Néhány napja megdöbbentem saját magamon: azon kaptam magam egy interjú közben, hogy szégyellem Jézust. Talán veled is előfordult ez, talán nem, de szeretném elétek tárni, hogyan szeretnék változni ebben – újra. A hit ugyanis tényleg nem magánügy.
Egészen megdöbbentem magamon a napokban. Épp egy interjút készítettem egy nagyon kedves lánnyal a 777-re, aki missziózik és már gyerekkorától követi Istent. Az élettörténetéről mesélt, amelyet hamarosan az oldalon olvashattok. A megdöbbenésemet az okozta, ahogyan az interjú közben éreztem magam. Ehhez fontos tudni, hogy nem egy keresztény kávézóban ültünk (sajnos azokból továbbra sincs sok), hanem egy teljesen világi helyen, körülöttünk szinte minden asztalnál emberek ültek. Az interjúalanyom hangosan beszélt arról, hogyan tért meg és mennyire szereti Jézus Krisztust, én pedig azon kaptam magam, hogy körülnézek gyorsan, hogy ki hallja ezt és mennyire botránkozik meg. Ez közben nem volt tudatos, az interjú után viszont feltettem magamnak a kérdést: „még mindig szégyelled Jézust”? Elszomorodtam. Régebben sajnos tényleg ez volt jellemző rám.
Bár meg voltam győződve arról, hogy Jézus az egyetlen Igazság, mégsem mertem beszélni róla
az osztálytársaimnak, a barátaimnak, és ha esetleg feljött a hit témája, akkor is visszafogtam magam. Úgy éreztem, kínos ez az egész és nem merem felvállalni, hogy miben, illetve kiben hiszek.
Aztán teltek az évek és egyre közelebb kerültem Istenhez. Bátrabbá tett és olyan emberekkel vett körül, akiktől megtanultam, milyen jó nyíltan beszélni arról, hogyan tett szabaddá Krisztus. Élveztem, hogy már sokkal kevesebb gát van bennem, ha az istenkapcsolatomról kérdeznek, sőt egyre többször előfordult, hogy én magam hoztam fel a témát, mert
hirdetésegyszerűen nem tudtam nem beszélni róla.
Mostanában kevesebbet vagyok ilyen emberek között, akikkel szabadon beszélünk egymással és másoknak is a hitünkről. De ez nem mentség: valójában olyan tanítványa szeretnék lenni Jézusnak, aki minden körülmények között el meri mondani az örömhírt, tudván, hogy az embereknek nagy-nagy szükségük van rá, hogy hallják. Nem az vagyok, aki az utcán szívesen odamenne másokhoz, hogy az evangéliumról beszéljen, ha viszont a környezetemben szóba kerül vagy úgy érzem, hogy egy ismerősömnek nagyon fontos lenne hallania Jézusról, akkor örömmel megosztanám az én történetem. A történetet arról, hogy Isten egyszerűen lenyűgöz. Segít azzá válnom, akinek teremtett. Tökéletesen ismer és mégis tökéletesen szeret – mert Jézus meghalt a bűneimért, hogy nekem szabad utam lehessen Istenhez. Ezt mondanám el, és még sok más dolgot, ami megváltoztatott belül.
Akkor mégis miért néztem körül idegesen ebben a kávézóban, hogy nehogy meghallják Jézus nevét? A szégyen és a félelem sajnos nagyon könnyen be tud lopakodni a szívünkbe, ha nem vigyázunk. „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!” /Péld. 4:23./ Szeretném ezt az igét komolyan venni.
Szeretném nap mint nap odaadni a félelemmel, kétségekkel, bizonytalanságokkal terhelt szívem Istennek, hogy „tessék, itt van, kérlek újítsd meg!”
Azt is mondanám: „Önts belém bátorságot, erőt, bölcsességet és annyi szeretetet irántad, hogy képtelen legyek elrejteni téged! Bocsáss meg, hogy szégyelltelek, miközben te soha nem szégyelltél engem! Bocsáss meg, hogy elfordultam tőled, miközben te soha nem fordultál el tőlem!”. Abban bízom, hogyha így imádkozom Istenhez, akkor Szentlelkével megelevenít, és a legközelebbi interjún – legyünk bárhol – már nem szorongva fogok körülnézni, hanem reménykedve, hogy minél többen hallották az örömhírt.
Kép: dreamstime.com
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás