Blog, Kunszabó Eszter

Mi Isten célja az Egyházzal?

Kiürülő templomok, egyre emelkedő átlagéletkor, egy vasárnap öt különböző helyen miséző papok és a lelkesedés teljes hiánya a pappal farkasszemet néző padsorokban. Egyikünk számára sem ismeretlen jelenségek, s ez a nyugati világban szinte mindenhol így van. Miért? Mi az oka annak, hogy tényleg mindenhol ezt látjuk? És hogyan lehetne visszafordítani? Vissza lehet egyáltalán? Mind közül a legfontosabb kérdés azonban az, hogy “Mit vár az Egyháztól Isten?”, vagy másképpen “Mi a célja Istennek az Egyházzal?”. Hiszen, ha erre tudjuk a válasz és e szerint cselekszünk, akkor egészen biztosan nem egy haldokló intézmény képe tárul majd elénk. Ugyanezeken a kérdéseken morfondíroztak azon könyvek szerzői, amelyeket ebben a cikkben bemutatunk. Ezek pedig Michael White atya és plébániai segítője, Tom Corocan Újraépítve, és James Mallon Egyház-felújítás című művei. A két könyv sok szempontból nagyon hasonló, mindkettő olyan plébániák vezetői által íródott, akiknek a saját szolgálati helyükön sikerült megfordítaniuk a fent leírt trendeket, és plébániáik újra gyarapodásnak indultak.

James Mallon atya plébániáján minden vasárnap összesen kétezren vesznek részt szentmisén, több tucat képzés, Alpha kurzus, belső és külső szolgálat fut egyszerre, melyeknek levezényléséért nem kizárólag a plébános felel egy személyben, hanem a szolgálatban aktívan résztvevő hívek. Nagyon hasonló dolgok zajlanak Michael White atya plébániáján is, ahol a hívek száma az elmúlt években megháromszorozódott, kiépült programjaik vannak a különböző generációk számára, amelyekben a közösség majd minden tagja részt vesz. De ők sem ilyen állapotban kapták meg a plébániájukat, Michael White és Tom Corocan a könyv elején töredelmesen bevallja: mikor odakerültek, nem sokkal voltak lelkesebbek a híveknél. Aztán valamin változtattak: visszatértek az Egyház eredeti elhívásához, és templomuk – idővel – virágzásnak indult.

A hanyatlás okai 

De ne rohanjunk előre ennyire! A szerzőkhöz hasonlóan, valószínűleg nekünk is érdemes először a kiüresedő templomok általános jelenségének okait megérteni. Ebben is segítségünkre lehetnek a szóban forgó könyvek. Nagyon hasonló okokat találnak, melyeket eltérő kifejezésekkel és részletezéssel mutatnak be. James Mallon (Egyházfelújítás, a továbbiakban E.F.) kifejezetten igényes teológiai hátteret tár fel, míg az Újraépítve c. könyv szerzőpárosa már az elején tisztázza, hogy nem céljuk a pontos teológiai okfejtés. Tulajdonképpen ez a legnagyobb különbség a két könyv között. Michael White és Tom Corocan (Újjáépítve, a továbbiakban Ú.É.) egy gyorsan elolvasható, őszinte, lényegre törő, rendkívül gyakorlatias írással fordul a változásra vágyók felé. Míg James Mallon (E.F.) egy elmélyültebb, történelmi és társadalmi összefüggéseket, valamint a pápák tanításait is bemutató, mégis életközeli és humoros könyvvel igyekszik átadni egy nagyon hasonló üzenetet.

Ahogyan a saját plébániájukon korábban általános viselkedésmintákat bemutatják, könnyedén magunkra ismerhetünk itt, Magyarországon is. Egy-egy ponton egészen olyan érzésünk támadhat, mintha a szerzők nem is több ezer kilométerrel arrébb, az USA-ban, hanem inkább a nálunk tapasztalt élményeiket vetették volna papírra. (Persze azért akadnak olyan példák, szituációk is, amik itt, Közép-Európában idegenül hatnak.)

Érdemes végig gondolni, hogy nálunk mik az átlagos templomba járók legfontosabb prioritásai, amikor a plébániai életről van szó? Például, hogy a vasárnapi mise időpontja ne vágja kényelmetlen módon ketté a napot, és persze ne legyen túl hosszú. A tíz percet meghaladó szentbeszédnél már gyanakszunk, hogy esetleg véletlenül valami ünnepi mise van, csak nem tudtunk róla. Áldozás után pedig jó lenne minél gyorsabban hazaérni, lehetőleg elkerülve a személyes találkozásokat… A lényeg, hogy úgy érkezzünk meg és úgy távozzunk, hogy a mise még érvényes legyen.

Michael White és Tom Corocan (Ú.É.) ezt a fogyasztói kultúrával állítja párhuzamba. Őszinte és humoros történetekkel mutatják be, ahogyan „fogyasztóik” inkább a lehető legjobb parkolóhelyekért versenyeztek vasárnaponként ahelyett, hogy az Istennel való találkozást tűzték volna ki célul. A “fogyasztó kereszténységre” még egy definíciót is olvashatunk a könyvben:

„A fogyasztó keresztényre jellemző, hogy Isten kegyelméből képes a megbocsátásra, vallásos életet él, de bensőjét, érzelmeit, gondolatait, terveit nem hatja át a mennyek országa iránti vágyódás. Az ilyen keresztények belsőleg nem alakulnak át, és nem elkötelezettek” (Újraépítve, 40. o.)

Saját bevallásuk szerint a legnagyobb hibát azzal követték el, hogy a plébánián eltöltött első öt évük alatt mást sem tettek, csak sok-sok különböző programmal igyekeztek kielégíteni a lehető legtöbb fogyasztói igényt, és ezáltal a templomhoz kötni a híveket. Ezzel pedig két dolgot értek el: egyrészt végtelenül elfáradtak, másrészt “fogyasztóik” még többet vártak el tőlük, és egy centivel sem kerültek közelebb ahhoz, hogy betöltsék hivatásukat és tanítvánnyá váljanak.

James Mallon (E.F.) identitásválságként hivatkozik az általa tapasztalt, nagyon hasonló jelenségekre, melynek társadalom- és egyháztörténeti okait részletesen be is mutatja. Szerinte minden egyéb válság, amit az Egyházon belül tapasztalunk, ennek a legbelső identitásválságnak a tünete.

Annak, hogy elfelejtettük, kik vagyunk és mire szól a hivatásunk.

Különböző megközelítéseken keresztül, de végül is mindkét könyv erre az üzenetre futtatja ki mondanivalóját az okok keresésében. Vagyis, hogy a jelenlegi nehézségeinknek, a kontinenseken is átívelő „kollektív punnyadásnak” az a legfőbb oka, hogy már egyáltalán nem azt tesszük, ami az Egyház – és így a hívek – elsődleges feladata. Ez a feladat pedig nem más, mint az evangelizáció: 

„Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet.” (Mt 28, 19)

Ez Isten célja az Egyházzal. Érdekes módon egyik könyv sem érzi úgy, hogy ezt hosszadalmas érvelésekkel alá kellene támasztania. Egyszerűen megnézték a Bibliában, hogy mit mondott Jézus, mit csináljon az Egyház. Ezt mondta, ezt kell csinálni, ennyi.

James Mallon (E.F.) szerint olyannyira megfeledkeztünk erről, hogy időközben teljesen átálltunk az „állagmegóvásra”. Nem cél a növekedés, a gyarapodás, a fejlődés. Elég az is, ha valahogy sikerül fennmaradni. Csakhogy mostanra mindenhol egyértelműen látszik: stagnálni nem lehet, vagy növekszünk, vagy fogyunk. Mi most éppen fogyunk.

Elfelejtettük, hogy mi a feladatunk 

Ha egy mondatban kellene összefoglalnom a két könyv fő mondanivalóját, ez lenne az: Minden hívő hivatása, hogy missziós tanítvánnyá váljon, mert az Egyház fő célja az evangelizáció. 

Számomra e könyvek legnagyobb értéke, hogy kétséget nem tűrően állítják: az evangelizáció végzése vagy nem végzése erkölcsi kérdés, de az Egyház fennmaradásának kulcsa is. És nem csak azért, mert az új hívekkel többen leszünk. Hanem azért, mert egész egyszerűen

nem lehet egészen Krisztus követője az, aki nem evangelizál.

Vagyis a már meglévő templomba járóink is csak úgy léphetnek a növekedés útjára, ha túllépnek önmagukon, és elkezdik megszólítani az „elveszetteket”.

Pontosan ez volt az a paradigmaváltás, amit a két könyv szerzői magukévá tettek. Elkezdték a plébániával kapcsolatos összes döntést ezen az objektíven keresztül vizsgálni: Hogyan szolgálja az adott döntés a CÉLT, azt, hogy mindenki megismerje Krisztust és a tanítványává váljon? 

Kinek is kellene tanítvánnyá válnia?

Persze tanítvánnyá tenni másokat csak az tud, aki maga is tanítvány. Tanítványnak lenni pedig annyit tesz, hogy az életünkben központi helyen van a tanulás, a növekedés, a fejlődés a Tökéletes, vagyis Krisztus irányába. Sajnos a templomba járó hívek elenyésző kisebbségére igaz ez a fajta elkötelezettség! James Mallon (E.F.) szerint – akinek a gondolatmenetét itt követem – egy átlagos plébánián hat-tíz, egy élettel telibb helyen nagyjából húsz százlék tartozhat ebbe a körbe. És ők azok, akikre a többség kissé furcsán néz. Éppen ezért a „tanítvánnyá nevelést” a templomba járók között kell elkezdenünk! Ehhez azonban le kell vetkőzni azt a több évtizedes elgondolást, hogy a lelki életben a tanulás a gyerekek és a kamaszok feladata (vö. „hittan”), és ahogy megkapjuk a bérmálás szentségét, nincs több dolgunk ezzel már az életben. Teljesen téves elgondolás!

Jézus Krisztus tanítványai folyamatos növekedésre vannak elhívva, a plébániákon pedig meg kell teremteni annak a lehetőségét, hogy valódi tanítványok tehessenek tanítványokká másokat is.

De hogyan szítsuk fel az emberek szívében a vágyat a többre? Hogyan hozzuk meg az étvágyukat, ha nem is tudják, hogy éhesek? A válasz egyszerű, mondhatjuk, hogy kézenfekvő és egy szóban összefoglalható: Jézus. Újból és újból fel kell mutatnunk Jézus Krisztust! El kell engednünk azt a megszokást, hogy annyit teszünk, ami az állagmegóváshoz elég, és mindenekelőtt a saját híveinket kell hozzá segítenünk ahhoz, hogy végre személyesen találkozzanak a Mindenható Istennel. A következő idézet néhány sorban nagyon jól megragadja ezt az üzenetet:

„Át kell törnünk azt a láthatatlan páncélt, amit oly sok hívő visel a templompadban. Azon kell dolgoznunk, hogy olyan tereket alakítsunk ki, ahol megismerhetik Jézust mint élő Urat; ahol fölébreszthetjük ezt az éhséget, és így elkezdhetjük tanítani őket, hogy tanítvánnyá váljanak. Újra föl kell fedeznünk az identitásunkat, és minden cselekvésünk középpontjába azt kell állítanunk, amit az Úr állított az Egyház küldetésének középpontjába. Minden plébánia szívének közepe növekedő, a lelki fejlődés útján lévő hívek közössége kell, hogy legyen, akik elkötelezettek a fegyelmezett tanulás élethosszig tartó folyamata mellett. Ezek a hívek fölfedezik Istentől kapott talentumaikat, felkészültek a szolgálatra és arra, hogy előbb-utóbb apostolokká váljanak. Azon kell dolgoznunk, hogy a tanítványok Egyháza idővel, valamikor, normális jelenség lehessen”. (James Mallon, Egyház-felújítás, 23. o.)

Ezeknek a tanítványoknak pedig el kell indulniuk, és tanítvánnyá tenniük minden nemzetet. Nem állhatunk meg a már templomba járó, de langyos szívű katolikusoknál. Így válhatunk misszióba küldött apostolokká, misszióba küldött Egyházzá, ami az elfeledett, eredeti identitásunk. Ezért kell, hogy az evangelizáció visszatérjen az Egyház szívének a közepébe. VI. Pál pápa figyelmeztetésére hallgatva, ne engedjünk a kísértésnek, miszerint az életünk mint tanúságtétel önmagában elég az evangelizációhoz — ez csak az első lépés! Egészen konkrétan az alapvető evangéliumot, a kérügmát kell hirdetnünk azoknak az embertársainknak, akik még nem hallották hitelesen. Az evangélium a maga koncentrált formájában, amely megtérésre hív és teljesen megújult életet kínál a Szentlélek erejéből, gyakran a régen templomba járó hívőknek is új, ráadásul megnyitja az utat a Jézussal való bensőséges találkozáshoz. A kisegyházak gyakran ezt is felkínálják, s a katolikusok oda mennek megtérni, miközben mi elfeledkezünk az evangélium erejéről és dinamizáló hatásáról. A missziós kurzusok használata ebben is segít!

A plébánia, mint az új evangelizáció fő terepe

A plébániai közösségek összessége maga az Egyház. Ezért is gondolják a szerzők – és rajtuk kívül is sokan -, hogy érdemes kifejezetten a plébániáinkat megújítani, és onnan indulni el evangelizálni. Az sem hátrány, hogy a plébániák körzetei lefedik magát az országot, így ha a plébániák tagjai missziós tanítványokká válnak, akkor mindenkit elérünk az Örömhírrel!

További előny, hogy a plébániák természetüknél fogva rögtön közösségbe tudják invitálni az embereket.

Ezek a közösségek jelenleg lehet, hogy nem virágoznak, de ott van bennük a lehetőség, hogy életadó közeggé váljanak a már meglévő és leendő tagjaik számára is. Ennek megvalósításához mindkét könyv kiváló ötletekkel látja el olvasóit!

A mostanra feltornyosuló „Jó, de hogyan?” kérdésre ebben a cikkben nem fogunk tudni kielégítő választ adni. Érdemes elolvasni legalább az egyik könyvet, hiszen valóban mindkettő rengeteg nagyon hasznos szempontot ad a változtatások elkezdéséhez[1]. Egy kis ízelítőt azért megpróbálunk adni a kezdetekhez.

Mindkét könyv szerzői számára komoly inspirációt adtak a körülöttük lévő, növekvő protestáns, evangéliumi gyülekezetek. A dél-amerikai püspöki szinódus által megalkotott, és XVI. Benedek által 2007-ben jóváhagyott Aparecidai dokumentumban közzétett kutatási eredmények szerint “sok komoly hívő nem amiatt hagyja el az Egyházat, amit a nem katolikus csoportok hisznek, hanem alapvetően amiatt, ahogyan élnek; nem tanbeli, hanem életbeli okokból; nem szigorúan dogmatikus, hanem pasztorális megfontolásokból; nem Egyházunk teológiai problémái, hanem módszertani nehézségei miatt.” (225. pont) A könyvek szerzői maguk is elmentek és személyesen is megnézték, mi az, ami ezekben a kisebb gyülekezetekben olyan jól működik. Azt tapasztalták, hogy ők jellemzően jóval nagyobb hangsúlyt fektetnek az élő és éltető közösségre, valamint Krisztussal és a Szentlélekkel való személyes találkozásra. De számos egyéb téren is van mit tanulnunk tőlük, természetesen anélkül, hogy szeretett Egyházunk tanításából bármit is feladnánk!

A következő lépés az lehet – akár papként, lelkes hívőként, vagy egy kis közösség elfáradt vezetőjeként állunk a feladat előtt -, hogy körbenézzünk, kik azok az emberek körülöttünk, akikre építhetünk. Velük kezdjünk el imádkozni és elkérni a víziónkat a mi saját elhívásunkra. Imádságban vigyük Isten elé a plébániánk jelenlegi értékeit – nem azokat, amik „papíron”, hanem amik a gyakorlatban a prioritásaink. Ha elakadunk abban, mik is ezek, akkor azt gondoljuk végig, hogy mire fordítjuk a pénzünket és az időnket? Akár vegyük elő a költségvetést. Ahogyan ezt korábban már írtam, Michael White, Tom Corocan és James Mallon arról számolnak be, hogy a plébánia minden döntését annak fényében hozzák meg, hogy az hogyan szolgálja az Egyház legfontosabb feladatának, az evangelizációnak a teljesítését.

Ha mindezeket megtettük, akkor elkezdhetünk egy konkrét tervet kidolgozni. Ez az a pont, ahol a legnagyobb szükségünk lehet a könyvekre, már csak azért is, hogy lássuk, milyen sok mindenre lehet gondolni, mennyi lehetőség áll előttünk! Például a vasárnapi szentmisék megújításával kapcsolatos fejezeteket egészen lenyűgöző volt olvasni. Aprólékos gondossággal dolgozták ki az ajtón való belépéstől egészen a távozásig a felemelő szertartás és a közösségbe való bekapcsolódás részleteit. De hasonlóan frissítő volt a felnőttképzéshez való hozzáállásuk. Úgy tekintenek az Alphára, mint a tanítvánnyá tétel egyik legfontosabb eszközére, ezért állandóan, párhuzamosan több (tucat) kurzust tartanak. Ezekre személyesen és megállás nélkül invitálják a híveket, hogy mindenki megtapasztalja a Szentlelket, az Istennel való személyes találkozást, a megújulást.

Közösségeik felélesztésének egyik kulcsa, hogy tagjaikat kiscsoportokba szervezik, és az, hogy a szolgálatban mindenki részt vesz, aki a közösséghez tartozik. Világossá teszik, hogy ez konkrét elvárás a plébánián. Mivel az evangelizáció Krisztus követésének alapvető mozzanata, és a szolgálók hitét is feltüzeli, ezért aki belekóstol egy jól működő misszióba, az csak többre fog vágyni, és nem kevesebbre. Ezért nem kell félnünk, hogy a túl sok kötelezettség hosszú távon elüldözi az embereket.

Még számos tippet és tanácsot olvashatunk a könyvekben, de egy dolgot mindkét plébánián megtapasztaltak: az újítások kezdetben bizony minden alkalommal kivívták a megszokásaikból drasztikusan kibillentett hívek haragját.

Mindhárman arról számolnak be, hogy az első időkben telefonok, levelek és szóbeli megjegyzések egész áradata zúdult rájuk, szinte az összes változtatásnál. Ezzel, úgy tűnik, számolnunk kell!

Mégis érdemes elindulnunk az úton! Akkor is, ha kezdetben csak ketten vagyunk a templomban, akik hajlandóak vagyunk elindítani egy kurzust.

Érdemes újból és újból meghívnunk a híveket a képzésekre. Érdemes emberről emberre haladva építkeznünk. Nem hiábavaló a hűségünk és a fáradozásunk! Isten akarata nem az, hogy úgy-ahogy fenntartsuk a jelenlegi helyzetet. Nem arra hozta létre az Egyházat, hogy kiüresedő templomokban langyos szívű hívek hallgassák, ahogy a kántor egyedül énekel. Az a vágya, hogy evangelizáljunk! És ha ez az akarata, akkor meg is tudja adni az eszközöket, hogy ezt sikeresen véghez vigyük. A végeredmény – szerencsére – nem a mi erőnkből valósul meg.

[1] Az Újraépítve c. könyv mellé Michael White és Tom Corocan még egy külön gyakorlati kézikönyvet is írt Újraépítve gyakorlati kézikönyve – Tíz lépés a megvalósításhoz címmel.

 

Az írás eredetileg megjelent: Megújulás a Szentlélekben 2020. III-IV. szám

 

Borítókép: Wirestock | Dreamstime.com
hirdetés

1 Komment

  • Válasz F 2021. 03. 31. 00:26

    Nem az a megoldás kulcsa, hogy a hogyan kell belépni a templomajtón, meg hogy mire fordítjuk a költségvetést. Abban van a lényeg, amit Jézus mondott a tanítványoknak: Gyógyítsátok meg a betegeket, űzzétek ki az ördögöket (Lk 10, 9 és 19)
    Ha az Egyház erre ma is képes lenne, akkor annyi hívő menne a templomokba, hogy be sem férnének. Képzeljük el, hogy ha minden pap olyan lenne, mint Szent Pio. Vagy legalább tizedannyira olyan. Valami itt nagyon durván elveszett az évszázadok során!
    Persze nem tehet mindenki csodákat, ilyen irreális elvárásokat ne támasszunk. De az nagyonis reális, jogos és teljesíthető elvárás lenne, hogy az Egyház hitelesen, bátran képviselje a keresztény értékeket. Ne szégyellje felemelni a szavát és kimondani az igazságot, akkor, amikor mindenki hazudik! Erre ma ebben a feje tetejére állt világban rendkívüli igény van, és a média is vevő rá, mert akár a saját “társadalomnevelő” céljaival szembemenve is felkapja és ezáltal segíti hirdetni az ilyen tanúságtételeket.
    Ha például az ominózus mesekönyvet nem Dúró Dóra darálta volna le, hanem Erdő Péter, akkor mindjárt tekintélye lett volna az Egyháznak, barátok és ellenségek körében egyaránt. Ez csak egy példa volt, de folytathatnám a sort. Sokszor az Egyház maga sem meri kimondani a tanítását, egyfajta “keresztény vagyok de szégyellem” hozzáállást látunk azok részéről, akiknek példát kellene mutatniuk. Miért menjenek akkor az emberek a templomba? Hogy Hodász Atya gitározzon nekik rockmisét? Rockzene van a Szigeten is, azért senki nem fog a templomba elmenni.
    Itt kelet-európában a fő baj az, hogy a kommunizmus alatt az egyházat mesterségesen szétverték, tudatosan züllesztették le alkalmatlan (ám annál lojálisabb) vezetők kinevezésével. Az állam és az egyház közötti, egyébként törvénytelen megegyezés szabad utat adott a lassú de biztos rombolásnak. Ezért aztán nem lehetett a rendszerváltáskor kelet-európában az egyházakat a semmiből újjászervezni, hanem a megalkuvásra épülő, hiteltelen, romlott alapokon kellett megpróbálni alkotni valamit – nem csoda, hogy nem akar sikerülni. Rossza alapra építeni nem lehet, mert bármit rakunk rá, csak ledől.
    Épp ezért nagy tévedés a cikkben, hogy VI. Pált pozitív példaként hozza fel. Ő volt az, aki a kommunizmussal kiegyezett, mondván hogy az már sose fog elmúlni. Ő volt az, aki Mindszenty halálát meg sem várva hivatalosan is megfosztotta az Esztergomi érseki címtől, hogy ezzel legalizálja a “békepapok” egyházát. Nem állítom hogy tudatosan, lehet hogy egyszerűen csak tehetségtelen vezetőként, de ezzel szentesítette az árulók egyházát.
    Ezt nyögjük a mai napig, és még ki tudja meddig, mert a kontraszelekció azóta önfenntartó üzemmódban tovább működik!