A Papp válaszol – korkülönbség a párkapcsolatban, a magány vonzalma, túlnépesedés

Ezen a héten is három olvasói kérdésre reagál Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa! A cikk alján Te is elküldheted kérdésedet!

Réka (Győr)

Párkapcsolatban élek két és fél éve. Azonos az értékrendünk, mindkettőnknek fontos a család, a hűség, bizalom. Nemcsak a szerelmem, hanem a barátom és a társam is. Egyetlen probléma van: a korkülönbség. Én 23 éves, ő pedig 20 éves múlt. Ez érzelmi és intellektuális téren nem jelent problémát, viszont más élethelyzetben vagyunk (hamarosan befejezem a tanulmányaimat, neki még néhány év hátra van). A kapcsolatunk második évétől egyre erőteljesebben érzem a vágyat az otthonteremtésre, a házasságra, a gyermekvállalásra (mindig is nagycsaládra vágytam, szeretnék fiatal édesanya lenni). Az álmaimat ő is osztja, csak korából kifolyólag nincs abban a helyzetben, hogy ezt most elkezdjük együtt megélni. Azt érzem, hogy egyre jobban felőröl a várakozás. Próbáltam elnyomni a vágyaimat és az élet más területeire fókuszálni, de a lelkem, az ösztöneim azt súgják, hogy itt az idő, képes lennék elindulni az örök hűség útján és mernék gyermeket vállalni. Fiatalkora ellenére egy olyan férfire leltem benne, akivel el tudom képzelni az életemet, csodás férj és apuka lesz. Ez nagy kincs a mai világban. Mit tehetnék, hogy a várakozás advent legyen és ne szenvedés? Szoktunk beszélgetni róla, hogyha elvégzi az egyetemet, utána összeházasodunk és gyermeket vállalunk, de ez még évek és valahogy már nem érzem elégnek az ilyen távlati álmodozást. Haragszom a helyzetre, néha rá is (pedig ő nem hibás), úgy érzem, hogy ez az egy helyben állás valamit elvesz tőlünk (tőlem?), rombolja a kapcsolatunkat.

Nagy tudomány a fejlődéslélektan, az ön-, és emberismerethez, valamint az életvezetéshez nélkülözhetetlen alapszinten olvasni róla. Többek között azt állítja, hogy az emberi élet szakaszokból áll, Erik Erikson szerint 8 szakaszból, s még ezeken belül is szakaszok lehetnek. Mindegyik szakasz alapot rak le a következőhöz, minden jól teljesített szakasz biztos alap lesz a következő szakasz küzdelmeihez. Ha nem teljesítsük „elég jól” az adott életszakaszunk életfeladatát, akkor nehezebb lesz továbblépni, annak elégtelensége, vagy terhes öröksége hatni fog. Olyan a mesében van, hogy igénytelen készület után, össze-vissza bűnös szexuális élet után majd nekem meseszép házasságom lesz, mintha az előtörténet hanyagsága és bűnei nem hagynának semmilyen emléket hátra… Vagy ha pl. a kisgyerekeink mellé nem ülünk le, nem rajzoljuk a görbéket, nem adunk érzelmi biztonságot, akkor az majd kamaszkorban vagy felnőttkorban nem nyújtja be a számlát… Az előző szakaszokat „elég jól” (hibátlanul senkinek sem sikerül) kell teljesíteni a nyugodt továbblépéshez.

Te már babára vágysz, lépnél a diákévek után tovább, de a párod még nem jár ott. Nekem úgy tűnik, mintha most két lépcsőfokot szeretnél átugrani: egyrészt a párod fejlődéslélektani állomását. 20 évesen még nem kész felnőtt az ember. Az ő életfeladata még a jövő megalapozása: még alakul az identitása, még megszerzi a képesítést egy család eltartásához, még mélyül a házasság szentségét felvenni akaró hite is.

Ezt nem tudod és nem is szabad átugrani.

Férfi identitása számára is fontos, hogy keressen, s így felelősen merjen a gyerekvállalásba kezdeni. Másrészt mintha át akarnád ugrani a párkapcsolat fejlődéslélektanát: igen, ennek is természetes érése van, melynek törvényszerűségeit tisztelni kell. Többek között Gyökössy Endre ír a házasság szakaszairól, olvassatok róla. A gyerekvállalás csodálatos és küzdelmes szakasz, ennek jó megvívásához előbb legyen jó stabil a párkapcsolat. Talán azért is van sok egyszülős család, mert a család „főrendszerét” (a férj feleség kapcsolatát) nem alapozták meg az „alrendszer” (a gyerekek) érkezése előtt. Nem lehet jobban vágyni az anyaságra, mint a páromra, eltekintve az ő jóllététől. Szóval legyetek majd fiatal házasok, élvezzétek fiatal szerelmeteket, csiszoljátok össze a világotokat, alakítsatok ki egy stabilitást – amibe érkezhetnek a lurkók.

Alapvetően jó kártyák vannak a kezetekben, másoknak sokkal rosszabb lapjaik vannak. Szeretitek egymást, közös az értékrendszeretek, képezitek magatokat, fontos nektek a család és a gyerekek, remélhetőleg mélyültök a hitben is. Jó lapok ezek, és dicséretes, hogy akartok házasságot, akartok gyermekáldást! De ezekkel a lapokkal jól kell játszani. Biztosan rossz húzás lenne, ha azonnal apává akarnád tenni őt, átugorva minden lépcsőfokot. Ha ezt egy ilyen fiatalembernek ultimátumszerűen adnád elő, talán el is szaladna, s érthető is lenne: ő még nem jár ott (egy idősebb férfival, aki már lehetne érettebb, van szakmája, érett a kapcsolatunk is, tényleg elvehetne – nos vele szabad keményebben kártyázni!). Sok kortársad még azért vár, mert nem találták meg az igazit, lehet, hogy ti már egymásra találtatok. Egy értékes emberért, egy értékes jövőért érdemes lehet várni, a mostani korkülönbség pár év múlva akár jelentéktelen is lehet, ám most nem az. Most más fázisban vagytok, s ő nem tárgy a te életterveidhez, hanem társ, akinek szintén vannak tervei, fejlődése, jövőképe.

Nagyon szépen mondod: olyan jó lenne, ha a hátralévő idő adventi várakozás lenne, s nem szenvedés. Én két ötletet adnék: egyrészt képezd még magad. Sok anya 1-2 gyerekkel tanul még, te fordítsd meg: tanulj még most, lépj magasabb szintre a tanulmányaidban, vagy tanulj új szakot, de 1-2 rövid és praktikus tanfolyam is válhat a jövőtök javára. Másrészt tedd hivatásoddá, hogy összeismertess jó embereket, párkapcsolathoz segíts keresőket. Így nem csak a saját gyerekeire gondolsz, hanem bizony még sok más párkapcsolatban is hozzájárulsz sok-sok bölcsőhöz. Minden anyai hivatásodat kicsit virtuálisan terjeszd ki a barátaid, ismerőseid leendő gyerekeire is. Na ekkor igazi advent lesz a készületed, és igazi karácsony minden születés és keresztelés a baráti körben is!

Bea (Kiskunmajsa)

Sokszor úgy érzem, hogy Isten egyfajta magányra, elmélkedő életre hív, ugyanakkor nem érzem utamnak a szerzetességet, vagy remeteséget és vonz a családos élet. Elsőéves egyetemista vagyok, még sokfelé vihet az utam. Lehetséges, hogy a magány, az elmélkedés csak a mostani életszakaszomban a cél és később családosként, más módokon tanít majd az Úr? Anyaként lehetséges egyáltalán rendesen elmélkedni, elmélyülni időről időre a sok munka közepette?

Kicsit folyatom az előző választ: a fejlődés törvényszerűségeit tisztelni kell. Nagyon örvendetes, hogy értékes életet akarsz élni, komoly családos vagy szerzetesi élet is forog a fejedben, egyetemen is tanulsz, küzdesz az elmélkedés mélységeiért. De most még nem arról kell döntened, hogy pontosan melyik életállapotban fogsz élni, hanem a megalapozásnál jársz. Most egy olyan teherbíró alapot kell leraknod, amire majd építhetsz sokféle alakú házikót – családi házat, de remetelakot is.

Most ne a felépítményről dönts, hanem az alapozásról.

A morálteológia gyönyörű tudományában állandóan a döntések hierarchiájáról van szó. Életünkben fontosak a jó gyümölcsök, Krisztus sokat beszél a jó termésről (magvető, fügefa, szőlőtő), a történelembe testesülő Istent érdekli a történelmi gyümölcs (nem történelemfelejtő, távol-keleti transzcendentális meditációra hív), hanem jó termésre. Szeretni ezt a világot, ahogy az Atya, és alakítani ezt a történelmet, ahogy a Fiú tette. Ám az életvezetés etikája alapvetően rögzíti: a döntések elsősorban az alapdöntésre irányuljanak, nem az általunk megtervezett gyümölcsökre. Az élet nem ipari termék, amit megtervezünk és legyártunk. Nem biztos, hogy lehet házastársunk, gyerekeink, nem biztos, hogy sokat dolgozhatunk, vagy sokáig élhetünk. Az élet egyszerre passzivitás és aktivitás, alázatos engedelmesség és aktív részvétel. Szóval a legfontosabb döntésünk az alapdöntés (optio fundamentalis): a szívünk, lelkiismeretünk, gondolkodásmódunk, érzületvilágunk beállítása a szeretet, a jóság, az igazság, a szépség, azaz Isten felé.

A jó alapdöntés huzatában és keretében hozzuk majd meg az életre szóló nagy életdöntéseinket: az életállapot eldöntését is. Ezen nagy életdöntésből fognak fakadni a 4-5 éves tervek, abból a heti menetrend, s a napi kisebb döntések. Nagyon csodálom azokat, akik szemüket tudják folyamatosan a nagy döntéseken is, és a napi lepéseken is tartani. S nagyon bosszant, amikor valaki napi szinten piszmog a kis hibáival és tetteivel, s nincs nagy dobása; vagy fordítva, amikor álmodozik a nagy döntésről, de nem váltja aprópénzre.

A te életfeladatod most a megalapozás. Erősítsd az alapdöntésedet a szentháromságos Isten felé: imádkozz, járulj szentségekhez, tanulj egy kis teológiát. Tedd alkalmassá az emberi „alapanyagod” a közösségben való életre (akár szerzetes leszel, akár családanya), legyen szépen összetett, gazdag az identitásod, lehessen veled együttműködni és nevetni is. Szerezz képesítést, amivel szolgálhatsz majd – bárhová is állít az Isten. Műveld a tested és a lelked, mélyülj a művészetekben és sportolj, vállalj kihívást, önkéntességet, alakítsd a szenvedésre való képességedet. Nagyszerű hivatásokról gondolkodsz, akarj ezekbe egy gazdag „ént” beleadni, nem egy SpongyaBobot….

Azt jól érzed, hogy a szemlélődő ima, a keresztény meditáció mennyire fontos a jó életvezetéshez – majd a későbbi életállapotokban is. Hogy sokgyerekes anyaként lehet-e szemlélődni, meditálni, arra csak két dolgot mondok: Jézus senkitől sem várta el, hogy guru legyen. A keresztény istentiszteletek, a Liturgia, a Miatyánk, a Szentírás kimeríthetetlen gazdagságú kincsek, s ezekből minden édesanya is tud élni. Másrészt a jó előtörténet majd visszajön: aki diákkorában begyakorolt imádságokat, elmélyült a keresztény liturgiában, előbbre jutott a szemlélődés és meditáció útján, az nem párolog el. Szeretem idézni Aquinói Szent Tamás tételét: „a kegyelem nem illan el könnyen”. Nem kell előre félni, szorongani: most érdemes jó alapot letenni, aztán bízni a Lélek és saját magunk kreativitásában is.

Anna (Győr)

Vannak, akik szerint annyira túlnépesedett a Föld, hogy sok gyermeket vállalni egyenesen felelőtlenség. A rokonaim közül többen is ezt hajtogagják. Nem vagykk házas, még nincs gyerekem, de ha lehet, majd sokat szeretnék. Van jó válasz arra, hogy miért normális dolog a nagy család akkor is, ha a bolygó túlnépesedett? A sokasodjatok parancs ránk is vonatkozik, vagy ennek van valamilyen határa a természetvédelem felelőssége miatt?

Szeretném megidézni, hogy mi az Egyház hivatalos tanítása a gyerekszám tervezéséről. Az Egyház tanítását sok szinten és módon előadják (beszélnek róla püspökök és teológusok, megjelennek könyvek, születtek pápai enciklikák, de még akár ismeretlen pártok is tetszelegni akarnak vele), a különböző történelmi korokban és különböző földrajzi helyeken a hivatalos tanítást mindig aktualizálják, de végül is a pontos hivatalos tanítást kevesen ismerik. Erről a témáról többek között a II. Vatikáni Zsinat (1965) „Gaudium et spes” kezdetű konstitúciója ír, ez a szöveg tekintélyével felülmúl minden egyházi írást (hiszen ezt a pápa és a világ összes püspöke a zsinaton hivatalos tanításként elfogadta) és forrásként szolgál minden pápai enciklikához, teológiai állásfoglaláshoz, hittankönyvhöz. A zsinati szövegek legszebb helyei kétségtelenül a családról szóló részek, s ebben kitüntetett gyöngyszem az 50. pont:

„A házastársak az emberi élet továbbadásának és fölnevelésének feladatában, amit sajátos küldetésüknek kell tekinteni, a teremtő Isten szeretetének munkatársaiként s mintegy tolmácsaiként ismerik meg magukat. Feladatukat tehát emberi és keresztény felelősséggel töltsék be. Isten iránt tanulékony tisztelettel, közös tervezéssel és igyekezettel alakítsák ki magukban a helyes erkölcsi ítéletet. Ennek érdekében fontolják meg, mi válik a maguk és a már megszületett, illetve születendő gyermekeik javára; mérlegeljék továbbá a korviszonyokból és saját társadalmi helyzetükből adódó anyagi és szellemi létfeltételeket, s végül vegyék figyelembe azt is, mit kíván a családjuk, hazájuk, sőt az Egyház közjava. Minderről végső fokon maguknak a házastársaknak kell dönteniük Isten színe előtt. A keresztény házastársak tartsák szem előtt, hogy nem cselekedhetnek önkényesen. Az isteni törvény szerint tájékozódó lelkiismeretükhöz kell igazodniuk, készségesen hallgatva az Egyház Tanítóhivatalára, mely az isteni törvényt az evangélium fényénél hitelesen értelmezi.”

Mi minden van ebben a pontban?

Szülőnek lenni hivatás, a Teremtő szeretetének munkatársai vagyunk, amikor részt veszünk a teremtés folytatásában. A gyermek Isten csodálatos ajándéka, az ember számára kitüntető részt venni abban az eseményben, hogy új élet, gyermek szülessen a világra. Amikor gyermeknek életet adunk, valami „örökkévalót” alkotunk, szeretetkapcsolatunk örökké megmarad, míg minden más elmúlik. Erről a legmagasabb rendű jóról lemondani kár lenne valamilyen alacsonyabb rendű kényelem miatt.

A szülők „Isten iránti tanulékony tisztelettel” alakítsák ki a döntést. Nem komplett tervvel vágunk neki a gyerekprogramnak, hanem alázatosan lépünk mindig egyet előbbre, tanulékony imádsággal, figyelemmel, hogy vállaljuk-e a következő gyermeket. Isten sem dzsinn a mi programunkhoz, mi sem vagyunk Isten „szülőgépei”, hanem Isten szövetséget ajánl ezen az érzékeny területen. Alázat ez Isten részéről, nélkülünk nem erőltet ránk gyermeket, igazodik hozzánk – és alázatot igényel az ember részéről is ez a nagy misztérium. A „tanulékonyság” tehát rugalmasságot, figyelmet, alázatot, együttműködést igényel Isten és a párom felé.

Az Egyház zsinati szövege hivatalosan nem írja elő, hogy a keresztényeknek mindenféle gondolkodás és számítás nélkül szülniük kellene. A zsinati szöveg kifejezetten ad néhány szempontot, hogy gondolkodásukban mire legyenek tekintettel a szülők: „mi válik a maguk és a többi gyerek javára”. Legyenek tekintettel a saját állapotukra, egészségükre, a gyerekek állapotára. Általánosságban elmondható, hogy az Egyház gyerekpárti, szeretjük, ha a házaspároknak van gyermekük, ha a gyerekeknek vannak testvéreik, a hangsúly ott van, hogy szülessenek meg a gyerekek. Ám az Egyház el tudja fogadni, hogy lehetnek határok, ahol megállunk. Nem kevésbé keresztény, aki elismeri a maga határait. Melyek lehetnek ezek? „A korviszonyokból, társadalmi helyzetből adódó anyagi és szellemi létfeltételek”. Felelősen annyi gyermeket vállaljanak, amennyit fel tudnak nevelni. Így joggal buzdítja az Egyház azokat a párokat több gyerekre, akik egészségesebbek, szellemi és anyagi módon is tehetősebbek, ahol a társadalmi helyzet is kedvez a több gyereknek. De az Egyház ugyanezt tanítja a világ minden táján: ahol valóban nagyobb a népsűrűség, túlterheltek a viszonyok, ott is ugyanezt tanítja: annyi gyermeket vállalni, amennyit keresztény felelősséggel fel tudnak nevelni. S itt valóban figyelembe veendő szempont az ökológiai helyzet is, melyen dolgozni kell. Ám a gyermek csodája nem lehet egy szinten a tehenek, a petpalackok vagy a szénerőművek gondjaival: ne a gyerekek meg nem szülésével akarjuk megoldani az ökológiai kérdéseket, hanem a legsúlyosabb szennyezők szabályozásával. Ne a legmagasabb rendű jóból faragjunk le, nehogy már megint az ártatlan, meg nem született gyerekek, valamint a kismamák és kispapák igyák meg a levét a legsúlyosabb környezetszennyezésnek, a profitéhes és felelőtlen mentalitásnak.

Az Egyház azt is tanítja: a szülők a saját kis családjuk körén túl legyenek tekintettel a nagyobb körökre is, mit kíván a nagycsalád, a haza, az Egyház közjava. A gyerek nem a szülők tulajdona, hanem az emberiség nagycsaládjának is a tagja, a családtervezésnél a tágabb körökre is érdemes tekintettel lenni.

Minderről végső soron a szülőknek kell dönteniük: Isten előtti felnőtt lelkiismerettel. S éppen itt érzünk merényletet: az Egyház tudja tapintatosan tolmácsolni és nagykorúnak tekinteni a szülőket, de az ideológiák, az áltudományos eszmék, a szekták nem. Minden szülőnek tudnia kell egészségesebbnek lennie a rájuk ömlő áramlatoknál.

Végül a gondolkodás irányát szeretném megerősíteni: inkább hiszek a családokat támogató hatalomnak, mint az ökológiai katasztrófától rettegő és másokat is szorongásra késztetőknek.

Inkább akarok családszeretetből zöldgondolkodású lenni, mint a zöldgondolkodásból családot tervezni.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés