igazságnak.
Én pedig továbbra is érvelek, intek, buzdítok nagy türelemmel és kitartással.
Bese Gergő
Szerkesztőségünk az oldal indulása óta azt vallja, hogy fontosak a papok közéleti témákban adott iránymutatásai, társadalmi kérdésekben való megnyilatkozásai. Ugyanakkor nem támogatjuk, ha pártok által rendezett rendezvényekre látogatnak el, vagy a kampányban egy párt támogatására buzdítanak.
Örömmel várjuk a témában az olvasói írásokat is a szerkesztoseg@777blog.hu címre, amelyeknek publikálási jogát a szerkesztőség fenntartja.
hirdetés
5 hozzászólás
Ebben igaza van Gergő Atyának, de azért én sokkal határozottabban fogalmaznék. Egyáltalán, hogy merülhet fel a kérdés, hogy szabad-e egy papnak közéleti kérdésekben megnyilvánulnia? Nemhogy szabad, hanem kötelessége. A pásztor azért pásztor, hogy vezesse a népet, és nem azért, hogy csendben nézze, amint szétszélednek és elvesznek. Ezt a marhaságot, hogy az Egyház számára politizálni bűn, ezt a kommunisták találták ki 1945-ben. Ők úgy voltak a kereszténységgel, hogy szabad, amíg otthon, a négy fal között csinálják…
De a kommunisták megbuktak, szóval nekünk nem kell Rákosi elvtársra hallgatni, és semelyik elvtárs unokájára sem hallgatni atekintetben, hogy a papok mit tehetnek és mit nem.
Más kérdés persze, hogy a pap az Egyház hierarchiájában engedelmességgel tartozik, nyilván nem kezdhet önkényesen, saját belátása szerint politikai pályafutásba (elrettentő példának lásd Hodász atya esetét a Momentumos tüntetéssel), hanem csak az Egyház értékrendjének megfelelően, és a felettesei által megengedett formában politizálhat.
De ez nem jelenti azt, hogy adott esetben, amikor világos, hogy egy-egy párt vagy politikus keresztény elveket valósít meg, mások pedig egyházellenes, családellenes, nemzetellenes, vallásellenes, erkölcsellenes szólamokat hirdetnek és így is cselekszenek, akkor az Egyház ne adhatna a híveknek konkrét utasítást, hogy melyik pártra kell szavazni. Gondolok itt a “nem támogatjuk, ha pártok által rendezett rendezvényekre látogatnak el, vagy a kampányban egy párt támogatására buzdítanak.” – szerkesztői megjegyzésre a cikk végén. Ezt miért kellett odaírni?
Az a baj, hogy nem csak ti ott a 777-ben, hanem sokan a püspökök között is így gondolják, hogy az Egyháznak nem szabad nyíltan politizálnia (nemhiába, az Állami Egyházügyi Hivatal alaposan beléjük nevelte…), de ez a gyávaság kontraproduktív: az ellenség csak még bátrabb lesz tőle, és nem mellékesen a hallgatás hatására sokan megtévednek. Ne legyenek kétségei senkinek afelől, hogy ha a baloldal hatalomra jut, akkor ott fogja az Egyházat ütni-vágni, aláásni, elszegényíteni, nevetségessé tenni, és kriminalizálni, ahol csak tudja. És nem fogják “enyhítő körülménynek értékelni” azt, hogy az Egyház nem vett részt a pártok rendezvényein, és nem mondta meg nyíltan, hogy kit támogat.
Amikor konkrétan erkölcstelenségeket iktatnak törvénybe, és tőlünk nyugatabbra sok országban már büntetőjogi tényállássá tették a keresztény tanítás egyes fontos elemeit, akkor nincs mire várnunk az állásfogallással. Igenis ki kell mondani, hogy a liberalizmus bűn, és a jelenlegi magyarországi baloldal (és mindenki, aki vele összefog) a Sátán művét építi.
Lehet, hogy pár ember lesz, aki emiatt nem fog többet elmenni a templomba, de még mindig jobb, mint ha szabad kezet kapnának azok, akik multikulturálissá akarják átoperálni a keresztény európát!
Csatlakozom az előttem szólóhoz. Majd biztos engedélyt kell kérni a koszos kommunistáktól, ha akar valamit mondani egy katolikus pap. Már a beszédtér is hamis.
Nagyon kínos volt a Békemeneten látni… nem ő személyében kínos, hanem a Békemenet tette azzá.
https://kotoszo.blog.hu/2021/10/28/kovacs_viktor_evangelikus_lelkesz_feladatom_hogy_minden_oldal_tagjai_fele_szolgaljak
Jó lenne, ha azt a kérdést, hogy szabad-e papnak, lelkésznek demonstráción részt venni, teológiai megközelítésben tárgyalná(n)k. Kiindulási pontként ekkléziológiai tisztázást javaslok: Mi az egyház? Én Pál szavaival definiálom: azok közössége, akik „mindnyájan egy Lélek által egy Testté kereszteltettek meg”. Azon Lélek által, Aki az „igazság Lelke”, Aki Jézus ígérete szerint megítél, azaz különbséget tesz igazság és hazugság között, és „elvezet minden igazságra”. Ezért a keresztény ember egyrészt az igazságban a Lélek munkáját ismeri fel, másfelől a Lélek munkájában az igazságra lel. A félelemmentes szabadsága abban nyilvánul meg, hogy nemcsak a szavakban, hanem egész egzisztenciájával kiáll az igazság (valóság) mellett. Ha kell, demokrácia esetén, akár egy demonstráción való részvétellel is.
Vessünk egy pillantást Jézusra! Jézus határozott fellépése Jeruzsálemben nemcsak vallási téren, de politikai téren is botránkoztató volt. Pedig nem tett mást, mint kiállt az igazság mellett, nem csak szóval, de tettel is, magával a megosztó fellépéseivel is. Néhány példa: templomtisztítás, bethesdai gyógyítás, halála előtti év lombsátor ünnepén való váratlan fellépése. De ide sorolnám a 71 tagú sanhedrin előtti “ruhaszaggató” megnyilatkozását is. Ő nem kereste a kompromisszumot, amellyel magát – hallgatói előtt – egyetemesen elfogadottá tehette volna. Sőt, Ő azért jött, hogy az igazság képviselete által megosztást hozzon a világban.
Ugyanezt az attitűdöt találjuk Pál apostolnál is, és erről tanúskodnak a keresztény mártír-sorsok is Istvántól kezdve.
Kár, hogy a cikkek nem artikulálják sem a Lélek munkáját, sem Jézus mentalítását, sem az „igazság” (aléteia), és az “igazságosság” (dikaioszüné) kulcsfogalmakat, sem az egyház spirituális lényegét. Mintha ezek a kérdések mellékesek lennének. Mintha a papokat és lelkészeket saját „ízlésviláguk” motiválná.
Az alap-cikk mégis sejtet valamit abból az elköteleződésből, amire fent utaltam. Ezért én az alap-cikk írójával egyetértek, bár egy keresztény platformon mélyebb érvelést várnék. De a bátor kiállása példamutató.
A válasz-cikkben az egyházszervezeti hierarchia iránti engedelmességről, valamint a népegyházi gyülekezetnek konfliktust kerülő egybentartási stratégiájáról esik szó, mint amelyek a lelkész szolgálatának fontos területei.
Véleményem szerint az igazi szolgálat célja nem lehet más, mint az igazság hirdetése, megélése és az arra való segítés. A „pirosakat”, „zöldeket”, „kékeket” stb. olyan közösséggé formálni, ahol – ki-ki lemosva a maga “színét” – megtisztulva az igazság keresése és követése által nem embereknek, hanem a Szentháromság Egy Istennek kötelezi el magát.
Részt vehet-e demonstráción a pap és a lelkész? – szól hozzánk a kérdés. Emlékezzünk valamire! Ha egykor Amerikában egy Martin Luther King nevű lelkész nem szervez demonstratív politikai színezetű mozgalmat, a színesbőrűek talán még ma sem ülhetnének le a járműveken addig, míg egyetlen fehér ember is áll.
A békemenet is pozitív szellemű demonstráció. Magam is részt vettem rajta immáron nyolcadszor. Ezen értékek mellett kötelezte el magát: keresztény hit és kultúra; – szabadság; – közösség; – a Teremtő által kapott biológiai adottság; – a házassági elköteleződés; – a gyermekvállalás; – a szülői felelősség; – a nemzeti együvé tartozás. Csupa-csupa olyan kérdés, amellyel a Biblia is foglalkozik, és amelyre nézve feltárja az igazságot.
Az Ige figyelmeztet: “gyávák nem öröklik az Isten országát”. A papnak és lelkésznek a bátorság téren is nagyobb a felelőssége! Mégis: Tudunk „békepapságról” és „diakónia-teológiáról” a múltból; és értesülünk hitehagyásról és elfajzásról (a nyugati kereszténységben) a jelenben.
Tehát: Kedves olvasó! „Légy hű, és néked adom az élet koronáját!” – mondja a megdicsőült Jézus.