A Papp válaszol – Isten akarata az életünkben, “imádni” szó használata, a test feltámadása

Lassan a második évad végéhez ér a 777 népszerű rovata, a Papp válaszol, amelyben Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa válaszol a kérdéseitekre!

László (Vác)

Mit ért Jézus Krisztus azalatt, hogy “feltámasztom őt az utolsó napon”? Mit akar ez jelenteni? Halálunk pillanatára vonatkozik vagy a világ végére? Hogy mondhatja azt Jézus hogy örök életünk van, ha csak az utolsó napon támadunk fel? A Mennyek országában csak az utolsó nap után kerülhetünk? Kicsit sokszor úgy érzem mintha ez nem lenne teljes. Valamit nem jól értelmezek.

Nagyon fontos megpróbálni jól gondolkodni a végső dolgokról, hiszen az nem csak lázas kíváncsiság, hanem alapvetően visszahat a jelen életünkre. Nagyon sokszor látom: éppen azért élnek rosszul emberek, mert rosszul gondolkodnak a végső dolgokról. Aki a halálról és a feltámadásról nem jól gondolkodik, az a jelen életéről sem tud igaz módon gondolkodni, s emiatt jól élni. Tehát igenis nem légnemű fantáziálás ez, hanem a helyes ill. téves gondolkodásnak nagyon súlyos visszahatása van a jelen életvezetésünkre. A boldogságról, az élet egyszeriségéről, az igazi örömről, a szenvedésben való kitartásról, a nagy döntések halálos komolyságáról, a szerelem-szeretet értékéről nem tud jól gondolkodni (és azt jól megélni), akinek a halálról és a világ végéről naiv vélekedései vagy ezoterikus fantazmagóriái vannak.

A kinyilatkoztatás alapján hisszük: a Teremtő azért hívott a létbe, hogy éljünk, s a Megváltó azért váltott meg, hogy a halál ne semmisítsen meg minket. Isten a lét, az élet Istene. „Aki Van” a „van”-ságot akarja. Aki Van az embert a teremtéskor a létbe hívta, és a halál pillanatában is életre hívja. Az ember nem magától (halhatatlan lelke miatt) örökéletű, hanem Isten hívásától Életünkben és halálunkban is Isten hívása tart meg, így az egész életünk „hívásban való lét”. Benedek pápa arról ír, hogy örök életünk nem önmagunktól van, hanem Isten szólításától (dialogikus egzisztencia). Ennek következtében az élet és a halál fogalmai a Bibliában az istenkapcsolatra vonatkoznak: az él igazán (már most és mindörökké), aki Istennel élő kapcsolatban van, s az halott (már most és mindörökké), aki eltaszítja magát a Léttől, a Szeretettől. Persze ez az „élet” és „halál” még sokféleképpen alakítható folyamat a földi életünkben (van züllés és javulás is), de az elért állapotra a halál tesz egy végérvényes pecsétet. Krisztus nem egyszerűen azért jött, hogy a halál utáni életről tanítson, hanem a halál előtti életről is. Az a csodálatos és megremegtető örömhíre, hogy az örök élet már elkezdődött. Ezt annál jobban felfogják az emberek, minél inkább szeretik Istent. „Krisztussal együtt bizonyos értelemben már föltámadtunk. Valójában ugyanis a keresztény élet a Szentlélek miatt már a földön részesedés Krisztus halálában és föltámadásában” (Katekizmus 1002). Így nem a halál küszöbe a fontos, hanem a hit, az istenszeretet küszöbe. Krisztus nem egyszerűen arról tanít, hogy ezt az életet ki kell bírni, ez csak árnyéklét, nem is szabad azt élvezni, de majd odaát mennyire mennyei lesz. Hanem már most az örök életünket élhetjük. Ez az élet egyszeriségének, a döntéseknek, a szeretetkapcsolatoknak, és a bűnöknek végtelen komolyságot ad. Mindig mondom: nem az a „hű, de nagy keresztény”, aki lenézi ezt az életet, hanem aki úgy szereti, ahogy az Atya. Keresztények lenni azt jelenti: szeretni élni azt életet, ami az örök élet – már most, ma!

hirdetés

A feltámasztás titkáról is tud a teológia igazságokat megfogalmazni, szemben minden ezoterikus szédítéssel. Egyrészt hisszük, hogy nem a halálé az utolsó szó, a Teremtő, a Megváltó nem azért fáradt, hogy végleg elvesszünk. Bár a halál utánra vonatkozóan már nagyon nehéz időszakokról beszélni, mégis kétféle beteljesedésről beszélhetünk. Az egyén saját, és a világ egészének beteljesedéséről. Az egyén beteljesedése és különítélete valószínűleg a halál pillanatában megtörténik (Katekizmus 1022). Lázár példabeszédében, a jobb latornak tett ígéretben azt sejtjük, hogy a világ végéig nem marad a lelkünk valamilyen alvó állapotban, Isten nem várakoztat, mindenki a helyére kerül. Ám az egyéni különítélet mellett a teológia beszél az „utolsó ítéletről”, amikor a történelem végén az egész világ beteljesedik, s annak is van egy sajátos „többlete”. Az ember ugyanis nem elszigetelt atom, hanem kapcsolatokban élő lény: az egész anyagi világ, az összes élőlény, s minden ember beteljesedése őhozzá is tartozik. Az életünk utáni utóhatásunk is a végére ér: Szent Ferenchez és Hitlerhez is a maga utóhatása. Hozzám fog tartozni az is, amit e sorok olvasása kivált az Olvasóból. Mélységesen hatunk egymásra, s az utóhatásunkért is van felelősségünk a gyermekeink, a következő generációkra vonatkozóan. Az utolsó ítéletkor látjuk jobban át nem csak a saját életünket, hanem az egész üdvtörténetet. Akkor kerül igazi egységbe az emberiség. Az ember nem a világból van megváltva, hanem a világgal együtt. Ez csodálatosan felértékeli a kutyusomhoz, a diófámhoz, a szeretteimhez, az egész világhoz való mostani viszonyomat. Akinek a halálról, az ítéletről, a halál utáni beteljesedésről eltorzítja a gondolkodását a materializmus, a biologizmus, a lélekvándorlás tana, vagy éppen mindenféle ezoterikus szemfényvesztés, annak ez a halál előtti életvezetését is eltorzítja.

Ferenc (Ráckeresztúr)

Hogyan tudhatjuk meg, hogy mi Isten akarata életünk bizonyos döntéseiben? Mivel az embereknek szabad akarata van, így ki kell fürkésznünk Isten akaratát, “amihez a legjobb út az imádság és a csend” ahogy Robert Sarah bíboros mondaná. Számos érv és ellenérv szól elképzeléseink mellett, nem is beszélve a hozzánk közel álló személyek véleményükben megoszló táboráról. Jelenleg egyetem előtt állok, de nem tudom eldönteni hogy az általam megjelőlt szak tényleg jó döntés-e. Hogyan engedhetem hogy Isten irányítsa a döntéseimet a gyakorlatban?

Istenről az emberi logika, a félelmeink, a tapasztalataink alapján jó sokat lehet fantáziálni, éppúgy az ő akaratáról is. Ám elsősorban annak kellene hinni, amilyennek Ő kinyilatkozatta magát. Isten olyannak mutatta magát, aki belebocsátkozik az emberi történelembe és lehet vele szövetséget kötni. Azaz nem fatális karmának, ahol el van döntve az akarata nélkülünk is. Nem vakszerencsének, amiért semmit nem tehetünk. Nem szadista végzetnek, ahol csak sebek és kereszt van, semmi más. Nem dzsinnek, aki ugrik a fogyasztói mentalitásunk kívánságait lesve. Nem világfölötti kozmikus rendnek, személytelen világtörvénynek, akit ne érdekelne a személyes sorsunk. Amikor Isten akaratát keressük, először is ezeket a tévképzeteket, melyek önmagunkból, gyerekkorunkból, más vallásokból, vagy a puszta emberi logikából erednek, ezeket félre kell tolni. Annak higgyünk, amilyennek Ő mutatja önmagát: alázatosan, kenotikusan aláereszkedik az ember sorsába, érdekli a történelem menete, személyes gondviselő, lehet vele szövetséget kötni (Ó-, Új-, és egzisztenciális szövetséget).

Tehát nem előre legyártott akaratot keresünk kibogozni, hanem most kötünk szövetséget egy még nem meglévő tervre, „hogyan is csináljuk együtt”. Ne ellenfélnek gondoljuk, hanem útitársnak, ne végzetnek, hanem mentornak. Isten nem eszközként akar használni, hanem perszonálisan együttműködni. A személyes szövetségünkben két akaratot kell összeforrasztani: Istennek is van nagy üdvözítő akarata, és nekünk is van akaratunk. Ha pl. egy egyetemi szakról van szó, akkor nagy munka áll előttünk az akaratok szövetséggé forrasztásában. Mindenekelőtt azt kell megkeresni: az Isten szőlőskertjében hol szolgálnánk szívesen, a munkánk hogyan lesz nekünk hivatássá? Aztán: merre van örömünk, hol tudnánk flow-ban tanulni és dolgozni, szívesen szárnyalva? Fontos a realitás: a történelmi realitást a földi Jézus sem kerüli meg. Meg kell vizsgálni, milyen realitása van annak a szaknak a személyemre, a történelemre vonatkozóan (nem álmodozás-e)? Mivel senki egy önmagába zárt világ (monász), ezért fontos mások véleménye, de csak azok véleménye számít, aki ismer és szeret (József A.). Döntéshozatalnál mindig érdemes nézni az elitet, akik a jövőről többet tudnak, s magunk döntéseit az ő üstökös csóvájukhoz igazítani. A döntéshozatal tehát munka, ahol imádságosan, készségesen állunk Isten jelenlétébe, és szövetséget akarunk kötni vele, melyet aztán minden imában és szentáldozásban megerősítünk.

Szeretném azonban hangsúlyozni: néha túl nagy görcsöt látunk pl. egy szak kiválasztásánál. 18 éves korunk körül fogalmunk sincs, pontosan mit és hol fogunk dolgozni. Egyenlőre az alapirányról kell dönteni: mérnöki pálya, orvosi hivatás, vendéglátó szak… Az alapirányt lenne jó eltalálni, s azután már nem olyan nagy tragédia, ha az alapirányon belül szakot váltok, egyetemet ill. munkahelyet váltok. Néha olyan görcsöt, félelmet érzek a felvételizőkben (és szüleikben), mintha itt végérvényes sínekre kerülne az élet. Pedig olykor nem látunk bele pontosan a jól csengő szakba, olykor az elkezdett tanulmányok alatt sejlik fel, miről is szól ez a szak, olykor olyan éretlen az egyén, hogy kell neki 1-2 félév, mire igazán megismeri önmagát és egy kicsit az életet. Olykor erő kell, hogy a másoktól rám tukmált (delegált) szakot levessem magamról. Olyan is van, aki eleve több szakot tervezett, s legalább alapszakon már befejezi az elsőt. Nem világvége, ha itt váltunk, sohasem abszolút veszteség, ha más szakon eltöltöttünk 1-2 szemesztert, de közben értünk. Egyáltalán nem bagatellizálni szeretném a gyötrő kérdést, csak egy kicsit kitolni: az a fontos, hogy valamiképpen találjuk meg életünk hivatását. Nem az a baj, ha tanultunk más szakon, ha voltak kényszerből vállalt rossz munkahelyeink, hanem ha életünk hivatásában kicsit sem dolgoztunk, még akár önkéntesként is. Másrészt azt látom, a szak megválasztásánál minden tűzerőt bevetünk, de pl. egy házasság eldöntését (ami egész életre elkísér), vagy a keresztény vallásosságunkról való döntést aránytalanul könnyedebben kezeljük.

Mária (Szombathely)

Gyerekkoromban sokszor hallottam,hogy az imàdni szót csak Isten kontextusàban lehet hasznàlni. Ma màr kicsit ùgy gondolom,hogy ez egy bigott dolog, hiszen példàul ha azt mondom,hogy egy gyerek imàdja a szilvàsgombócot, attól nem fog a szilvàsgombòc elé borulni…Jól gondolom? Ugyanez a kérdés az isteni jelzővel kapcsolatban. Lehet egy szilvásgombóc isteni?

Egyszer egy kedves ismerősöm különös áhítattal beszélt arról, hogy részt vett egy zsidó esküvőn. De képzeljem el: „ott az egész szertartás alatt állni kellett, a nőknek különös gonddal fel kellett öltözniük, s megfelelő körültekintéssel kellett lenni a szokásokra – de képzeljem el, hogy abban milyen áhítat, tisztelet, méltóság volt…” Összeszorult a szívem: csak a keresztények Istenével lehet mindent megtenni? Micsoda hiszti tud lenni, amikor a pap figyelmeztet, hogy tessék tisztességesen felöltözni. Micsoda hiszti, ha nincs hely a padokban, s végig kell állni a misét. Micsoda hiszti, amikor egy keresztény közösség ragaszkodik a saját tradíciójához, s nem enged a kényelem vagy a multikulturalizmus nevében.

A zsidó testvérek jól csinálják, és az egész alapja az: nem mondják ki az Úristen nevét. Mondanak helyette mást (Király, Úr, Teremtő), de az Úristen nevét nem mondják ki. Keresztényként mi azt gondoljuk: ha Isten kimondta a nevét, sőt, Krisztusban megmutatta az arcát, akkor szabad néven nevezni és ikonokat festeni – de a tiszteletnek akkor sem kellene elveszni. Szóval igenis azt gondolom, hogy tartsuk fenn Istennek az „isteni, az imádni, a szent” kifejezéseket, s ne használjuk a mákostésztára. Persze nem Istennek lesz baja, ha nem adjuk meg a tiszteletet. Kérdezem én: ha még az Isten sem szent, akkor mi? Ha ezen a világon már semmi sem szent, ami tiszteletet, fenntartást érdemel, akkor ennek milyen hatása lesz? Éppen azt látjuk, hogy akiknél semmi sem szent, azoknál az ember sem az (a szent Isten képmása), a becsület sem, az élővilág sem. Dosztojevszkij úgy mondja: ha az ember mögül elvesszük Istent, akkor mindent meg lehet vele csinálni. Ma a legnagyobb baj ezekkel az emberekkel van, akiknek semmi, senki sem szent. Az élet így is elég közönséges, vulgáris tud lenni, nem kellene ehhez nekünk is hozzájárulni.

Néha azt is látom, hogy maguk papok nagy pasztorális igyekezetükben képesek szinte közönségessé tenni a Liturgiát, a szentségeket, a bibliai történeteket. Biztosan jó a jó szándék, hogy vigyük az emberek életéhez közel a szentet – de van egy határ. Maga Krisztus is istállóba született, leszállt a trágya és morális pokol szintjéig, az emberek mindennapjaiban is részt vett, de mégsem vált közönségessé. Azt kellene megfontolnunk: a szent nem csak beletestesülni akar a történelembe, a kenózis célja nem csak az egyszerű leszállás a mindennapi élet szintjére, hanem fel is akar emelni. A felemelés pedig nem tud megtörténni, ha nincs hova, ha már semmi sem szent… Vallásos és emebrséges életünkhöz igenis legyen fontos a Szentírás, a szentségek, az oltár, a templom, pap méltósága. Ezért jól teszik az Egyház tagjai (papok és hívek is), ha a leszállást a felemelés szolgálatába állítják.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés