A legszebb szülinapom

Csak iskolai fogalmazásjellegű címek jutnak eszembe, amikor az egy héttel ezelőtti szülinapomra gondolok. A legszebb szülinap… Szülinap Jézussal… Meghatódás a köbön… Isten és a barátaim legszebb ajándéka… mindez azért van, mert tényleg életem egyik legmeghatóbb élményéről van szó, amit nagyon nehéz leírnom a csöpögőssége miatt, és mert nem vagyok egy érzelgős típus. Mégis megteszem, mert az istenkapcsolatom szempontjából egy fontos nap volt ez, és a végén talán Ti is tudtok kapcsolódni a történethez.

A nyári szülinap hátránya, hogy általában az emberek könnyebben elfelejtik… Az iskolának már vége, a táborok még nem kezdődtek el, a hőség már tombol. Eléggé szanaszét áll mindenkinek a feje (főleg ha még családos is az illető). Talán ezek miatt a sztereotip gondolatok miatt nem is erőltettem soha az ünneplést, nem voltak nagy várakozásaim.

Néhány éve szokásom, hogy a születésnapomon (és akár más jeles napokon is) elmegyek misére hálát adni, csak úgy magamban. Jólesik külön is megemlékezni, megállni, gondolkodni. Ezt terveztem idén is, amikor kiderült, hogy Angyalföldön pontosan az én kis kerek ünneplésem napján lesz szentmise és dicsőítéssel egybekötött szentségimádás. Ennél jobb ajándék nem is kell, gondoltam akkor még naivan. Szóltam is pár ismerősnek, barátnak, hogy hát ez bizony jó programnak ígérkezik, ha van kedvük, csatlakozzanak. (És ezzel sikeresen kizártam minden lehetséges meglepi buli opciót is…)

Már a megérkezés pillanata is nagyon jó volt: önző módon belül azt éreztem, hogy nekem szól ez az este, igazából egy kicsit kisajátítottam magamnak az eseményt. Jólesett ott lenni, jólesett a papot (aki nem mellesleg a bérmaapám) hallgatni és – bár nem szabad ilyet írni, de – élmény volt a szentmise. Közel éreztem magam az Istenhez, hálás voltam Neki az életemért, mindenért, ami az elmúlt sok-szép-kerek-évben történt. Feltöltődtem, és közben nagyon vártam a szentségimádást is. (Persze ilyen azért nem csak évente egyszer fordul elő jó esetben.)

Az első igazi, személyes ajándék az volt, amikor a dicsőítés közben két, számomra fontos ember odajött, hogy imádkozhatnak-e értem. Biztos vagyok benne, hogy a Szentlélek vezette őket, mert én azt hittem, hogy épp elég jó már nekem így is az énekekkel, az Oltáriszentséggel ünnepelni. De az ő imájuk annyira sokat adott, olyan szépen és mélyen imádkoztak értem, annyira bátorító és örömteli volt átélni!

hirdetés

Aztán az egyik kedvenc dalom után Csiszér Laci a maga végtelen nyitott, kedves, Istenhez közeli szavaival kezdett RÓLAM beszélni. Hogy a Jóisten több mint 18 éve megteremtett… akart engem… szeret engem, örül nekem… és hogy ez milyen jó ok, hogy ünnepeljünk. Sajnos nem emlékszem pontosan a meghatottságtól, de képzelhetitek, hogy hogy meglepődtem.

Ezután még egy kedvenc dalom jött (ez már gyanús volt, nem sokára kiderül, miért)… Majd Laci megint magához ragadva a mikrofont feltette a költői kérdést, hogy ha vagyok elég bátor és szeretnék, jöjjek ki az Úr Jézus elé, és jöjjenek ide a barátaim is, akik itt vannak. Na, itt derült ki számomra, hogy ez az egész egy megtervezett merénylet volt! Mindkét dal azért került a listára, mert NEKEM kérte a barátnőm.

Ott álltam, előttem az Oltáriszentség, mögöttem néhány közeli ismerős, kezük a vállamon, és mögöttük pedig az egész templom – így énekeltünk el egy csodaszép áldást. Ha nem tévedek, életem első, személyes születésnapi áldását (nyári szülinap…). Akadt ott néhány könnycsepp az arcomon – a jobbik fajtából.

Felejthetetlen emlék és nagyon mély Istenélmény volt! Azt éreztem, hogy betölt a hála és a szeretet az Úristen miatt, a barátaim miatt, emiatt az egész „véletlenül” pont jó napra eső esemény miatt, a dalokért, amik felemeltek.

Ez az én történetem, nekem élmény, nekem fontos, nekem maradandó. Mégis akkor miért írtam le?

• Hogy megköszönjem azoknak, akiket nem ismerek, de ott énekeltek, és talán olvassák ezt a cikket.
• Hogy megmutassam a történet által, hogy mennyire túlszárnyalja az Isten a mi kicsinyes elképzeléseinket, és mennyivel jobb dolgokat készít, mint amiket el tudunk képzelni…
• Hogy lássátok, mennyire érdemes ilyesmi „merényleteket” tervezni, hogy milyen örömet lehet okozni egy kis egyszerű telefonálgatással és „szám kéréssel” valakinek…
• Hogy magamban is újra tudatosítsam: mennyire jó a Jóisten elé vinni az életünket, hálát adni, állni előtte és hagyni, hogy betöltsön a kegyelmeivel…

Utóirat: a nyári szülinap sztereotípiákat is leromboltuk a Szentlélekkel közösen, ugyanis a kötetlen ünneplésre (gyerekekkel együtt) több mint 80 ismerős eljött. Ez egy újabb csöpögős-hála-cikk lehetne a barátságról, de ezt a fantáziátokra bízom!

hirdetés