Még most is sokszor eszembe jut az a lány, aki a közelemben telefonált a vonaton. Messzire utazott csak azért, hogy végül egy borzalmas, kimerítő állásinterjún a végletekig megalázzák. Szerettem volna kicsit felvidítani, megkínálni a csokimmal vagy egy rágóval, de nem bírtam összegyűjteni a bátorságomat. Vajon mi lett volna, ha mégis megteszem?
Minden porcikámmal átéreztem ennek a lánynak a helyzetét. Ahogyan akaratomon kívül is azt hallgattam, hogyan alázta meg az interjúztató, elképzeltem magamat a szituációban. Alacsony önbizalmam a porban hevert volna, miután jól összetaposták és ugráltak rajta egy kicsit. Borzalmas élmény lehetett, és bár nem akartam hallgatózni, olyan közel ültünk egymáshoz és olyan kevesen voltak a vonaton, hogy lehetetlen volt nem a részesévé válni a szörnyű élménynek.
Elhatároztam, hogy felvidítom. „Valamit tennem kell, nem hagyhatom így elmenni, elveszni a szürke tömegben és szomorkodni a nap hátralévő részében. Tudnia kell, hogy vannak rendes emberek, van szeretet a világon, és majd ezen is túl fog jutni egyszer!” Kotorászni kezdtem a táskámban, és csak két dolgot találtam: egy doboz rágót és egy szelet cukormentes csokit, amit már alig vártam, hogy elfogyasszak az ebéd utáni kávé mellé. „Mindegy, majd veszek másikat” – gondoltam, és elkezdtem magamban fogalmazni a szöveget, amivel odalépek hozzá és felajánlom a csokit.
Azonban előjött belőlem az introvertált oldalam és amennyire szerettem volna kedvesnek lenni, annyira kényelmetlennek tűnt az interakció.
„Mi van, ha mérges lesz, amiért hallottam a beszélgetését? Mi van, ha kínosan fogja érezni magát tőlem? Mi van, ha most éppen nem vágyik senki vigasztalására, pláne nem egy idegenére?” Közeledett a megálló és mind a ketten felálltunk. „Itt az alkalom, most megmondom neki, hogy én is voltam már hasonlóan pocsék helyzetben és felajánlom a rágót vagy a csokit!” De az ajtók kinyíltak és én nem léptem oda. Csendben sétáltam mögötte a metró felé, miközben győzködtem magamat, hogy „tényleg kínos lett volna”.
Azóta sokszor eszembe jut ez a szituáció. Nekem is vannak rossz napjaim, hozzám is jöttek már oda idegenek az utcán, hogy egy-egy kedves szót mondjanak és vidáman folytassam az utamat. Számtalan hasonló videó kering a neten az emberi kedvességről, egy-egy idegen önzetlenségéről. Mindig megnyomom a lájkot, de rólam még sosem készülhetett volna ilyen videó.
Vajon miért félünk pont attól, hogy kedvesek legyünk, amikor semmi rossz nincs benne? Bezzeg mérgesen rámordulni valakire, amiért nem áll félre a villamos ajtajából, sokkal természetesebbnek tűnik, mint odamenni valakihez és megdicsérni a frizuráját… Elhatároztam, hogy legközelebb nem fogom lebeszélni magamat a kedvességről! Az első lépés mindig nehéz, kitörni a kis buborékunkból és közeledni egy ismeretlen felé. De hiszem, hogy ha legyőzzük a félelmeinket, akkor értékes pillanatokkal tudjuk megajándékozni azokat az ismeretleneket is, akik talán csak néhány percre lesznek a részei az életünknek, de a tőlünk kapott szeretetet talán másoknak is tovább tudják adni.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás