A Papp válaszol – megtört szív, sportfogadás, autogén tréning

A Papp válaszol legújabb részében újabb három olvasói kérdésre válaszol Miklós atya – nem is akármilyenekre! Egy jó lány, aki szeretne rosszat tenni, egy sportfogadó akinek a hobbija a szenvedélye lett – és egy fontos kérdés az autogén tréning kapcsán! A cikk alján Te is kérdezhetsz!

Nikolett (Mezőkövesd)

„Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket.” írja Máté evangélista. 24 éves vagyok és eddig nem igazán értettem ezeket a sorokat, mert mindig is jókislány voltam, szerető, katolikus, hívő családban nőttem fel. Mindig azt éreztem, hogy én “egészséges” és “igaz” vagyok. Az utóbbi időben valami megváltozott bennem, talán a kimaradt lázadó kor miatt is, és mintha szükségét érzem annak, hogy csináljak valami “rosszat” ahhoz, hogy vissza tudjak térni Istenhez. Az lenne a kérdésem, hogy hogyan lehet megtört szívűvé válni? Mert a valódi alázat csak ennek segítségével valósulhat meg, azonban jobb lenne a megtört szívűséget valamilyen más módon elérni.

Hallatlanul izgalmas kérdést tettél fel, ami szerintem sok „jó fiúban” és „jó lányban” dolgozik. „Kalapáccsal” szeretném lebontani azt a tévképzetet, hogy az alázatos szívhez először a mocsokban szándékosan meg kellene fürödni. Sajnos gyakran hallani ilyen ideológiát a művészvilágban: mintha csak akkor lennél majd jó művész, ha előbb fetrengtél a sárban. Számtalan jó lelkű művész az élő cáfolata ennek. Hallani ilyet a kortársaktól is, akik identitást csinálnak a bűnből (drog, szex, alkohol, akár bűncselekmények), mert talán másból nem tudnak. S igen, sajnos a kereszténység is mintha túl sokat beszélne a megtérés utáni alázatos és töredelmes szívről, mintha természetes fejlődés, egészséges növekedés által nem lehetne eljutni egy alázatos szívig. A kereszténység amikor a megtérés utáni töredelmes szívről beszél, akkor arról tesz tanúságot, hogy van „tovább”, van bűnbocsánat, tisztulhat a szív – de nem kizárólagosan és nem automatikusan csak ez az út vezet a töredelmes szívhez. Súlyos tévedés, miszerint ha átadod magad a bűnnek, a mocsoknak, akkor majd te „automatikusan” nagy művészlélek, vagy töredelmes szívű keresztény leszel! Karl Rahner ír egy helyen arról, hogy a kegyelemnek nincs automatikus csatornája, hiszen az mindig perszonális és ajándékszerű.

A töredelmes szív az ember alapállapota Istennel szemközt. Ennek egyik aspektusa valóban a bűnösségünk: a bűnösség alapérzetét persze nem csak a nagy bűnök után érezhetjük, hanem az el nem követett jó, a meg nem hozott nagy döntések, a jobbtól való lemaradásunk is okozza – s ezt a „jó fiúk és lányok” is érezhetik. De emberi alaphelyzetünk (ami töredelmes szívhez vezet) nem csak a bűnösségünk tudatával azonos! Istennel szemközt nem egyszerűen csak bűnösök vagyunk. Mutatok még néhány utat: ilyen pl. a teremtményi mivoltunk megtapasztalása. Egyszerre vagyunk csillagporból és egyszerre van csodálatos méltóságunk. Eckhart mestert egyszerűen a lét bűvöli el: a létezés, a létezők mögé tekintve jut el elbűvölt szívvel a Léthez. A töredelemre vezető ilyen út az igazsággal való találkozás is: az igazság egyszerre tud egyszerű lenni és egyszerre hihetetlenül komplex. Csak ez a mondat „Isten van” – egyszerre egyszerű kijelentés, s egyszerre összetett, hiszen nem úgy van mint a ceruza és az ember. Minél többet tanul és tapasztal az ember, annál töredelmesebb szívű lesz Isten és az emberek mindenféle igazsága felé. Aztán töredelemre vezet a szeretet megtapasztalása: milyen egyszerű szerelmesnek lenni és milyen sokrétegű! Milyen „isteni” (szó szerint!) és mennyi biológiai, pszichológiai, szociológiai rétege van… Pótolhatatlan módon tisztítja a szívet a szép megtapasztalása: az igazán szép nem egyszerűen esztétikai élményt okoz, hanem elképedést, megdöbbenést, ámulatot. Ha van ilyen emberi szép, akkor milyen szép lehet az Isten… Töredelmes szívre vezet az emberi nem összefűzöttsége: ezer szállal kapcsolódunk egymáshoz, sok sikerünkben benne vannak a szüleink, mestereink, barátaink – s aki ezt látja, sikereiben is töredelmes szívű marad, sohasem lesz beképzelt.

Hittel valljuk, hogy nem egyszerűen az evolúció végtermékei vagyunk, hanem mindenki lelkét-személyét Isten közvetlenül teremti, s így azonnal hivatása van mindenkinek. A mocsokból, a bűnből is hívhat apostolkodókat, ez az Ő hatalma. De hatalma van arra is, hogy a „jó fiúkat és lányokat” is apostolaivá tegye – az ő saját útjukon. Talán azért nem enged meg nagy töréseket az ő életükben, mert nekik máshol kell jó termést hozniuk. Érdemes hinni a fejlődés, a növekedés, a jó út kegyelmében is.

Keresztény, hívő, istenfélő ember voltam és mégis nagyon mélyre csúsztam a sportfogadásokban, elveszítettem mindenem. Hogyan lehetséges ez? Nem volt elég erős a hitem? Töbször le akartam állni de nem sikerült!

Válaszolhatnék nagyon cinikusan is erre a kérdésre: elvesztetted a hitedet, mert nem nyertél a bingón? Tényleg ennyi lenne a hit? Isten neked dzsinn? Hány éves vagy? Sohasem olvastál a keresztről?

A cinikus szembesítésen túl mégis inkább emelni szeretnélek. Először is Istent nem olyannak ismerjük, akinek fő dolga a polgári jólétünk, aki már ebben a történelemben abszolút igazságot tesz, aki megóvja a kereszttől az igazakat. Az Istenről való naiv elképzeléseket időről időre kinőjük, s el kell hagynunk – az egyre őszintébb, igazabb kapcsolatot akarva. Persze ebben az a félelmetes, hogy a folyamat élethossziglan tart. Amikor némelyek a Sapientián elkezdenek felnőttként teológiát tanulni, akkor vetkőznek le sok kinőtt, gyerekes elképzelést, s távoznak nem csak diplomával, hanem nagykorúbb hittel is. Egész életünkben tart a naiv rétegek levedlése, tulajdonképpen a viso beatificáig. Bármilyen teológusok, papok, szentek vagyunk is, van „naivitás” a hitünkben, ami persze a történelmi fogyatékosságon túl gyermeki bizalmat is jelenthet, amolyan „tudós tudatlanságra”, „gyermeki bizalmú felnőtt hitre” vágyunk.

Másrészt aggasztó a függőséged.

A sportfogadást nem tartjuk bűnnek, amig az csak játék. Ez akkor „csak játék”, ha keveset költünk rá, ha nem ettől várjuk életünk boldogulását, ha nem okozunk aránytalanul nagy kárt magunknak és családunknak. A játék maradjon játék. Ám ha valaki élete megváltását reméli tőle, ha aránytalanul sokat, sőt, mindent feltesz a fogadásokra, ha messiásként tekint a nyereményre, akkor ott bűnről beszélhetünk. Isten a bűnben sohasem fog segédkezni. A szerencsejátékfüggők egy lassú lejtőn csúsznak egyre mélyebbre: kialakulnak emberi kapcsolatok ezen a területen, vannak sikerélmények, az agy hozzászokik a stimulált izgalmi állapothoz, a „bank” pedig mindig éppen annyira hiteget, amennyire kell. Egyesek anyagi, lelki, családi nyomorából mások busás profitot tesznek el. Ha valaki éveken át belegabalyodott kapcsolataival, értelmével, érzelmével, élményeivel ebbe a világba, akkor annak szövevényeiből sokszor önerőből már nem tud megszabadulni. Bátran kérni kell a függőséggel foglalkozó szakember segítségét.

Én úgy látom, hogy a függőség a személyiség „struktúráján” alapul, s amíg marad ez a belső struktúrája, addig váltogathatja a függőségeket. Valamiképpen a függő „egyenes úton” nehezen boldogul ebben az életben. A reális világ helyett az irreális, virtuális világba menekül. Talán nehezen kommunikál, vitatkozik, érvel – s könnyebb lehúzni az alkohol függönyét önvédelemként. Talán nem találja helyét a munka világában, nem gondolta meg a szegénység értékét, s azért vár mindent a szerencsejáték mesés nyereményétől. Talán nem tud igazi személyes szerelmi kapcsolatot létesíteni, azért ragad a pornográfia posványába. Talán érzékeny szívű, sokan bántották, alig kap szeretetet, nincs önbizalma, s azért ragaszkodik a drog nirvánájához. Szóval nem elég a szerencsejáték függőségétől megszabadulni, hanem a személyiség egészét kell gyógyítani, hogy az „igaz úton” akarj boldogulni, s ne tudjanak hamis délibábok rászedni. A statisztika azt mutatja, hogy mindenféle függőségből a leghatékonyabban azok gyógyulnak meg, akik spirituális szinten is gyógyulnak, azaz Istent is bevonják (a szakember, a család, a barátok mellett) a gyógyulásba.

Ildikó (Szeged)

Nekem az autogén tréninggel kapcsolatban lenne kérdésem. Pszichológusok körében is népszerű stressz- és szorongáscsökkentő relaxációs módszer, azonban nagyon megosztóak a vélemények keresztény körökben és akár a Katolikus Egyházon belül is, valahol már az okkult dolgok közé sorolják az önhipnózis jellege miatt, annak ellenére hogy pszichiáter dolgozta ki a módszert, tehát orvosi alapjai vannak, míg máshol teljesen elfogadottnak tekintik, miszerint nincs semmi gond azzal, ha az ember ily módon ellazítja magát. Ez alapján nem tiszta a kép, hogy akkor mi az egyház álláspontja? Illetve Miklós atya a személyes véleménye alapján mit tanácsolna ezzel a módszerrel kapcsolatban?

A pszichológia alapvetően empirikus tudomány, nem akarhat más lenni. Így empirikus úton vizsgálja az ember egészséges működését, s azt nagyon szeretem benne, hogy elfogulatlanul tudja, mi kell az ember egészséges pszichés működéséhez. Ahogy a veséje hasonló törvényszerűségekkel működik egy beduinnak, egy katolikus papnak és egy ateista embernek, úgy a pszichés működésünknek is vannak közös természetes törvényszerűségei. A pszichológia tudományos módszerei így joggal kutatják pl. a stresszoldás, a depresszió vagy az indulatok kezelésének technikáit, és valóban tudnak hatékony módszereket tanítani. Amíg tehát ezek a relaxációs technikák, az autogén tréning, stresszt és agressziót oldó módszerek valóban csak azt célozzák amire szól a jogosítványuk, addig el tudjuk fogadni őket. Az autogén tréning az érzelmeink háztartásába akar egyensúlyt vinni, melyre nagy szükségünk van, hiszen sokkal komolyabban vezetnek minket az érzelmeink, mint korábban a túl racionális tudományok alapján gondoltuk. Minden embernek szüksége van egyfajta „iskolázottságra” az érzelmei területén, s ehhez érdemes a tudomány eredményeivel élni. Azonban e témában az Egyháznak nem csak annyi mondandója van, hogy dicséri az őszinte tudományos kutatást. Tágabban is érdemes ránézni a kérdéskörre.

Először is mindig örülünk, ha egy hívőnek igénye van a többre, ha szeretne egyensúlyt az érzelmei világában. Ám kérdezem: a hívő vajon elég alaposan körülnézett-e az (Egy)háza táján? A korábbi korok embereinek nem voltak hasonló gondjai, s a tapasztalatok összesűrűsödése nem csapódott ki ma is használható módszerekké? Az Egyházban a Lélek kreativitásától és inspirációjától vezetve pazar meditációs technikák, feszültségoldó módszerek, depressziót és agressziót kezelő módszerek fejlődtek ki kétezer év alatt. Vajon a taizei-i énekek monoton dúdolása, a bizánci Jézus-ima lélegzetvétellel összekapcsolt imádsága, a rózsafüzér tudatos egyszerűsége nem érhet el olyan eredményt, mint egy-egy autogén tréning? A kereszténység pazar szimbólumai nem tudnak úgy elmélyíteni, mint a szimbólumterápiák? A kereszténység művészeti alkotásai, bibliai drámatörténetei, zenei alkotásai csak úgy felválthatók modern relaxációs technikákkal? Az egyént tehát bíztatjuk, hogy ismerje meg a saját kereszténysége gazdag világát, kincseit is, ne csak a tudományok szekularizált módszereit.

Ha az Egyház hivatalos álláspontját keressük, akkor érdemes elolvasni a Hittani Kongregációnak a keresztény elmélkedésről szóló rövid dokumentumát. A Hittani Kongregáció a testi és a pszichés módszereket el tudja fogadni, ha azok valóban a testi-pszichés ellazulást, feszültségoldást idézik elő, de ezeket csak „pszichofizikai előkészületnek” tartja az imádsághoz. Nem lenne az rendben, ha valaki autogén tréninget gyakorolna naponta 2×20 percet, de az imádságot letudná egy Miatyánkkal meg két zsoltárral, és ja, egy bibliai mondatot is elolvasna… Semmilyen pszichoterápia vagy relaxációs módszer nem pótolja a lelki életet, nem is akarja, de a hívő se essen abba a hibába, hogy ezt várja tőle.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés