Lőw Gergely atya február végén esett át a koronavíruson: a Szent István Bazilika fiatal káplánja személyes hangvételű és nagyon tanulságos írásban osztja meg tapasztalatait.
„amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10) – Így éltem meg a Covidot
Február végén átestem a Covidon. Nagy esés volt. Azt hittem nem fog ennyire fájni, de fájt. Sokan vagyunk ezzel így. Egy valódi nehéz helyzettel állunk szemben. De ahogy a rendkívüli, Boldog Brenner János káplán atya jelmondata hirdeti: „az Istent szeretőknek minden javukra válik” (Róm 8,28), mindenképp el kell elmélkednünk rajta, hogy ez a helyzet hogyan válhat mégis a javunkra. Hadd osszak meg veletek néhány gondolatot, amire én jutottam.
Istentől való elkedvetlenedés
Sokszor élem meg azt, hogy nincs kedvem imádkozni. Ez egy nagyon béna érzés. Alattomosan kúszik be az emberbe, aztán egyszer csak ott van. A karantén, a bezártság napjai alatt különösen is előjött. Ami talán az egyik legnehezebb ebben a vírusban – legalábbis ahogy én megéltem – az az, hogy nem tud az ember semmire koncentrálni. Egyszerűen gyenge és tompa. Semmihez nincs ereje. Egy reggeli készítés kész procedúra. Ahhoz, hogy misézzek például, hosszan kellett gyűjteni az erőt.
Az elején volt olyan nap, amikor nem is miséztem. Aztán egy alkalommal a kisebbik húgom felhívott. Elmondta, hogy egy barátnőjének az anyukája (én is jól ismerem a családot) kórházba került Coviddal, altatásos lélegeztetést kap, nagyon kicsi az esélye, hogy túlélje. Több atyát felhívtak, de fontos lenne a családnak, hogy ez legyen a fő szándék egy misében. Mint a villámcsapás, úgy ért a felismerés, hogy azért egyáltalán nem mindegy, hogy misézek-e vagy sem. Érdemes erőt gyűjteni hozzá, mert tétje van. Nagyon sokan imádkoztak ezért az édesanyáért, igazi ima-összefogás jött létre. Végül felébredt, és annyira felépült, hogy most már ismét szerető nagycsaládja körében lehet. Az orvosok azt mondják, érthetetlen, hogyan gyógyult fel, konkrétan leimádkozták a lélegeztetőgépről. Nagyon hálás vagyok, hogy ennek én is részese lehettem, hiszem, hogy a gyógyulásában az a mise is benne van, amit covidosan érte mutattam be a szobámban. És szintén hálás vagyok, mert ez a mise új módon ébresztett rá, mennyire fontos az egymásért mondott imádság.
Mindeközben azt is felismerhettem, hogy a ráhagyatkozás mást jelent, mint hogy egyszerűen elhagyom magamat.
Ahhoz, hogy ráhagyatkozzam a Jóistenre, ahhoz néha pont, hogy erőt kell venni magamon. Ez a járvány-helyzet egy jó lehetőség a gonosz léleknek, hogy bizalmatlanságot csempésszen belénk az Istennel szemben. De még nagyobb és még jobb lehetőség a Jóistennek, hogy megismertesse velünk, hogy akár egy ilyen nehéz helyzetben is bátran bízhatunk benne. Kérdeztem egy atyától, hogy sokszor miért nem Istenhez menekültem ebben a szorongatásban. Annyiszor megtapasztaltam már a segítségét, még mindig nem bízom benne? Az atya csak ennyit mondott: „Mert még nem ismered azt az Istent, akihez oda lehet menekülni. Vagy nem ismered eléggé.” És nagy igazságot mondott ki, azt hiszem. Éppen az elhagyatottságban, a másoktól való elzártságban ismerem meg azt az Istent, akihez most is menekülhetek. Például azon a rengeteg emberen keresztül, akik rámírtak, felhívtak, vagy épp hoztak valami apróságot csak úgy kedvességből – rendkívül jól esett.
„nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5)
Ebben az időszakban nagyon közel jött a szívemhez a János evangélium 15. fejezete, ahol Jézus a szőlőtőhöz hasonlítja magát. És tényleg, milyen vicces elképzelni szegény szőlővesszőket, ha nem kapcsolódnak konkrétan a szőlőtőhöz, hát nem sok mindent tudnak csinálni, csak száradnak. Na ez van velünk is. Én is rádöbbentem még erősebben, hogy az imádságra nem Istennek van szüksége, hanem nekem. Nem azért követeli, mert ez a hóbortja, hanem azért nyújtja ajándékként ezt a lehetőséget, hogy beengedhessem őt az életembe. „Az imádság a szívnek Isten felé fordítása” (Youcat 469.), és ezt bármilyen helyzetben megtehetem.
Nem tudom, mennyire ismerős az az érzés, amikor túltervezed a hetet. Elhatározod, hogy minden napra betervezel három nagy követ, a kis kavicsok meg beférnek közé. Aztán, amikor összeírod a dolgokat, hogy mit kéne csinálni, mivel szeretnél haladni a héten, összejön 40 darab óriási szikla. Aztán jobb esetben nagy részét el tudod engedni, és priorizálsz, rosszabb esetben nekiveselkedsz legalább 15-nek rögtön hétfőn, aztán a nap közepére már teljesen kifulladsz, és úgy érzed, hogy az életben semminek semmi értelme nincsen, és nem lehet haladni a dolgokkal. Na, nekem most egyik hétfőn ez a rosszabbik eset volt, és amikor csak valamit ki akartam volna nyomtatni öt perc alatt, és már egy órája szórakoztam a beállításokkal, akkor kicsit elegem lett mindenből.
Arra jutottam, hogy elmegyek egyet bringázni (a Covid óta futni még nem tudok, viszont felfedeztem újra, hogy mennyire szeretek tekerni). Elmentem a Városligetbe, de ez a posztcovid olyan, hogy negyedóra kerékpározás után egyszerűen le kellett ülnöm egy padra. Ha már leültem, elővettem a mobilom, és elmondtam a napközi imaórát. Aztán elolvastam a napi evangéliumor (Jn 3,1-8). És akkor ötlött belém a következő gondolat: Mit csinál egy kisbaba a születéskor? Semmit. Ez igaz, bizonyos szempontból. Ugyanakkor komoly komplikációk is fel tudnak lépni, amikor a kisbaba nem akar még kibújni. Tehát a születés nem rajtunk múlik elsősorban, de nekünk is meg kell tennünk hozzá a magunkét. Akarnunk kell megszületni, együtt kell működnünk azzal a személlyel, rá kell hagyatkoznunk arra a minket nagyon szerető személyre, aki szül bennünket.
Mit kell tennünk az újjászületésünkhöz? Semmit? Természetesen ez sem rajtunk múlik elsősorban. Isten Lelke, a Szentlélek szül újjá bennünket. Ahogy Jézus tanítja Nikodémust: „ami Lélekből születik az lélek” (Jn 3,6). De nekünk kell együtt kell működnünk vele, rá kell hagyatkoznunk. Nagyon békésen és felfrissülve tértem vissza a feladataimhoz, el tudtam engedni pár dolgot, a többihez meg mintha plusz erőt kaptam volna. Sokszor tapasztalom ezt, hogy ha nem imádkozom, ha nem engedem, hogy az Úr építse a házat, „hiába fáradoznak az építők” (Zsolt 127,1). De vele megy, ő szőlőtő.
Miért engedi meg a Jóisten?
Egy ideje járok elsőpéntekenként áldoztatni egy idős házaspárhoz, ahol a feleség a fél oldalára lebénult. Nagyon nehéz számára elfogadni ezt a helyzetet, az állandó ágyhoz kötöttséget, a szinte magatehetetlenséget, de hősiesen viseli. Nagyon meghatott, amit az unokájáról mesélt. A családja nagyon sokat látogatja őket, gondoskodó szeretettel veszik körül a nagyszülőket. A kisfiú ezt látva odament a nagymamájához, és a fülébe súgta: „Nagymama, tudod miért engedte meg ezt a Jóisten? Hogy meglásd, mennyire szeretünk téged.”
Egy másik nagyon kedves idős hölgyet nemrég felhívtam, mert mindig eszembe jut egy csodás éremről, amit nekem adott, amikor áldoztatni jártam hozzá. Nagy vidáman vette fel a kagylót. „Hogy vagy, Olga?” – kérdeztem (nem szereti, ha nénizem). S erre Olga a legnagyobb nyugodtsággal mondta: „Hát, nem túl jól. Áttétes rákot diagnosztizáltak nálam”. „Ez borzasztó, hogy tudod ezt ilyen nyugodtan mondani?” – hüledeztem. „Készülök a nagy útra. Nem ebben a földi életben kell varázsolnunk. Ránk az örök élet vár odaát.” Mélyen a szívembe vésődtek a szavai. Különösen ahogy mondta azokat. Vidáman, békével. Snell Gyuri atya (Isten nyugosztalja) idézett fel szívesen nagyon sokszor egy történetet. Egy temetésen kérték tőle, hogy különösen is imádkozzon az elhunytért. Mondta, hogy persze, imádkozik érte, és mennyire sajnálja, hogy meghalt. Erre egy bácsi azt válaszolta: „Ne sajnálja. Az, hogy meghalt, az egy dolog. Imádkozzon érte, hogy nagyobb baj ne érje!” Ahogy Kis Szent Teréz is mondja: “Szeretni annyi, mint adni, mindent odaadni, végül saját magunkat is odaadni.” Ez a lényeg, a „nagyobb baj” azt hiszem éppen az, ha magunkba fordulunk, ha nem akarjuk, nem tudjuk megosztani az életünket másokkal. Valami ilyet jelent számomra, amikor a zsoltárral ezt imádkozzuk: „Tartsd meg szemem ragyogását, ne jöjjön rám halálos álom!” (Zsolt 13,4). Ez a legfontosabb.
A legnagyobb jólét se ér semmit enélkül. Viszont a legnagyobb szenvedés se olyan nagy, ha ez megvan.
Szóval megtapasztaltam a gyengeségem, hogy egyedül milyen kevés vagyok, de azt is, hogy valahogy épp ezen a gyengeségemen keresztül tud átvilágítani Istennek a mindennél nagyobb ereje. Ha elfogadom a gyengeségemet (nem megalkuszom vele), és odaviszem Isten elé, akkor csodákra képes ezáltal. Attól Isten, hogy még a rosszból is tud jót kihozni.
Szalézi Szent Ferenc szavai jutnak az eszembe:
„Ha a szíved kószál és szenved, vidd vissza óvatosan a helyére, és helyezd gyengéden a te Istened jelenlétébe. És ha soha semmi mást nem csináltál egész életedben, csak a szívedet hoztad vissza, s helyezted ismét Isten jelenlétébe – bár az újra meg újra elszaladt, miután visszahoztad, – akkor már nem éltél hiába, akkor az életed beteljesedett.”
Lőw Gergely atya
(a Szent István Bazilika káplánja)
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás