A kereszténység négy tévútja

A kereszténység néhány tévútját, rossz rutinját mutatja be alapos írásában Szabó Zsolt presbiter, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója.

A „keresztyén” szó eredeti jelentése: Krisztus-követő. A keresztyénséget tehát nem Krisztus találta ki, hanem az ő tanítványai, akik megpróbálták intézményes formában követni Őt. Az igazi „követés” azonban nem intézményes tanítás, hanem személyes cselekedet. Meddig „követik” Krisztust a keresztyének? A tanításokig? Virágvasárnapig? Tovább is, egészen a Golgotáig, ahová már alig követték? Krisztus isteni, a keresztyénség emberi. A keresztyénség néhány tévútját, rossz rutinját szeretném alább leírni, majd megpróbálom a helyes utat is töredékesen feltárni. Az ugyanis valójában egyetlenegy: Krisztus.

Ha a keresztyénség csak koncepció

Krisztus tanítása megdöbbent, ellentétes a várakozásokkal. Követése nyitottságot, rugalmasságot, változást, azaz megadást, teljes önfeladást követel. Imádkozni ellenségeinkért? Elhagyni mindent, hivatást, családot, halottaink eltemetését Őérte?  Miért? Jobban szeretjük a merev, ismert kereteket, amelyek mellett nem kell fenntartani állandó adaptációs képességünket. Komfortzónára, stabilitásra vágyunk, amelyben biztonságban érezzük magunkat – védve akár az Istennek való kitettség, az ő követésével járó máról holnapra élés és gondolkodás ellen is. Pedig „nincs maradandó városunk” itt a földön!

Sokak számára a keresztyénség egy tudatosan-tudattalanul felépített, rutinná váló koncepció, amelyhez hozzáfaragják életük mindennapi tényeit. Isten akarunk lenni: magunknak megteremteni, amiben hiszünk. Saját koncepciónk lényege általában Isten gazdag tervének leegyszerűsítése emberileg befogadható sémákra. Olyanra, amely teljesíthető, és így nyerő helyzetben vagyunk benne. Ha valahol hiányzik egy logikai láncszem, megkeressük emlékeink között a megfelelőt, hogy azzal pótoljuk, ha kell, kiszínezve a megfelelő színűre. Ebben a koncepcióban jók és rosszak világosan elkülönült csoportot alkotnak, amelyek között ritka az átjárás. El lehet igazodni: kész kulcsot kapunk életünk rejtélyeinek megoldásához. Ha pedig konfliktusba kerülünk felebrátainkkal, akkor a nehéz, önfeláldozó, krisztusi megoldás helyett előre elkészített ítélet alapján jöhet a koncepciós per, amely átlátható, világos, egyértelmű. Csak sajnos nem igaz, mert nincs köze Krisztushoz: nincs benne hely megbocsátásnak és hasonló „rendszerhibáknak”.

De a keresztyén koncepció nemcsak ezért hamis. Hanem mert el akarja venni az igazságosztás végső privilégiumát Istentől, és megadni a jó és rossz tudásának illúzióját. A koncepciós gondolkodás mindig igen népszerű alternatíva volt: Krisztus koncepciós pere, már az ő korában is, a többségnek sokkal vonzóbb volt („Feszítsd meg!”), mint követésének keskeny és járatlan, naponta megújítandó gondolkodást és a tisztán hitre hagyatkozást követelő, koncepciótlan útja. Ő engedelmességet szeretne – és nem hit-mutatványokat vár.

Ha a keresztyénség csak identitás

A keresztyének csoportot alkotnak, amelynek tagjai közös identitásra vágynak. Ennek többféle narratívája ismert: „mi vagyunk a világból menekülők” – holott nem mehetünk ki a világból, mert akkor nem teljesíthetjük küldetésünket; „mi vagyunk a jó oldalon állók” – holott mindenki eleve a rossz oldalra születik; „mi jobbak vagyunk, mert többet szenvedünk és szolgálunk, mint mások” – holott ennek semmi jelentősége a sola gratia (=egyedül kegyelemből megigazulás) fényében. Sokszor túl későn veszik észre a magukat keresztyénnek vallók, hogy identitásképző szándékaikkal éppen elzárják magukat azoktól, akikhez közeledniük kellene. Zárvány, elitklub, rosszabb esetben szekta lesz belőlük. Akik együtt jól érzik magukat, egyívásúak, félszavas kegyes beszédből is megértik egymást. De aki kilóg a sorból, az nem lehet csapattag.

Jézus nem csoportokban, zárványokban gondolkodott. Követői világszerte egységben vannak, szétválasztó identitás-elemek nélkül is, hiszen személyes kapcsolatot ápolnak Vele. Nem emlékeket, jelképeket, hanem élő kapcsolatot ápolnak. Külön nyelv, falka- és illemszabályok nélkül is. Szomorú, ha puszta identitássá válik valaki keresztyénsége, és még rosszabb, ha ez ráadásul a másoktól való különbözőségen alapuló negatív identitás – ahogy a farizeus és a vámszedő történetében a farizeus identitásának tartóoszlopa az, hogy ő jobb, mint a mellette imádkozó vámszedő.

Ez olyan homokra épített identitás, amely összedől mindannyiunk egyformán bűnös voltának elkerülhetetlen felismerése után.

Ha a keresztyénség csak kultusz

Jézus kevés kultuszcselekmény teljesítését kérte követőitől. Általában konkrét és személyes dolgokat kért tőlük, és kér ma is a benne hívőktől. A „szeressétek ellenségeiteket” nem kultusztett, hanem életprogram. Két fő törvényt tett minden más fölé: szeresd Istenedet és szeresd felebarátodat– e szeretetek forrása csak Ő, tőle kapjuk nap mint nap. Csak ritkán mondott olyat, hogy ezt vagy azt tegyétek rendszeresen, ha velem kapcsolatban akartok lenni. Megtanított bennünket imádkozni, elrendelte a keresztelést. Egy korabeli kultikus étkezésen (páskavacsora) pedig szintén nem az akkori kultuszt erősítette, hanem az abból való kilépést: azt kérte, hogy a kenyeret és a bort az ő emlékezetére vegyük magunkhoz. Az élő úrvacsorából aztán kultuszcselekmény lett, a megtisztulás rituális tette, valódi megtisztulás nélkül. Emberi oldalról nézve persze szükségünk van erre, mert csak így tudjuk felfogni a felfoghatatlant: hogy Jézus elvégezte a szabadítást. De emlékeztetni kell lankadatlanul arra, hogy ahhoz semmilyen cselekedetünk nem szükséges, nem tesz hozzá – igaz, el sem vesz belőle.

Fotó: Dreamstime

A kultuszcselekmények élményként, élvezeti cikk módjára történő fogyasztása szintén gyakori. Fontosabb az életérzés, mint a Vele való kapcsolat. Egy élvezetes istentisztelet, egy kiadós dicsőítés olyan jól tud esni, mint egy jó úszás vagy szaunázás. Ha lelki bajommal nem tudok mit kezdeni, legalább érezzem jól magam, kapcsolódjak ki megengedett módon. Ki merne megróni bárkit a napi menekülésként, pótcselekvésként, vagy akár belövésként fogyasztott igéért, dicsőítésért, áhítatért? Pedig lehet, hogy pótszerek helyett csak imádkozni, várni, tűrni, vagy éppen lépni (előre vagy vissza) kellene.

Betegségünk tünetei Istentől vannak, figyelmeztetésként, mi pedig ahelyett, hogy a gyógyulás egyedül Benne lévő útját keresnénk, sokszor a kultusz által csak a tüneteket enyhítjük. Rohanunk a templomba – sokszor éppen Őelőle elbújni. A kultusz gyakorlása során úgysem fog lesújtani Isten büntetése. A kultusz megnyugvást ad, és közben tudok egy jó pontot is szerezni Nála, és így elkerülni a Vele való szembesülést.

Ha a keresztyénség csak transzcendencia

A hívők körében nem kérdés, hogy van transzcendens valóság, mégpedig a Szentháromság, az Isten személyében. Ezt megérteni nem lehet, csak a hit ajándéka által elfogadni. Sokan azonban, versengőként, azon próbálják meg hitüket (és sajnos másokét is), hogy elhiszik-e szó szerint azt, ami a Biblia lapjain szerepel, meg tudják-e ragadni az emberfelettit, a transzcendenst. Ebből nem szabadna sportot csinálni: annak lényege éppen a megfoghatatlanság. Lehet, hogy e versengés éppen a transzcendens elfogadásával kapcsolatos tehetetlenséget palástolja.

Pedig sokakat éppen a transzcendensben való kételkedés emberi vonása vitt közelebb Istenhez. A pontosan hétszer 24 óra alatti teremtés és az evolúció évmilliós távlatai között csak látszólagos az ellentmondás, hiszen Istennél az idő relatív dolog. A lényeg az Isten általi teremtés, a többi számunkra titok. Sokan esnek a pártos hitvita hibájába, amikor körömszakadtukig védik a teremtés-koncepciót, beleesve a békétlenség, ítélkezés, szeretetlenség csapdájába. És közben esetleg életük valamelyik nagy kérdésével nem törődnek. Attól, hogy valaki eleinte szkeptikus Krisztus feltámadása kapcsán, még átélheti az elhívás csodáját, és rátalálhat a saját, Krisztushoz vezető útjára. De addig várni, támogatni kell őt, és nem megbántani. Tamás sem hitt először – aztán annál mélyebben hitt megszégyenülése után, másodszor. Bűntudatot ébreszteni a felfoghatatlan fel nem fogása miatt, irányítani, siettetni a Szentlelket: mindezek sok lelkész és – magát ilyennek mondó – keresztyén közösség súlyos bűnei.

Azt hiszem, fontosabb az, hogy elhidd, a teljes írás Istentől ihletett, vagy, hogy Krisztus érted is meghalt a kereszten, mint az, hogy Isten pontosan hogyan teremtette a világot. A Krisztus-követés elsősorban személyes kapcsolat-alapú, és csak másodsorban transzcendens. Szándékosan tart gyermekségben másokat az, aki e transzcendens dolgokra mutat folyton, Krisztus helyett. A hit nem tornamutatvány, amelyet sok gyakorlás által el lehetne sajátítani, hanem ajándék, amit el kell tudni fogadni egy tudatos döntés által. Számomra a legnagyobb titok és transzcendencia nem a teremtés története vagy Krisztus csodálatos gyógyításai. Hanem ez: hogy lehetséges, hogy Isten állandó szeretet- és békesség-forrás, szünetmentesen sugároz, és ha akarjuk és kérjük, mindenkor meríthetünk ebből. Még fájdalmak között, krízisben, szabadesésben, összetörve is. Sőt, akkor kifejezetten. Csak el kell hinnünk. Hogy hogyan lehet ez? Az titok.

Fotó: Dreamstime

Milyen a „jó” keresztyénség?

Ha a keresztyénség nem koncepció, identitás, kultusz, transzcendencia, akkor vajon mi? Valamennyire persze mind a négy, de a keresztyénség – a szó eredeti jelentése alapján is – Krisztus követését, azaz a Neki való engedelmességet jelenti. A végsőkig. Ameddig én már nem mennék el. Percenként, a magam ellen és Őmellette meghozott döntések százait. Általam felismert elméletek, élmények, érzések helyett engedni az Ő cselekvését, vezetését életemben. Az én akaratom kikapcsolását és az Övéinek való teljes átengedést. A hit pajzsának tudatos felemelését a veszélyek közepette.

A keresztyénség tévútjai, félreértései annak tükrében még elkeserítőbbek, hogy Jézus mindig világosan beszélt – általában tőmondatokban – és a körülötte álló egyszerű emberek is megértették. A mai keresztyéneket nem mindenki érti. Kegyes beszédük rossz hagyományt őriz, elidegenít, elzár, falakat emel. A valódi keresztyén identitás építőkövei többek között a zörgetés, a nyitott ajtó, a szolgálat, a diakónia.

Szükség van a keresztyén egyházra, amelyet maga Krisztus rendelt el, amely pünkösdkor megszületett a Földön , és amelynek Ő maga a feje. Aki megáll a megtérésnél, Krisztus megismerésénél, és nem tagozódik be Krisztus földi testébe, az megáll a Krisztus-követésben félúton. A Bibliában sem az evangélium az utolsó könyv: azt még követi az egyház megszületése pünkösdkor, és az újabb eljövetelre vonatkozó prófécia, amelynek várakozásában most élünk. „Isten országa elközelgett”: már itt a Földön eljön az Ő országa, a mennyország az Őt követőknek. Az egyháznak ezt az országot kell hirdetnie, működtetnie, polgárai számára gondoskodni a lelki szükségletekről.

Egyház nélkül elveszne a hívő életből a rendszeresség, csökkenne a tudatosság. Az egyházban hirdetik az Igét, amely megszólít, ott élünk a szentségekkel, ott éli meg a gyülekezet, hogy egy testet alkot, ott von be Isten a szolgálatba, és ott éljük át, hogy – hívőként is jelentkező – bajai közt sincs senki egyedül. Az elhívás valóban mindig az egyénnek szól, de közösségben éljük meg, hogy egy test tagjai vagyunk. Ott gyakorolhatjuk a diakóniát, amely nélkül minden elmélet és tanítás meddő fecsegés. És az egyház a kultusz megfelelő helye is, azé, amely nem az Istennel való kapcsolatot pótolja, hanem amely megtisztítja és felemeli a szívet, hogy az be tudja fogadni Isten igéjét. Azt az Igét, amelyet közösségben hallgatni egészen más, mint egyedül: a testvérek bizonyságtétele, bátorítása fölerősíti, és a szeretet nyelvén a szívbe írja. Úgy legyen!

Szabó Zsolt (presbiter, egyetemi oktató, KRE)

Szívesen írnál az értékeidről, tennél tanúságot a hitedről? Elmesélnéd, hogy hogyan éled meg keresztényként a mindennapokat, a párkapcsolatodat, a házasságodat? Örömmel várjuk írásodat az info@777blog.hu címre!

hirdetés