Azóta, amit magamban úgy hívok, hogy „a nagy betegség”, egyre többet gondolok arra a vicces kis tanító mesére, amikor két magzat beszélget az édesanyjuk hasában, hogy ugyan mi lesz azután, hogy megszülettek. Mert ugye onnan még soha, senki nem jött vissza. Van-e a méhen belüli élet után valami? A Képmás magazin cikkét szemlézzük.
Erre a dilemmára mi, akik már tudjuk a választ, nem is emlékszünk, és ha ilyesmi eszünkbe jut, már a második, ismeretlenbe vezető kapu kilincsének a lenyomása tart minket rettegésben. Vajon mi lesz velünk? Akkor és azután? Miután ellélegezzük az utolsót, beesik az arcunk, megnyúlik az orrunk, és a bőrünk olyanná válik, mint a hamuból készült álarc?
Sok minden megváltozott bennem „a nagy betegség” óta. Mindennél fontosabbá váltak számomra az emberi kapcsolatok: a családom, a barátaim, az ismerőseim. Jobban becsülöm a nyugodt, hétköznapi pillanatokat; ami azelőtt nyűg volt és hétköznapi rutin, azt most élvezem és örömmel tölt el. Ami régen természetes volt, az mára nekem becses ajándékká vált: a gondtalan séta, a napsütés, egy bekuckózós délután, egy pohár kávé a teraszon, egy jó beszélgetés nem természetes velejárója a napomnak, hanem ajándék, élmény, örömteli pillanat az amúgy is gyorsan pergő hétköznapokban.
Van egy barátnőm, aki képes arra, hogy mindig megnyugtató perspektívába tegye a dolgokat. Specialitása az én hatalmas problémáim szembesítése azok valódi méretével. Ő az út feléről tért vissza hozzánk, és egyszerűen csak tudja amiatt, amit majdnem elveszített, hogy
hirdetésmi az, ami igazán fontos az életben, mi az, ami valóban probléma, amin valóban érdemes bosszankodni, szomorkodni.
Amióta átküzdöttem magam a nagy betegségen, szeretném azt hinni, hogy ugyan még nem vagyok profi, de talán már én is jobban el tudom választani a valóban fontos, lényeges dolgokat a lényegtelenektől, helyén tudom kezelni a valós és a vélt gondokat.
Valóban tudok örülni annak, hogy épek és egészségesek vagyunk, a gyerekek nőnek, annak, hogy nincs háború, és hogy az autónk még nem mondta be az unalmast. Tudok örülni annak, hogy vannak igazi emberi kapcsolataim, olyanok, amelyekre valóban támaszkodhatok, ha baj van. Hogy ez mennyire fontos, ezt is a nagy betegség mutatta meg nekem.
Aki látott már meghalni valakit, az sejtheti, hogy van lélek. Még a pillanatot is lehet látni, amikor elhagyja a testet. Vigasztaló is lehetne, ám ez a pillanat félelmetes, mint ahogy a hozzá vezető út is az. És én már megtanultam, hogy ezen az úton bármelyik pillanatban elindulhatok. Nincs olyan nap, nincs olyan pillanat, amely garantálná, hogy a következő pillanatban biztosan nem terül eléd az út, és nem kell végigmenned rajta.
Nem szerettem a nagy betegséget, sokkolt, megalázott, kiborított, de sok szempontból hasznos volt. Bár nem akartam tanulni, rákényszerített a tudás megszerzésére, ennek pedig utólag örülök. Azért persze nem kívánom senkinek, hogy így tanuljon.
Hátha valaki van olyan szerencsés, hogy nagy betegség nélkül is meg tudja tenni.
Forrás: Képmás
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás