A Papp válaszol – megtalálni az igazit, hangos szomszéd, Házasság hete

A Papp válaszol mai cikkében is három olvasói kérdésre kapunk választ Papp Miklós görögkatolikus paptól. Hálásak vagyunk, hogy ilyen személyes jellegű, őszinte kérdéseket írtok! Hisszük, hogy ezek a válaszok nem csak a kérdezőknek, hanem mindannyiunknak a javára válik.

Lea (Pozsony)

Mi, pozsonyi magyarok is csatlakoztunk a Házasság hetéhez, s szeretném megkérdezni Miklós atyát, hogy most különösen mit üzenne a házasságra készülőknek és a már házasoknak?

Olyan jó tudni, ha az értékekért együtt dobog a szívünk! Olyan jó, hogy minden évben van a Házasság hete, s ehhez a nagy csodához minden évben lehet tenni egy-egy gondolatot. Most 3 rövid gondolatot fogalmaznék meg – tovább gondolásra javasolva:

A házasság előtt állóknak azt mondanám: ha szeretik egymást (erósszal, filiával és agapéval), akkor bátran döntsék el és kezdjenek bele! Egyre hangosabban szeretném mondani, hogy a házassággal való hitegetés lehet komoly bűn. Régen jogi következményei is voltak, sőt, párbajoztak is érte – ma túl légneműen vesszük, nem is értjük, mi abban a bűn… Amikor hosszú éveken át csak ígérget valaki, amikor potenciális jó partnerek mennek el mellettem mert én „foglalt vagyok”, amikor a kegyetlenül múló idővel csökken a megszülhető gyerekek száma – akkor az nem játék. Elérhetünk egy olyan állapotot, amikor már olyan sok évet és áldozatot fordítottunk a kapcsolatba, hogy nem akarjuk mindezt veszni hagyni, de kemény ultimátumot sem merünk adni. S marad Csokonaival a remény szívfacsaró üldözése. A házassági hitegetést se mi magunk ne tegyük, de ne is asszisztáljunk ehhez a felnőtt gyermekünknél, barátunknál. Ennek árnyékán túl ragyognak csak igazán azon fiatalok, akik eldöntötték, elkezdik, s kérik a jó Isten áldását.

hirdetés

Nem hitegetnek, hanem hisznek.

A házasokban idén azt erősíteném: fejlődjenek a házasságban! A Házasság hetének szlogenje „Ezerszer is igen!” erre is akar buzdítani. Az „igen” kimondása egy esemény, egy élethossziglani történés. Nem egyszerűen megismételjük az egyszer kimondott igent, hanem mintegy elnyújtva mondjuk ki, minden nap, ezerszer is, a sírig is, de ugyanazon igent. Én egyoldalúnak tartom, ha a szeretetnek csak az elfogadó aspektusát hangsúlyozzuk, csak az érzelmi, az átölelő, az elfogadó (női) dimenzióját. A szeretetben van növekedés, fejlődés, érés, sürgetés, noszogatás is. Milyen áldásos, ha a házastársam mellett és általa fejlődöm a hitben, az értékrendszerben, a kultúrában, az emberségben, s micsoda mázsás lehúzó erő tud lenni a fejlődésre képtelen, mindent felülbírálhatatlanul okosan kommentáló, a spriritualitásban, kultúrában lemaradó társ. A házasság szentségének van dinamikus oldala is!

Végül a Házasság hetének sok mosolygós arca mellett szeretném hangsúlyozni, hogy az élet mindenképpen egy dráma. Azoknak is szól a Házasság hete, akiknek most nehéz. Az a nagy kérdés, hogy melyik drámában akarunk játszani. Valakik számára úgy válik drámává az élet, hogy nem hoznak nagy döntéseket, vagy rossz döntéseket hoznak, s úgy próbálnak meg boldogok lenni. Mások meghoznak igaz döntéseket, s a döntéseket a fogukban tartva küzdik át magukat a túlsó partra.

Az életet nem lehet könnyedén venni, bármennyire szeretné a csicsergő korszellem sugallni.

A könnyelmű lét elviselhetetlen, az üres lét nem boldogít. Ne szégyelljük bevallani az alaphelyzetet: a házasságunk drámai, melyben komikus és tragikus elemek is keverednek. De mégiscsak jobb az életnek azt a drámáját játszani, ahol az igaz döntésekért küzdünk, azt visszük végig az élet dzsungelén, amit Krisztus a szűk kapunak, keresztnek nevezett. Tehetjük ezt a húsvét szelíd bizalmában, ami az élet drámaiságát nem szünteti meg, de a tragédia végső élét reményadóan elveszi.

Ezerszer is igen!

Balázs (Budapest)

Minden megtörténik, aminek meg szabad történnie. Minden megpróbáltatásnak, amit Isten megenged, azzal célja van. Ha hangos a szomszédom, néha házibulit tart, ami számomra zavaró, kérésemre sem halkít a zenén, ezt az esetet imával hogyan lehet feldolgozni? Mi a célja az Istennek ezzel? Hamis nyugalomérzetből akar kilendíteni?

Egy krízishelyzet megoldásának van külső és belső dimenziója. Sohasem elég, ha csak az egyikre figyelünk. Akik csak a külső megoldásra koncentrálnak, azok ügyes emberek lesznek, praktikusan gondolkodnak, nem „lelkiznek” sokat a problémán – megoldják. Akik pedig csak saját maguk benső világában akarják a krízis megoldani, azok csak „lelkiznek”, belül lerendezik a dolgot, de semmit sem változtatnak a világon. Valójában egyik sem elég önmagában. Az elsők azt hiszik, hogy a világot praktikusan „meg lehet szerelni”, tudománnyal, erővel, törvényekkel, akár rendőrséggel – de majd kiábrándulnak, hiszen az ember nem tudja megváltani a világot. A másik fajta ember konfliktuskerülővé válik, mindent a lélekben és az imádságban akar megoldani, s hasonlít a buddhista emberre, aki a világ szenvedéseinek megoldása elől a szubjektív meditációba menekül. A keresztény ember mindkét dimenziót szem előtt tartja: Jézus Krisztus földi szeretetével, tanításával és kereszthalálával egyszerre „objektíve” részt vett a történelem javításában, s a kereszt magányában egyszerre a szívére is vette a világ összes gondját.

Egy zajos szomszéd esetében tehát érdemes a „külső” megoldással is foglalkozni: legyen hangszigetelt az ajtó, legyenek hangot elnyelő szőnyegek, bútorok. Aztán érdemes szövetségeseket keresni a szomszédokban, s többen is jelezni az antiszociális viselkedését. Végső esetben szabad hatóságot hívni: akit nem neveltek a szülei és a környezete szociális magatartásra, azt sajnos így kell utónevelni (és ez sok más élethelyzetben is így van…). Fontosnak tartom, hogy nem hagyhatjuk annyiban a túlzott individualizmust, a széteső családok miatti neveletlenségeket, az önkény rákos burjánzását. A keresztények nem arra kaptak meghívást, hogy a külső, történelmi körülményekről mondjanak le és csak lelkizzenek, hanem vegyenek részt a történelem „vajúdásában”, tisztulásában. Közhely, de igaz:

a világban azért tud a rossz erős lenni, mert a jók hagyják.

Másrészt ugyanilyen fontos a belső, lelki feldolgozása a krízisnek. Először is én nem gondolom, hogy minden apró bakit Istenre kellene kenni, vagy emberi neveletlenséget és bűnt Isten akarna. Azt viszont nagyon is akarja, hogy minden élethelyzetben a felbukkanó alternatívák közül a leginkább szeretetteljes megoldást válasszuk. Nem az a legjobb megoldás, ha szidjuk a zajos szomszédot, ha mindennap mérgelődünk miatta, ha beengedjük a bosszantásait a szívünk közepébe, ha érzelmileg elragad minket. A zajos szomszéd is egy körülmény, mint a karantén. Nem szabhatják meg életünk fő csapásait, nem válhatnak döntéseink legfőbb szempontjává. Jól tudom, hogy a sok harag és bosszankodás belső legyőzése után már a semlegesség is eredmény, de a csúcs mégis az, ha imádkozunk a helyzetért. A zsoltárok világa Szent Atanáz püspök szerint „az érzelmek iskolája”, megtanítja, hogyan mondjuk ki indulatunkat, s hogyan bízzunk Istenben.

„Készséges szívvel mutatok be neked áldozatot, és hálát adok a te nevednek, Uram, mert jó az, mert minden szorongatásból megszabadítottál engem, és ellenségeimre felülről nézhet a szemem.” (Zs 53)

Rozi (Budapest)

Huszonhatodik évemben járok, és még nem találtam meg azt a férfit, akivel egymásnak igaz társai lehetnénk. Nyitottnak tartom magam, többször voltam randin, beszélgettem már. Sok tervem van, célom, vágyam, amiket szeretnék megosztani ezzel az emberrel, és szeretném viszont megélni az övéit is. Úgy éreztem, hogyha egy mélyebb megnyílásra került volna a sor (pl.: egy komolyabb témában mondtam el meglátásomat), mintha hirtelen valami megszakadt volna, elmaradoztak a válaszok, és sosem kaptam választ, hogy miért, vagy mi a célja az illetőnek, van-e célja. Húszas éveim elejét nem feltétlenül tudatosan, de mégis törekedve igyekeztem kihasználni, felkészülni arra, hogy igaz feleség és anya lehessek. De valami miatt még mindig nem jöhetett el a pillanat. Nyilván az lenne a kérdésem, miért, persze erre nehéz lehet választ is adni, és elég kevés információt írtam le. De segítséget szeretnék kérni.

A jó házassághoz akarni kell magát a házasságot és a partnert is. Bármelyik hiánya gond. Vannak akik akarják a partnert, de nem akarják a házasságot. Pedig D. Olson a házasság pszichológiájáról nagyszerűen azt írja: akarni kell a közös életünket is. Sok embernél látom ezt problémának, hogy magát a házasságot nem akarják, mintha nem lennének családcentrikusak – ők csak a partnert akarják, s ha már nem annyira kívánatos, akkor új partnert akarnak. Önnél fordított a helyzet: a házasságot akarja, de hiányzik hozzá a társ. Azért töltse már el önbizalommal, hogy az értékrendje rendben van! Súlyos hiba lenne azonban egy „akármilyen” partnerrel összekötni az életét, csak hogy házas lehessen és édesanyává válhasson. Nem elég csak a házasságot akarni. Ha mindkettőt akarjuk, az teszi stabillá a párkapcsolatot: ha bármelyik iránt gyengül a vonzalmunk, a másik segít mégis megtartani.

Az ön jelen helyzetére két tanácsot adnék: ha tényleg szeretné a házasságot, a családot, akkor ne fáradjon bele a keresésbe! Az a nagyon nehéz, hogy minden kapcsolatnak a házasság előtt kudarc a vége (minden igaz örömén túl), mindegyik után sebzetten kell megrázni és újra felmutatni önmagunkat. A párkeresés kudarcaiban én mindig azzal stimuláltam magam: túl nagy jó egy szerető feleség tőle a gyerekek ahhoz, hogy belefáradjak. Milyen sok jó fiúnál és lánynál látom, hogy a sorozatos sebek után „jegelik” a szívüket, belevetik magukat a sok sikert adó munkába, pénzkeresetbe, esztelen hobbikba, rosszabb esetben bűnökbe, s feladják. Ön nagyon szépen írja, hogy fontos a nyitottság, a mély beszélgetések, a türelmes esélyadás.

Adjon esélyt újra és újra Istennek is, hogy meglepje önt!

Másrészt nem béníthat meg minden napot az, ami (még) nincs. Krisztus már elérkezett ebbe a történelembe, már jelen van Isten országa, szeretete. Loyolai Ignác kedvenc mondata volt: „Mindenben Istent megtalálni!” Ignác Isten szabadságáról ír: nem lehet Isten szerető kegyelmét automatikusan kötni a böjthöz, a cölibátushoz, de a házassághoz sem, hanem Isten szabad, mindenütt adhatja szerető jelenlétét. Persze ez az embert is felszabadítja: az ember napja, hite, jókedve nem lehet a túsza annak, ami nincs. Még a hőn áhított, nagyon jó házasságtól és gyermekáldástól függetlenül is megtalálhatjuk Őt mindenben. Végső soron boldogok magától Istentől vagyunk, akár egyedülállók, akár házasok, akár szerzetesek vagyunk. Ez a mindennapi misztika azt hiszem nem erőfeszítést, a fogak összeszorítását igényli, hanem látást. Ráébredést, ráeszmélést. A személyünk arca van szemközt Isten arcával, túl a testi, történelmi síkon. Mindig, mindenhol. Charlie Caplin szerint „minden nap eltékozolt, amikor nem nevettél egyet”. Teológia síkra fordítva úgy is mondhatnám: „Minden nap eltékozolt, amikor nem mosolyogtál össze Istennel!”

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés