Interjú

„Az egyházban kiemelt figyelmet kap a gyermekvédelem” – Gájer László atya

Ahogy mi is beszámoltunk róla, Gájer László római katolikus papot, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának tanszékvezető tanárát nevezte ki Erdő Péter bíboros az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye gyermekvédelmi felelősének. László atya elsőként a 777-nek nyilatkozott a témáról és fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy munkacsoportban, szakértőkkel dolgozik, ezért az interjúban is közösen válaszolt kérdéseinkre Csáky-Pallavicini Zsófia klinikai szakpszichológussal, családterapeutával.

Hogyan fogadta a kinevezést egy ilyen pozícióba, melyre most kiemelt figyelem irányul?

G. L.: Örömmel vállaltam, mert nagyon fontos feladatról van szó, ahol még sok tennivalónk van, és amelynek célja végső soron missziós cél. A gyermekvédelem területe ráadásul nem új számomra, két éve tagja vagyok az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Gyermek- és Ifjúságvédelmi Bizottságának, ahol szakértőkkel (pszichológusokkal, mentálhigiénés szakemberekkel és jogászokkal) együtt dolgozunk, és több előadást, tájékoztatást is szerveztünk a témában. A világegyházban ezen a téren zajló, akár történelminek is nevezhető folyamatok mindig is foglalkoztattak. Ferenc pápa vízióját leginkább annak a Federico Lombardi atyának a szavain keresztül értettem meg, aki a témában fontos könyvet publikált – amely magyarul is megjelent a Jezsuita Kiadónál A kiskorúak védelme az Egyházban címmel –, és akivel személyes barátságot alakíthattam ki. Most a Főegyházmegye gyermekvédelmi felelőseként, egy dinamikus csapattal együttműködve folytathatjuk a stratégiánk megvalósítását a Főegyházmegyét maghaladó nagyobb együttműködés keretében is.

Nemrég megjelent egy interjú a Partizán oldalán egy korábban molesztált fiúval. A videó nagy felháborodást keltett, mivel a történet is úgy mutatta be az egyház szerepét, mint akik nem foglalkoztak az áldozattal. Személyesen milyen intézkedéseket szeretne tenni azért, hogy a jövőben az ilyen tragikus események elkerülhetőek legyenek?

G. L.: Azért dolgozunk, hogy a jövőben ne fordulhassanak elő ehhez hasonló ügyek. Az elmúlt években már nagyon fontos eredményeket értünk el a gyermekvédelem területén a világegyházban és Magyarországon is. Zéró tolerancia van érvényben a gyermekek sérelmére elkövetett bántalmazással szemben, arra is kiterjedően, ha valakinek ilyen a tudomására jut, és azt nem jelenti. Szigorú szabályok és eljárásrendek készültek, és 2019-ben szakértői bizottságok jöttek létre az egyházmegyékben annak érdekében, hogy minden ilyen ügyet hatékonyan és gyorsan ki tudjunk vizsgálni. Fontos lépéseket tettünk tehát, de a Főegyházmegye szeretne a gyermekvédelem területén megkezdett úton továbblépni. Olyan programokat és képzéseket szervezünk, amelyek túlmutatnak a szabályok ismeretén és elfogadásán.

Azt szeretnénk, hogy az egyház kötelékében dolgozók felismerjék annak a sokszor nagyon nehezen észrevehető jeleit, ha egy gyermek segítségre szorul,

és tudjanak is neki segíteni, vagy a megfelelő helyre irányítani őt. Az áldozatok többsége ugyanis nem ismeri fel, valójában mi is történik vele, vagy csak nem mer beszélni róla. Ehhez olyan biztonságos közeget kell teremteni, amely segíti azokat, akiknek nincsenek szavaik sem arra, hogy elmondják, mi történt velük.

Fájó szívvel figyeltem az említett történetet a Partizán oldalán. Azok a programok, amelyeken dolgozunk, éppen azt szolgálják, hogy egyszerre legyünk érzékenyek és tapintatosak, ugyanakkor rendkívül határozottak is. Vágyom rá és imádkozom érte, hogy az említett esetben a kiengesztelődés és a megbékélés mielőbb megszülessen.

Cs. Zs.: Az interjú fontos dolgokra mutat rá, amelyekre nem lehet elég érzékenyen figyelni. Az egyik, hogy hiába történnek hathatós, igen szigorú intézkedések a bántalmazottak védelmében, ha nem kellő érzékenységgel kezeljük a helyzetüket, a sebzettségüket, önmagában a bántalmazó megbüntetése nem ad gyógyulást, segítséget a továbblépéshez. Azt, akit a közelünkben bántás ért, kísérni, támogatni kell az útján. Ezt eddig is felkínálta az egyház, de most még nagyobb hangsúly kell, hogy kerüljön erre. Látszik, hogy minden jó szándékú erőfeszítés ellenére maradtak hiányok és sebek – szeretnénk, ha minden érintett gyógyulhatna. Hosszú távon gondolkodunk, nagy munka áll előttünk.

A másik, hogy egy ilyen döbbenetes, fájó történettel találkozva – és minden bántalmazástörténet szükségszerűen az – egyetlen segítőnek sem szabad egyedül maradnia a döntéssel, a helyzet kezelésével. Meghallgatni valakit, aki súlyos bántalmazásról mesél, sokkoló: félelmet, haragot, első elhárításként talán kételyt és tagadást is szül az őt meghallgatóban is. Ez természetes – de megengedhetetlen, hogy ezen a ponton elakadjunk. Kell, hogy legyen a munkatársainknak információja, képzettsége, megtartó közege, kollegiális gondolkodó fóruma, ahol bölcs, megfontolt, hatékony és bátor döntések születhetnek. Ezek a döntések egyébként ebben az ügyben is megszülettek – de sokat kell még tanulnunk, fejlődnünk, hogy minél gyorsabban tudjunk segítséget nyújtani a hozzánk fordulók számára.

Milyen céljai, koncepciója van, hogy ebben a nehéz kérdésben sikerüljön pozitív irányba lépni?

G. L.: Több irányban is gondolkodunk, és a koncepciónk kialakítása során erősen támaszkodunk a világi szakemberekre is. Egyrészt szeretnénk a papság és a kispapok számára a korábbinál komplexebb képzést adni a gyermekvédelem területén. Célunk a velük való szerves együttműködés, hiszen az ő helyzetük más, mint az intézményeinkben és a plébániákon dolgozó vagy önkéntes feladatot vállaló laikusoké. Még figyelmesebb, érzékenyebb magatartást szeretnénk kialakítani a gyermekekkel kapcsolatban. A papság ilyen irányú, szakemberekkel történő támogatása tehát kötelességünk. Új programokat és képzéseket indítunk számukra, ennek egyik első lépéseként bővítjük a gyermekvédelmi témájú képzést az Esztergomi Szemináriumban, valamint folytatjuk a papi továbbképzések részeként megvalósuló ilyen jellegű beszélgetéseket, tájékoztatókat és előadásokat is.

Emellett elevenebb kapcsolatokat építenénk a Katolikus Pedagógiai Intézettel, illetve a Szerzetesi Irodával, akik az elmúlt években szintén jelentős munkát végeztek a területen és nagy tapasztalatot halmoztak fel.

Tevékenységünk másik része az egyházi oktatási és nevelési tevékenységre irányul. Elsősorban nevelési intézményekben, hivatalosan, de plébániákon, táborokban, délutáni foglalkozásokon, önkéntes jelleggel nagyon sokan foglalkoznak gyermekekkel. Egyfelől nekik is ismerniük kell és el kell fogadniuk a szabályokat és az irányelveket. Ezt a célt szolgálja a Főegyházmegye Gyermek- és Ifjúságvédelmi Szabályzata, melyet a tanároktól az akár csak egyszeri alkalommal segítő önkéntesekig mindenkinek alá kell írnia és be kell tartania. Ezen túlmenően a gyermekvédelmi szakemberek képzését is felkarolta az egyház.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) célja, hogy valamennyi katolikus nevelési intézményben képzett gyermekvédelmi szakemberek dolgozzanak és magas szintű gyermekvédelmi eljárásrend készüljön.

Az egyház ezért 2019-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen – az MKPK fenntartásában működő Katolikus Pedagógiai Intézettel együttműködésben – egy négy féléves, pedagógus szakvizsgára felkészítő továbbképzést indított, amely jelenleg az egyetlen akkreditált gyermek- és ifjúságvédelmi képzés Magyarországon. A kezdeményezés elengedhetetlen közreműködői a gyermek- és ifjúságvédelmi felelősök.

Emellett az is cél, hogy megteremtsük a közös gondolkodás fórumait az egyházon belül. A Magyar Katolikus Egyház különböző intézményeiben és közösségeiben szerteágazó tevékenység zajlik ezen a téren, szeretnénk, hogy a sokféle tapasztalat és felhalmozott tudás mindenki számára elérhető legyen, és a jó gyakorlatok minél szélesebb körben hasznosuljanak az egyházban.

Csáky-Pallavicini Zsófia

Cs. Zs.: Sokféle terv van épp kibontakozóban. A már meghozott intézkedések, megszervezett intézményes háttér és megfogalmazott irányelv alapjaira építve szeretné az egyház egyrészt az áldozatoknak és az elkövetőknek nyújtható segítés formáit még hatékonyabbá tenni. Másrészt  cél lett, hogy többféle eszközzel segítsük az egyház kötelékében dolgozókat, hogy miként tudnak szembenézni a segítségkérés mögött feltáruló nyomasztó történetekkel, és maguk is stabillá válni, hogy segíteni tudjanak. Ennek része a már eddig is működő lelki és pszichológiai segítségnyújtás lehetőségeinek megerősítése, hogy azok, akik az egyház kötelékben dolgozókhoz fordulnak, valós szakmai támogatást kaphassanak a feldolgozásban, a gyógyulásban. Szükség lehet papok által végzett lelki támasznyújtásra, vezetésre, de pszichológus szakember által nyújtott pszichoterápiára, traumafeldolgozásra is. Másrészt Bíboros atya hosszú egyeztetések és előkészítés után döntött a gyermekvédelem témájának megerősítéséről a képzési rendszerben.

Mind a rendszeres papi továbbképzéseken, mind a szemináriumi képzésben sokkal nagyobb hangsúllyal fognak megjelenni a témába vágó korszerű ismeretek.

Mindez folyamatként valósulhat meg: ha többet beszélünk a kérdésről, többen is fogják tudni megfogalmazni, mire lenne szükségük. Rugalmasnak és nyitottnak kell lennünk. Úton vagyunk.

Miért egy kisebbség alapján ítélik meg sokszor az egyházat? Mi lehet a mi feladatunk, hogy ne ez jusson eszébe az embernek a katolikus egyházról?

G. L.: Először is: itt nem egy kisebbségről van szó, hanem egy-egy esetről, amikor egy pap súlyos bűnt/bűncselekményt követett el. Az ilyennek nincs helye az egyházban. Ezzel kapcsolatban a zéró tolerancia elve érvényesül a világegyházban, így nálunk is. Másrészt a médiának nagyon fontos szerepe van abban, hogy a gyermekek védelmének az ügye szerte a világban előtérbe került, ebben azonos állásponton vagyunk a sajtóval. Az viszont nem jó és nem is lenne igazságos, ha az egyházat pusztán egy-egy ilyen eset alapján ítélnék meg az emberek. A mi feladatunk ebben az, hogy ne csak tegyünk és cselekedjünk, hanem merjünk és tudjunk is beszélni, kiállni és bemutatni az egyház szerteágazó tevékenységét, nemcsak a gyermekvédelem, hanem az élet számos más területén. Azt a rengeteg jót és értéket, ami az egyház keretei között – beleértve minden hívő munkásságát is – zajlik nap mint nap, csak ti, mi, a hívők közössége tudja elmondani. Helyettünk senki nem fogja megtenni.

Fontos azt is hangsúlyozni, hogy az egyház számos olyan intézkedést tesz ma Magyarországon, amely túlmutat az állami intézmények ilyen irányú lépésein. Ilyen célból hoztuk létre azokat az – úgy vélem, egyedülálló módon hatékony és áttekinthető – internetes és telefonos fórumokat, ahol bejelentést lehet tenni. Ezeket az említett bizottság haladéktalanul kivizsgálja, és ha a bejelentés megalapozott, egyházi eljárást indít. Ha bűncselekmény gyanúja merül fel, és az áldozat nem tesz feljelentést, mi megtesszük, de fontos látni, hogy az ilyen esetek kivizsgálására csak a rendőrségnek vannak eszközei. (Nem tudjuk kikényszeríteni, hogy a megidézett tanúk megjelenjenek a vizsgálati fórumainkon, nem tudunk házkutatást tartani vagy számítógépeket lefoglalni, stb.) Így ezután is arra kérjük a sértetteket, hogy ha bűncselekmény gyanúja merül fel, tegyenek polgári feljelentést az elkövető ellen. Ezzel a mi munkánkat is segítik ugyanis.

Ma sokat beszélünk a gyermekvédelem kérdéséről, és úgy látom, hogy ez a diskurzus éppen a nagyobb megtisztulás útja. Derűsen látom tehát az előttünk álló éveket.

Cs. Zs.: Ha valami nehéz, sokkoló dolog történik, az nyilván megütközést, haragot, fájdalmat szül a szemlélőkben – ez természetes és jogos. Ugyanezt a csalódottságot és fájdalmat éljük át belülről is a közösségeinkben, amikor egy-egy nehéz történet előkerül. Egyszerű tagként talán el sem hisszük, aztán dühösek vagyunk, megijedünk, valószínűleg egy darabig nem is akarunk szembenézni vele, aztán keserűen elfogadjuk, hogy mégis igaz, és elkeseredünk, elborzadunk, végtelenül dühösek és csalódottak vagyunk… Ezek nehéz folyamatok, nemcsak kifelé, hanem befelé is egy közösségnek. De az eltagadásuk nem segít: át kell menni rajtuk, hogy tovább lehessen lépni. Mint egy súlyos gyászban: a tagadás, harag, fájdalom, belenyugvás után következik a felépülés, a továbblépni tudás. Nem fordítva. Szóval a harag és a csalódottság jogos és természetes. Csak nem szabad ott megállni. Azt kell nézni, hogy tudunk ebből továbblépni, feldolgozni a veszteséget, meglépni a szükséges változtatásokat, és nem elveszteni közben a kapcsolatot egymással, önmagunkkal. És – ha a hívő ember oldaláról nézzük – az Istennel sem.

Az egyházon kívül élők is méltán várják tőlünk, hogy ne nézzük ölbe tett kézzel, ha valaki szenvedést élt át közöttünk. Nem tehetjük alacsonyra a lécet. Ennek okán is köszönte meg Bíboros atya mindazok áldozatát, akiknek volt bátorsága kiállni, jelezni, hogy bántást szenvedtek el. A világban mindig lesznek olyanok, akik saját sebzettségükből fakadóan sebeket okoznak, és a mi közösségünknek mindent meg kell tennie, hogy minél biztosabb kézzel tartsa őket, és azokat is, akik kiszolgáltatottak.

Harmati Dóra

Borítókép - Fotó: YouTube / Magyar Kurír
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás