Az idő, amelyben élünk

Talán soha nem volt ilyen bizonytalan az életünk, és nem csak a koronavírusról beszélünk. Az állandóság hiánya és az információk megbízhatatlansága miatt egyre többen érzik magukat elveszettnek. 

„Az Úr lelke lebegett a káosz fölött”

Nem tudom, volt-e már a történelemben olyan kor, amelyben ekkora bizonytalanságban élt az ember. És itt nem csak, sőt, nem is elsősorban a koronavírusra gondolok. A változás tempója, az állandóság hiánya, az információ bizonytalansága miatt az emberek egy nagy része érzi elveszettnek magát.

Valamikor az apák az összegyűjtött tudást átadták a fiaknak – ma néhány év alatt érvényét veszti a tudás, a technológia, az idősebb nemzedéknek már érthetetlen ez a világ. És soha, semmiben nem lehetünk biztosak. Folyamatosan kérdés, mikor szűnik meg az állásom; hogy holnap mennyibe kerül az, aminek ma tudom az árát; hogy egyáltalán ott lesz-e még a jövő héten is az a bolt. Évről évre változnak a szabályok, a papírok, az oktatás, az adórendszer. És ha tájékozódni próbálunk: soha nem tudhatjuk, hogy amit olvasunk, hallunk, igaz-e valójában. Mindent és mindennek az ellenkezőjét is lehet hallani. Elképesztő mennyiségű, ugyanakkor kétes valóságtartalmú információözön ér minket napról napra.

És bizonytalanokká váltak a korábbi, szilárdnak hitt alapok is: hogy mi a rossz és mi a jó; hogy a férfi az férfi és a nő az nő, hogy a házasságunk egy életre szól; hogy az élet szent és sérthetetlen akkor is, ha nagyon pici és akkor is, ha már beteg és öreg. Egészen odáig, hogy ma Európában az emberek nagy része abban is bizonytalan, hogy honnan van az élete és mi lesz az élet után. Egyáltalán, hogy van-e Valaki odafent…

hirdetés

És kicsúszik a lábunk alól a talaj. Már nem csak az irányt nem látjuk; maga a koordináta-rendszer veszett el egész társadalmak számára. Ez pedig pusztító. Mert az embernek létszükséglete, hogy tájékozódni tudjon az élet sűrűjében; ha nincsenek szilárd pontok, erőt vesz rajta a félelem, mint a kisnyúlon, ha a levegőbe emelik. Lassan, alattomosan mérgező szorongás ez, amely nem úgy hat, mint amikor bombáznak vagy ég a ház; fokozatosan, belülről rágja szét az életet, a kapcsolatokat.

Elképzelhető, hogy a Diabolos, a Szétdobáló készíti elő a helyzetet arra, hogy a nagy káoszban majd jöjjön valaki, aki biztonságot ígérve erős kézzel egységesíti a szétzilált társadalmakat, hogy megvalósítsa a saját, ördögi uralmát az elpusztult keresztény társadalom romjain…

Vajon mi, akik keresztények vagyunk, meghalljuk-e a káoszban a mi Urunk szavát: „Én vagyok, ne féljetek!”?

Hagyjuk-e, hogy a bizonytalanság hullámai alámossák a hitünket; egyszerűen azért, mert a földi dolgaink kétségessé váltak?

Egy nyugati televíziós forgatócsoport munkatársa mondta el, mennyire megérintette a Pakisztánban tett látogatása. Pakisztán iszlám állam, a keresztényeknek a tudósító szavai szerint nincs több joguk, mint a kutyáknak. Gettókba zárva élnek. A riporter nem sokkal azután érkezett az egyik ilyen gettóba, hogy abba az iszlamisták betörtek, az embereket bántalmazták, némelyeket meg is öltek, a nyomorúságos kis házakat kifosztották, majd felgyújtották – lényegében az egész telepet a földdel tették egyenlővé. De kis idő múlva visszajöttek az ott lakó keresztények. A romokat kitakarították, és hamarosan MINDEN házon ott volt újra a bejárat fölött a kereszt; mintha azt akarná mondani: bánthattok, kifoszthattok, sőt meg is ölhettek minket – de mi a hitünket nem tagadhatjuk meg; mi akkor is Krisztushoz tartozunk…

Amíg mi itt a koronavírustól és a gazdasági visszaeséstől rettegünk, ők komolyan vették az Evangéliumot és elhitték Jézusnak: Ne féljetek! „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!”

Ezek a keresztények tisztában vannak valamivel, amit mi itt, Európában már nagyon elfelejtettünk:

Hogy nem az a kérdés, hogy miből élünk, hanem, hogy kiből. Mérhetetlenül nagyobb jelentősége van annak, hogy Jézussal, az Élet forrásával kapcsolatom van-e, mint annak, hogy mennyi pénz jön havonta a bankszámlámra. Mert hiszem, hogy az én Atyám gondoskodik rólam.

Hogy nem az a kérdés, meddig élek, hanem, hogy miért. Sok ember volt – és nem csak a szentek között; magunk is ismerhettünk olyanokat –, akik nem sokáig, de mégis teljes életet éltek, és az adott idő alatt megvalósították Isten szép tervét az életükben. Tudták, miért élnek.

Hogy nem az a kérdés, hogy nyugalomban telik-e az életem, hanem, hogy megnyerem-e a végső harcot– elnyerem-e az üdvösséget az örökkévalóságban, vagy fontosabb számomra ennek a pár évnek, évtizednek a viszonylagos komfortossága.

Egyáltalán, hiszünk-e valójában az örök életben? Hiszen olyan gyakran úgy élünk, mintha igazából csak ez az életünk lenne, mintha mindent itt kellene megnyernünk, megszereznünk…

A teremtés kezdetén az Úr lelke lebegett a káosz felett. Hiszem-e, hogy a mostani káosz felett, sőt, az én életem káosza felett is ott lebeg az Úr lelke – Aki képes arra, hogy új világot, életet hozzon ki belőle? Még ha nehéz is hinni ezt a minket körülvevő zűrzavarban, azért mondhatjuk mi is az evangéliumi édesapával együtt: „Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen!” Amen.

Palojtay Márta

Támogasd te is a 777 önkéntes csapatát, hogy folytatni tudjuk szolgálatunkat!

hirdetés