„Ne viszonozzátok a rosszat rosszal, sem a szidalmat szidalommal, hanem mondjatok áldást!” – olvashatjuk Péter első levelében, de Pál apostol is kiemelt figyelmet szentel a megbocsátásnak tanításaiban. Ez az üzenet lényegében áthatja az egész kereszténységet; Jézus egyenesen azt mondja, hogy ha „arcon ütnek, nyújtsd oda a másik orcádat is.” De mit is jelent mindez? Milyen gyakorlati jelentősége van? Vajon tényleg olyan könnyű lenne a megbocsátás? Ha elvették köpenyünket, tényleg mosolyogva átadjuk még az ingünket is annak az illetőnek, aki ilyen csúnyán bánt velünk?
Egészen biztosan legtöbben nem így cselekednénk, ahogyan Jézus. Hisz valljuk be: ha valaki igazán mély sebet okoz nekünk, legutolsó gondolatunk lesz az, hogy vidáman, mintha mi sem történt volna, elé álljunk és széles mosollyal azt mondjuk neki: „Felejtsük el ezt az egészet!”. Nem szabad emiatt önmagunkat marcangolni, sem azt gondolni, hogy ha nem megy túl könnyen a megbocsátás, akkor „nem lehetünk igazi, jó keresztények”, mert az igazságszolgáltatás igénye alapvetően jellemez minket, embereket.
A kulcs azonban az, hogy életünk során megtanulhatjuk valamiképp elengedni a minket ért sérelmeket és értelmet adni akár a fájdalomnak is.
Erre példa a zsidó származású osztrák neurológus, Viktor Frankl szívfacsaró története, aki három évet töltött koncentrációs táborokban, amiről megdöbbentő részletességgel számol be könyvében.
Részletesen, az olvasót nem kímélve meséli el életének mindennapjait 1942-től egészen 1945-ös szabadulásáig. Olyan fájdalmakat élt át ezen időszak alatt, amelyeket elképzelni nem tudunk. Elvettek tőle mindent, ami értékes volt számára. A táborban várandós feleségét, szüleit és testvérét is elvesztette, s naponta kínozták őt a legkegyetlenebb módszerekkel. Fogsága alatt többször táborról táborra szállították, mígnem 1945-ben szabadult.
Elmesélt egy történetet is, mely nem sokkal szabadulása után történt. Egy barátjával (akivel a táborban ismerkedtek meg) egy búzamező mellett sétáltak, amikor is a cellatárs egyszer csak belegázolt a búzatáblába. Frankl vonakodott ezt megtenni, nem akarta letaposni a termést, mire a barát így felelt: „Ne csináld már! Nem vettek el tőlünk már így is eleget? A feleségemet és a gyermekemet gázkamrába vitték, és te meg akarod nekem tiltani, hogy legyúrjak pár búzakalászt?”
Frankl azonban mindvégig azt vallotta: „Egy embernek sincs joga rosszat tenni, még akkor sem, ha ővele rosszat tettek”.
Szerinte minden szabadult fogolynak újra meg kellett értenie ezt az alapvető igazságot, különben a következmények még rosszabbak lettek volna, mint pár búzakalász letaposása. Voltak ugyanis börtöntársak, akik miután szabadultak, igen komolyan vették a bosszúállást az őket ért szörnyű kínokért.
Frankl is dönthetett volna úgy, hogy bosszút áll, de nem ezt tette. Annak szentelte ezek után életét, hogy neurológusként olyan embereken segítsen, akik nem találják helyüket a világban, kiábrándultak vagy depressziósak, illetve mentális problémákkal küzdenek. Történetével emberek millióit motiválta és adott nekik erőt. Értelmet tudott adni szenvedéseinek, hisz ezáltal tudott oly sokak segítségére lenni.
A könyvet elolvasva rájöttem, hogy bár ez a megbocsátás-dolog elsőre nehéznek tűnik, de a döntés teljes egészében az én kezemben van.
Ha valaki megbánt, reagálhatok úgy, hogy parazsat teszek a tűzre és még jobban szidom őt, mint ő engem, vagy képletesen szólva „átadhatom neki a köpenyem”; a kérdés az, hosszú távon vajon melyik a kifizetődőbb és melyik válik nemcsak az én, hanem a másik ember javára is?
C. S. Lewist idézve: a felebaráti szeretet és a megbocsátás korántsem arról szól, hogy kedveljük azt az embert, aki megbántott minket, esetleg helyeseljük, amit tett velünk, vagy netán még barátai is legyünk. Egyszerűen csak arról, hogy szépen lassan életünk során megtanuljuk elengedni a sérelmeket, melyek visszatartanak minket, s később megtapasztaljuk, mekkora szabadságot képes ez adni.
Néveri Viktória
Még nem érkezett hozzászólás