„Aki énekel, kétszeresen imádkozik!” avagy, hogy klasszika-filológus barátaim felé is tegyek egy gesztust: „Bis orat qui bene cantat” cseng sokunk számára ismerősen a Szent Ágostonnak tulajdonított idézet. Az eredetiben bizony a „jól” szócska is szerepel.
Rendszeresen istentiszteletre járó reformátusként a széles körben ismert mondás teljesen evidens volt számomra, egészen az idei év március idusáig. A koronavírus-járvány megjelenésével azonban, hogy egy másik klasszikust idézzek, mind a nyilvános istentiszteleteket, mind pedig a gyülekezeti éneklést „elfújta a szél”. Szegényebb lett a lelkünk és az életünk, hiszen a közösségi éneklést semmi más nem pótolhatja.
Biztosan mások is énekeltek otthon egyedül, esetleg kisebb, családi közösségben, vagy hallgattak gyülekezeti énekeket a XXI. századi technikának köszönhetően. Azt azonban mindenki beláthatta: ez azért mégsem az igazi. Baráti beszélgetéseimben senki sem érvelt amellett, hogy jobb, hogy nem éneklünk az istentiszteleten. Másképp fogalmazva: úgy hiányzott, mint egy falat kenyér. Pedig nem minden gyülekezeti tag Luciano Pavarotti vagy Rost Andrea. Sokan az énekeskönyvből csak a szöveget nézik, a dallamot vagy tudják fejből, vagy nem. Mivel kottát sem mindenki tud olvasni, így ők úsznak az árral, jelen esetben az orgonával és a többiekkel. Egy-egy gyülekezet tagjainak zenei képessége rendkívül széles skálán mozog: a botfülű antitalentumtól az operaénekessel, karmesterrel bezárólag. Egy valamiben azonban mégis hasonlítunk: mindenki énekel, hiszen nem énekversenyről van szó, nem az a lényeges, hogy az X-Faktor zsűrije vagy egy szolfézstanár mit szólna hozzá. Istennek éneklünk. Neki szól. Ezért sem mérvadó, hogy valaki „bene cantat” vagy csak „cantat”.
Ebbe az idilli állapotba rondított bele a több hónapos kényszerszünet, az otthoni éneklés-zenélés kicsiben, házilag. Biztosan ebben is örömét leli az Úr, azonban mégis a közösségi dicsőítés az igazi. Kifejezetten furcsa volt az első alkalom, amikor újra kinyíltak a templomajtók, ez nálunk pünkösdre esett. Nem emlékszem olyan alkalomra, amikor bármi okból kifolyólag ne lett volna gyülekezeti éneklés. Arra volt már példa, hogy orgonafelújítás, vagy a kántor hiánya miatt ne legyen hangszerkíséret, de a gyülekezet akkor is énekelt. Most megfordult a helyzet, a kántor játszott, a hangszerek királynője dalolt, a gyülekezet csendben hallgatta, esetleg belül énekelt. Szokatlanul hangzott az istentiszteleti liturgiában „a gyülekezet foglalja el a helyét és hallgassunk orgonajátékot!” instrukció. Olyan érzésem volt, mint amikor anno egy zenetörténet kollokvium előtt beugróként egy zenemű rövid részletét hallottuk és fel kellett ismerni a zeneszerzőt, a mű címét, tételét, hangnemét. Néhány hétig ez így is zajlott, üresek maradtak az énektáblák. Majd valami megváltozott.
Beléptem a templomba és alig akartam hinni a szememnek: újra számokat láttam. Lehetett volna isteni jel is, hogy „Robi, nem a szemed káprázik, ezeket a számokat játszd meg a Tippmixen!”. Több volt ez, mint puszta számsor, matematikai feladvány vagy bármiféle szerencsejáték nyerőszámai. Érződött az az öröm, az a közösségi élmény, hogy újra énekszóval magasztalhatjuk Istent. Sokadmagammal lapozgattuk az énekeskönyvet, kikerestük, hogy mely énekeket rejtik a – külső szemlélő számára puszta – számok. Egy lelki űr került betöltésre, amelyre oly nagy igénye van az embernek. Úgy megörültem, hogy le is fényképeztem az énekrendet. Zsoltárokat és dicséreteket zengve magasztalhattuk teremtő Atyánkat. Ami számomra évek, évtizedek óta természetes volt, majd vált a vírus hatására égető hiánnyá, az újra megadatott.
Azt hiszem, a gyülekezeti éneklést így még jobban meg tudom becsülni, hiszen egyszer már búcsút kellett intenem neki. Szent Ágoston pedig nem lőtt mellé, amikor megfogalmazta közismert mondását: „Aki énekel, kétszeresen imádkozik!”.
Baracs Róbert
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás