Új vendégszerző debütál a 777-en: Dobrai Zoltán mentálhigiénés szakember első írásában rögtön egy kemény témát érint, hiszen a felelősség – és annak nem vállalása sokak számára probléma. Vajon miért akarjuk Istenre tolni a saját felelősségünet?
Sokszor hallom mentálhigiénés és családterápiás munkám során, hogy ,,majd Isten vezet, ő tudja mi a legjobb nekem”. Ha valami sikerül vagy éppen nem sikerül az életünkben, azt Isten akaratának tulajdonítjuk, mintha a mi erőfeszítéseink vagy éppen lustaságunk nem nyomnának semmit a latba.
Isten az egyetlen, aki belenyúl az életünkbe és helyettünk dönt, vezet és irányít minket?
Az életvezetés oldaláról megközelítve a témát, feltehetjük a kérdést: miért jó nekem, ha egy felsőbb erő vezet? Habár a válasz mindenki számára személyes és egyéni, mégis gyakran a felelősség nem vállalása és egy torz Istenkép van a háttérben. Nyilvánvalóan egyszerűbb lenne, ha egy varázsütésre vagy egy ima hatására megoldódna minden. Isten viszont nem fogja az akaratunk és befektetett energiánk nélkül megváltoztatni a családi mintáinkat, a berögzült rossz kommunikációs stílusunkat, az irreális elvárásainkat, stb.
Az Istenhit alapvetően erőforrás az életünkben és bármilyen segítő munkában erre lehet alapozni és adott esetben ezt tudjuk mozgósítani. A hittel rendelkező emberek jobban meg tudnak küzdeni a nehézségekkel és tragédiákkal. Viszont Isten sohasem erőszakosan segít, hanem sokkal inkább együttműködő és előzékeny: nem fér vele össze a durvaság, nem bábokat teremtett, hanem szabad embereket. Ennek ellenére, mintha ez az erőforrás könnyen egyfajta gáttá, a változás akadályává válna. Sokszor a tehetetlenségünket magyarázzuk meg azzal, hogy Istenre vagy a sorsra bízzuk életünk nagy döntéseit. Emögött önbizalomhiány is állhat: nem hisszük el, hogy képesek vagyunk a saját életünk irányítására. Persze nem kizárólag magunkban kell hinnünk, viszont egy alapvető önbizalom szükséges ahhoz, hogy az életünket okosan tudjuk vezetni. Nem Istent akarjuk kizárni az életünkből. Viszont ha a külső erőkbe vetett túlzott bizalom már a saját fejlődésünkbe vetett munka gátja lesz, akkor ez a hit nem az, ami a végső célunk felé vezetne minket.
Együttműködni Istennel nehezebb, mint rátolni életem döntéseinek a felelősségét, kérni, hogy oldja meg helyettem a nehéz helyzeteket.
Fárasztóbb felkelni, felöltözni és elindulni, megkeresni a páromat, mint azt kérni, hogy jöjjön már és kopogjon be az ajtón. Ha néhány kérdést őszintén megválaszolunk az segíthet abban, hogy tisztábban lássuk a mögöttes és rejtett motivációinkat. Együttműködök Istennel, vagy azt várom, hogy oldja meg helyettem az életemet? Mi gátol abban, hogy kezembe vegyem a saját életem irányítását? A hitem hogyan lehetne erőforrás az életemben?
Ha megtaláljuk saját erőforrásainkat, könnyen mások javára is fordíthatjuk őket. Így már lesz erőnk a passzivitás helyett az aktív együttműködésre.
Dobrai Zoltán
mentálhigiénés szakember, mediátor
családterapeuta-jelölt
hirdetés
1 Komment
Matematikai hasonlattal élve: az Úristen nem hozzáad az ember erejéhez, kitartásához, hanem megszorozza azt. Ha az ember nem teszi bele a maga részét, az Úristen sem fog tenni semmit. Nem mintha nem tehetné, de Ő sem segít senkinek, “akarata ellenére” (azaz ha nem akarja)