A Papp válaszol – protestáns erények, csodapirula, közeledés Istenhez

Három újabb kérdéssel folytatódik a Papp válaszol, ahol Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa a 777 olvasóinak kérdéseire reflektál. Ezúttal a protestáns erények, a csodapirula hiánya, valamint egy olyan kérdés, amely a kérdező szerint mindenkit érdekel!

Zsófia (Debrecen)

Olyan szívesen olvassuk református keresztyénként Miklós atya tanácsait, de néha egyoldalúan katolikusnak tűnik, s kiváltképp szereti dicsérni a görögkatolikus dolgokat. Persze mindenki a saját nevében beszélhet, de olyan jó lenne olvasni valami olyasmit is, ami a nem katolikusok szívét is megmelengeti. Van-e olyan a protestáns egyházban, amire Miklós atya különösen felnéz?

Hallatlanul örülök ennek a kérdésnek, mert morálteológusként vallom: nincs „református tisztesség” vagy „katolikus hazugság”, hanem „tisztesség” és „hazugság” van, azaz erény és bűn. Ha valahol nagyon ökumenikusak vagyunk és összetartozunk, az éppen az erény és a bűn. Lehet bizonyos teológiai vitákban különböznünk, de ezen a téren nagyon-nagyon szorosan összetartozunk! Csodálni való minden felekezetben bőven van.  

Nagyon tisztelem az evangélikus teológiában Dietrich Bonhoeffer gondolatait, aki evangélikus lelkész volt, s a Hitler elleni sikertelen merénylet után kivégezték. Életével és vérével írt teológiát, nem íróasztalszagú lelkiző. Nagyon haragudott azokra, akik a „sola gratia” (csak a kegyelem) elvével takarózva nem tettek semmit a vészterhes időkben, s kidolgozta a saját elméletét: az „utolsó” és az „utolsó előtti” tettekről. Az „utolsó” tett valóban Istené, valóban a kegyelem teljesít be mindent – az emberé az „utolsó előtti” tett. Ha azonban ránk ez van bízva, akkor ezt kellene halálosan komolyan vennünk. Bonhoeffertől ered az „olcsó kegyelem” kifejezés, Isten a semmittevésért nem adja olcsón a kegyelmét. A mi életünkre nézve ez azt jelenti: a barátságért, a szerelemért, a jó munkáért, a közösségért, gazdasági-politikai igazságért komolyan tegyük meg az „utolsó előttit”: aktívan, stratégikusan, megfeszülve, összefogva tegyünk az élet jó alakulásért. Mit és hogyan teljesítsen be az „utolsó”, a kegyelem, ha előtte lusták, igénytelenek voltunk? Hogyan várja az élete jó alakulását, aki az „utolsó előttit” nem teszi meg? Bonhoeffer kivégzése előtt csodaszép teológiai belátásokra jutott, sokat elmélkedett Krisztuson, aki a szenvedőkhöz mindig odalépett, s a történelem folyamán szeretné rajtunk keresztül folytatni ezt az odalépést a szenvedők felé.

hirdetés

Jóság és emberség – ezt tegyük meg, a többi kegyelem.

A református teológusok közül Karl Barth tölt el csodálattal. Őt a kinyilatkoztatott Ige, a Biblia szava bűvölte el, egész életében és tudományos munkásságában „az Igéből az Igéért” szolgált. “Kálvinista nyakassággal” védte az Ige elsőbbségét, mindenféle humanista filozófiával, racionalizmussal, történeti gondolkodással szemben – saját felekezetén belül is. Azért tartom fontosnak, mert ma túl sok gondolat, eszme, tudomány, vélemény ömlik ránk: és az Ige? Naponta mikor jut szóhoz benső világunkban az Ige? Így kellene mindenkinek a vélemények zűrzavarában ragaszkodni az Igéhez. Másrészt a modern ember túl okosnak hiszi magát: mindenkinek, és azonnal, és mindenről, és megfellebbezhetetlenül van véleménye. Olyan süni módjára befészkeljük magunkat a kis gondolatvilágunkba, szórjuk a véleményt, ítélkezünk, kommentelünk… Az Ige szolgálata azonban először megköveteli a belső csöndet, az odahallgatást, a gondolatok készséges alakítását. Önelégült, jól felépített és olykor agresszívan védett gondolatvilágunknak jót tesz az Ige iránti alázatos figyelem. Ehhez Barth fontosnak tartotta az olyan embereket, akik szó szerint veszik a Bibliát (pl. a rajongók Luther idejében), akikkel emiatt sok vitánk van, de az ő felvetéseik olyanok, mint tövis a húsban, mint kellemetlenkedők a polgári jólétünkben. Olykor a kényelmetlen vitapartner tesz a legtöbbet a szellemi haladásunkért.

Végül hadd írjak arról is, amit a zsidó testvéreinkben nagyon tisztelek. Keresztényként mi nagyon hozzászoktunk, hogy a templomban vannak szent tárgyak, ikonok, kereszt, az Eucharisztia kenyere és bora. Az istenkapcsolat mintha „tárgyiasult” volna. A zsinagógában is vannak szent dolgok, de igazából a Jelenléte van csak. Olyan „tudatos szegénységgel” őrzik azt, aminek Isten kinyilatkoztatta magát Mózesnek a csipkebokornál: „Én vagyok, Aki vagyok”. Valahogy ez a Jelenlét a legfontosabb. Nem kell nekünk lemondani a saját felekezeteink szent tárgyairól, csak legyen a legelső a Szent Jelenlét. Amikor templomba megyünk, s találkozunk szent dolgainkkal, akkor legyen mindez transzparens (áttetsző) a Jelenlét felé. Olyan könnyen a szemünkbe tolakodik, az érzésvilágunkba tolakodik a tárgyi sík. Valahogy belépve a templomba így kellene köszönni és ebben elmélyülni: „Eljöttem a Jelenlétedbe, dicsőség néked!”

Dávid (Budapest)

A napokban felmerült bennem egy kérdés. Nem lenne egyszerűbb, ha létezne egy “csodapirula”, amit ha bevennénk, immunisak lennénk minden rosszra? Például, amikor azon gondolkozunk, hogy megüssük-e valakit, akkor automatikusan a jót választjuk és így nem kell megtapasztalnunk a szenvedést és a rosszat. Nem lehet, hogy mindenki boldogabb lenne?

Bármilyen naivnak is tűnik ez a felvetés, nagyon komoly tudósok is képesek hasonló dolgokat vallani.

A történet ott kezdődik, amikor Descartes elkezd úgy beszélni az emberi testről, mintha az egy gép lenne. Ahogy a természettudomány egyre előrébb halad, egyre többet tudunk meg a testről, s így képes a szemléletünk is egyre mechanikusabbá válni. Így el lehet jutni odáig, hogy a szerelem csak hormon, az agresszió egy másik kémiai anyag, az életunt depresszió egy kémiai anyag hiánya, a lélek csak projekció, Istenről ne is beszéljünk…

A materialista emberek beszélnek így, csak ma már ciki materialistának hívni önmagukat, ezért sokszor a tudományosság mechanikus szemlélete mögé rejtőznek. S valóban sokat tudnak az ember anyagi oldaláról, képesek a testi folyamatokba beavatkozni és jól gyógyítani, sikereket érni el. Olykor éppen a sikerek miatt lehetnek önhittek. Mert tényleg működik. Nincs azzal semmi baj, ha tudjuk, hogy csók közben, agressziónk vagy éppen depressziónk idején milyen kémiai folyamatok történnek bennünk. Az agykutatás eredményeit a morálteológia sóvárogva várja! Csak ne redukáljuk le az embert az anyagi, testi, állati dimenziójára, hogy az ember „csak ennyi, és semmi más”. Ha az ember gép, akkor minden lelki jelensége is (szerelem, barátság, bűntudat, lelki fájdalom stb.) csak kémia. Sajnálom és szánom, aki a lét gazdag rétegeiből beleragad az elsőbe. Szabad és jó dolog kutatni az ember anyagi dimenzióját, csak ne csináljunk belőle filozófiát, s főleg ne ateizmust.

A reduktív emberkép lényege, hogy leegyszerűsíti az embert: az ember csak anyag, csak gép (mechanikus emberkép), az ember csak felegyenesedett csúcsragadozó (naturalista-biologista emberkép), de lehet az embert leegyszerűsítve csak a társadalom egy tagjának (Marx), személytelen munkaerőnek, politikai szavazónak, vagy éppen egy vallás tagjának tekinteni. Miért olyan veszélyes mindenféle egydimenziós leegyszerűsítés? Mert mögötte sokszor az eltárgyiasítás veszélye fenyeget: nem holisztikusan a személye egészét nézem, hanem csak a szavazatát, munkáját, pénzét, testét, a saját érdekeimet, vagy éppen a párt, a vallás érdekeit. Mindig veszélyesek, akik reduktívan nézik az embereket, könnyen fogják használni, kihasználni, feláldozni az embert. Ezért megalázó önmagunkról és másokról reduktívan gondolkodni. Szabad egyetlen szemszögből vizsgálni, kutatni, számolni – de a beteg test, a szavazat, az ügy mögött sohasem szabad elfelednünk az egész embert, a személyt, aki Isten képmása, és csodálatos méltósága van!

Ha lenne egy csodapirulád az agresszió ellen, kinek adnád be? És ha nem egyezik bele? És egy társadalmi csoport beadathatja egy másik csoportnak, mert szerintünk „olyanok”? Hála Istennek, a jó és a rossz nem működik mechanikusan bennünk. A jó és a rossz tettek a szívünkből, a lelkiismeretünkből erednek. Nem lehet gyógyszerrel, de rendőrrel vagy éppen pénzzel sem valaki szívét jóvá tenni.

Azt csak szabad szeretettel lehet elérni és alakítani a másikban.

Ha jól meggondoljuk, Krisztus is ezt tette. A szívünkre beszélt. De helyettünk nem teszi a szívünket (és az onnan fakadó tetteket) nélkülünk jóvá, s mi sem tehetjük másokéval. Ha Krisztus így cselekedett, nekünk is ez marad, de azért ez sok. A szabad szeretetnek, a jó szónak nagyon-nagyon nagy hatalma van. Ha a barátod bűnnel kínlódik, ha a testvéred csúszik a lejtőn, ha életunt a munkatársad – csodákat tehetsz a jó szóval! Mert hisszük, hogy az már nem csak a mi szavunk.

Júlia (Gyulafehérvár)

Olyan kérdést szeretnék feltenni, ami nem csak néhány olvasót, hanem mindenkit érint. Hogyan kell jól közeledni Istenhez? Most a járvány idején erőst tapasztalom, hogy kialakulnak kis szokásaim az otthoni imánál, s vannak beindító gondolataim, ha belépek a templomunkba. Ilyen biztos mindenkinél van. Mi a legcélravezetőbb közeledés Istenhez?

Tényleg olyan a kérdés, ami mindenkit érint, a téma mindenkinek intim és jó nehéz. Gyerekkorunktól jó néhány stádiumon átkelünk, jó sok lelki író tanácsát kipróbáljuk, önmagunkkal is kísérletezünk. Rajtam sokat emelt, s ezért most hadd ajánljam mindenkinek útitársul Eckhart mester néhány gondolatát.

Van egy írása a templom megtisztításáról, amikor Krisztus korbáccsal kiűz minden oda nem illő árust. Eckhart ezt a benső világunkra érti. A templom legyen üres, hogy Isten oda beköltözhessen. Azaz a belső világunkat meg kell tisztítani az oda nem illő képektől, gondolatoktól, érzésektől. A templom küszöbét átlépve ezeket kinn kellene hagynunk, s üressé válnunk. Már az evilági örömeink, fájdalmaink, családi és munkahelyi gondjaink, a hangoltságunk állapotának a kinn hagyása is nehéz. De az igazi nehézség még csak ezután jön: Eckhart azt mondja, hogy az Istenről való jó elképzeléseinket is hagyjuk kinn. Könnyű a tűzről és a bálványszobrokról azt mondani, hogy „nem isten”. De a saját gondolatink közül kiválogatni, hogy melyik a „nem isten” sokkal nehezebb. Nehogy az élő Istennel való találkozás helyett a saját gondolataink tükörtermében bolyongjunk. El kell jutnunk a tengerpartig, ahol belebámulhatunk a végtelenbe – de a hátunk mögött kell hagyni a bazár-dolgokat.

A találkozáshoz a legelső mindenképpen az alázatos üressé válás.

Eckhart szerint a legnagyobbszerűbb az, ha Istent mindig ugyanolyannak gondoljuk el. A mi életkorunk, élethelyzetünk, a világ helyzete állandóan változik, ilyenként borulunk Isten elé, s bele is vetítjük a magunk változásait. Mintha Isten örülne vagy sírna, gondolkodna vagy szomorú lenne, képesek vagyunk túl emberinek elképzelni. Persze maga Krisztus kicsit megengedi ezt, hiszen ember lett, nem hagyott hátra tévedhetetlen videót, nem írt könyveket, a magunk képzeletlétrájára vagyunk utalva. De ezeken mégis túl kell jutni, s az állandóan ugyanolyan Isten elé jutni. Kicsit olyan, mint a Nap: stabilan ugyanolyan, s én közben a Földön forgok és keringek, van reggeli és esti imám, karácsonyi és húsvéti énekem, gyerekkori és időskori gondjaim – én változóan keringek az Ugyanolyan körül. Eckhart úgy mondja: Isten felé, mint Lét felé a létezésünkkel fordulni, létszerűen, egész lényünkkel imádni. Létünkkel a léte elé, sőt, a létébe állni. A létszerű odaállásban nincs erőfeszítés, görcs, agyalás, hangolás, egy-szerűen beleáll az ember az Egybe. S ebben az ugyanolyan Jelenlétben szeretnénk maradni a templomban és a buszon, munka közben és elalváskor. Valahogy az imádságnál nem kellene várni egy jó gondolatot, egy felemelő érzést, egy kellemes zenei-énekhangot, egy jó benyomást – nehogy résszel találkozzak, s elszalasszam az Egészet. Az ember ne elégedjen meg egy gondolt vagy érzett Istennel, hanem a valós Istennel, aki akkor is Van, ha nem gondolok rá, vagy nem érzem.

A szeretet Istenével találkozni leírhatatlan, kiszámíthatatlan. Mégsem egy buddhista „mindenséget” imádunk, hanem személyes Létet. Aki üresé tett belső templomával, készségesen tartja létezését Isten elé, azt olykor meglepi a Szeretet. Olykor ad olyan belátásokat a lét összefüggéseibe, melyeken hónapokig lehet gondolkodni. Olykor elképzelhetetlen nagyvonalúsággal felülmúlja kicsinyes elvárásainkat, bűneinket, terveinket. Olykor egy-egy zsoltáron, ikonon, gesztuson keresztül az Egész átömlik. Olykor a világtörténelem nagy gondjai között mégis tűéles figyelmet érzünk a saját életünkre, személyünkre, családunkra. Mindez bennünk szárnyaló gondolatokat, a megajándékozottság érzését, lerombolhatatlan békét, a bűnbánat forró könnyeit, életünk odaajándékozásának készségét hívja elő.

Ki kell alakítanunk egy kultúrát, ahogy a belső világunkhoz viszonyulunk. Eckhart szerint akinek semmilyen vonatkozása nincs a belső világához, nem ismerheti meg Istent. Olyan, mint akinek finom borokkal teli pincéje van, de sohasem szállt alá és nem ízlelte meg egyiket sem. Annak kívülről én hiába beszélek Isten misztikus ízéről.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés