A szomszéd lakásban megőszül egy zongorahangoló – avagy az emberi közöny esete

Hétfőn meghalt egy ember a 4-es metrón és nem segített rajta senki. Pár órával korábban ugyanazon a metrón utaztam, talán ugyanazon a szerelvényen, talán ugyanabban a kocsiban. Mi történt volna, ha ott vagyok? Segítettem volna rajta? Vagy én is elhúzódom?

„Hétfőn rosszul lett egy utas a 4-es metrón, és mire a szerelvény befutott a végállomásra, már meg is halt” – írja az Index. Senki sem törődött vele, helyette utastársai fényképeket készítettek a haláltusáját vívó emberről. Még csak meg sem nyomták a segélyhívó gombot. 

Mindenki sietett a saját dolgára. Lehet voltak, akik fel sem néztek a telefonjukból. Vagy undorodva fordultak el tőle, mert azt hitték, őrjöng vagy részeg. Hányszor utazunk mi is ilyen bezárkózva, mint akik nem akarnak részesei lenni a körülöttünk zajló eseményeknek! Ha meglátunk egy vergődő hajléktalant, akkor nem hívjuk ki hozzá a mentőket, nehogy sokáig kelljen várni és lemaradjunk fontos programjainkról. 

Van egy kedvenc idézetem Rejtő Jenőtől, amely azonnal eszembe jutott, amikor a fenti hírt olvastam. Ironikusan írja meg, hogy mennyire közönyösek tudunk lenni a mellettünk szenvedő emberekkel szemben. 

„A tömeg szíve megmozdult! Valaki sínylődik a távoli óceánon! A szomszéd lakásban megőszül egy zongorahangoló, és senki sem törődik vele. Viszont az eltűnt kutatót a csendes-óceáni szigeten mindenki szívből sajnálja, mindenkit dühbe hoz a felelős tényezők hanyagsága, és a polgárok zöme úgy érzi, hogy rokona lett az elveszett kitűnő tudósnak. A polgárok szeretik, ha kitűnő egyénekkel rokonságba kerülnek. Természetesen nevetséges volna azt mondani, hogy küldjön a távoli ismeretlen szigetre néhány dollárt ennek a tudósnak.

hirdetés

És ez a fő. Értik?

A szomszéd zongorahangolónak küldhetnek tíz dollárt, tehát megtalálja a módját, hogy diszkreditálja az ilyen tolakodó nyomort! Az asszony ruhái, a gyermekek dohányzása, a zongorahangoló könnyelműsége (öt év előtt egy négyágú ezüst karos gyertyatartót vett a nagyanyjának) okai a bajnak. Legyünk őszinték: a zongorahangolót nem meri sajnálni, mert néhány dollárral segíthet rajta. Az emberi részvét éppen fordítottja egy kirándulásnak. Mennél távolabb fekszik térben a szánalom célja, annál gyorsabban és kényelmesebben eljut hozzá megértő embertársainak szíve!”

Hányszor hiszem azt én is, hogy segítőkész vagyok, amikor pont azokat nem veszem észre, akik körülöttem élnek és gondoskodásra van szükségük! Hányszor fordítjuk el a fejünket, amikor a „szomszéd zongorahangoló” problémáiról van szó! 

Arra a szomorú felismerésre jutottam, hogy talán én sem segítettem volna ezen az emberen. Biztos a telefonomat bámultam volna, vagy a mennyezetet, hogy véletlenül se találkozzon valakiével a tekintetem. Ha hangos, vagy furcsán viselkedő emberrel utazom, akkor nem az az első gondolatom, hogy rosszul van, hanem az, hogy részeg vagy bolond.

Elkeserítő tükröt tart ez a haláleset felénk a társadalomról. Minél többet mondogatjuk, hogy mindenki foglalkozzon a saját életével és ne a másikéval, annál jobban szétesünk mint társadalom, mint közösség. Kiöljük magunkból azt a késztetést, hogy foglalkozzunk, törődjünk a másikkal. Csak megyünk a magunk útján, nem kérünk senki segítségéből vagy tanácsából. Ennek az az eredménye, hogy már akkor sem segítünk, ha baj van, nem avatkozunk be akkor sem, ha látjuk, hogy valaki szenved a kapcsolataiban, vagy valamilyen függőségben. Hány ilyen esetnek kell még megtörténnie, hogy végre segítsünk egymáson? Remélem, ez volt az utolsó…

hirdetés