A Papp válaszol – papszerelem, önbizalomhiány, családra vágyva

Újabb három – igen nehéz – kérdéssel folytatódik A Papp válaszol rovatunk: egyik olvasónk egy papba lett szerelmes, másikuk az önbizalmát keresi, míg a harmadik kérdezőnk mély és őszinte vágyat érez arra, hogy megházasodjon – de egyelőre nincs kivel.

Csilla (Budapest)

Két éve nagyon komolyan szerelmes vagyok egy papba, akivel mindennap találkozunk és együtt dolgozunk. Egy évig ő is szerelmet érzett irántam, mostanra ez átalakult mély szeretetté. A gond nem annyira az érzelmek terén jelentkezik, inkább a vonzalom zavaró. Két év alatt rengetegszer hesegettem el a gondolatát annak, hogy mi köztünk lehet valami. Szinte napi szinten ez a harc folyik bennem, és valószínűleg benne is. Ő ezt mondta. Nem akarok tőle semmit. Ő is kitart a hivatása mellett. De a vonzalom nem szűnik meg, és még mindig szerelmes vagyok. Valahogy szeretnék ebből kigyógyulni. Én tényleg szeretem őt, nem akarok olyasmit csinálni, amit később megbán, és végképp nem akarok kikezdeni vele. Egyszerűen Istenre gondolok mindig, ha találkozunk. Nem értem, miért van rám ilyen ilyen hatással, hogyan lehetne ettől megszabadulni.

Olyan bájosan írsz ezekről az eseményekről, mintha nem rejtőzhetne benne életkatasztrófa! Valahogy a kígyó nyújthatta így a pirosló almát Évának, aki nem mérte fel a következmények tragédiáját. Milyen imponáló tud lenni, hogy szerelmes belém egy pap ill. egy házas ember, jé, valaki vonzónak talál! Milyen jó rájönni, hogy valakivel mélyebben is összeillünk… Mégis szabadulni szeretnél az egésztől, s jól jöhet neked és minden házasságtörésen morfondírozónak néhány tanács.

A legelső tanácsom, hogy vedd ezt a helyzetet halálosan komolyan. Bármilyen szívet melengető is egy kis vonzalom, ez a történet nem játék. Mi történhet? Talán meggyöngíted az elkötelezett embert, s kiszakítod a papi szolgálatából (ill. házasságából). Talán el sem juttok odáig: engedtek a vonzalomnak, s bűnös együttlétek után kiábrándultok egymásból. S akkor mi marad? A bűn, a szégyen, a nem kívánt gyermek. Talán kitudódik minden, s az onlinevilágon az Egyház és a te csúfságod lesz ez a történet, amit az egyházellenesek gondosan a felszínen tartanak majd sokáig. Talán a paptestvérem nem bírja a kísértést, s korrekt akar maradni önmagához, ezért hamarabb kéri a püspöktől az elhelyezést. Egy szolgálati pályának kell váltania, mert te zaklatod. Talán a paptestvérem nagyon erős lesz, s ez az egész csak egyoldalú ábrándozás lesz a részedről, ám közben a reális férjjelöltek elsuhannak melletted, s aztán két szék közé zuhansz. Ha a figyelmedet nem a realitásra irányítod, elmegy az idő, elúsznak a lehetőségek.

hirdetés

Egyik következmény sem jó! A szabadulás azt jelenti, hogy a teljes létednek az ő teljes lététől kell távolságot venni.

Azaz testi, lelki, érzelmi, spirituális és mindenféle szinten.

Krisztus keményen mondja: van úgy, hogy vágni kell! De jobb elvágni egy részt, mint teljesen elkárhozni. A vágásnak konkrétnak kell lennie: ezt jó lehet vele is közölni. A határmeghúzás mindig világos helyzetet teremt: neki is jó, ne is ábrándozzon, de ne is féljen a további zaklatástól, biztosan fel is lélegezhet. Távolságot kell venni tőle fizikailag is: másik templomba, vagy mások által vezetett szertartásra kell menni. Méltatlan az imádsághoz, ha nem az imádság van a középpontban.

Persze a fizikai távolságvétel a könnyebb. A belső világgal nehezebb mit kezdeni. Fellobbant benned egy vonzalom egy „illegitim” ember felé. Először is egy „vonzalmat” még ne merészeljük szerelemnek hívni. A szerelem csodálatos harmóniájában van erósz, filia és agapé, azaz testi gyöngédség, intellektuális barátság, és isteni agapé, azaz Istennek is tetszik. Senki ne merje sem egy pap, sem más házastársa felé szerelemnek nevezni a maga kis vonzódását, a szerelem sokkal nagyobb dolog. Másrészt a vonzalom iránya „illegitim”, mert ő már egy elkötelezett pap (vagy éppen házas). Az elkötelezett emberen pecsét van, a Szentlélek pecsétje. Kicsit olyan vagy, mint az irányvesztett teknősök: tojásukból kikelve a csillagok irányában a tenger felé kellene menniük, de a városok fényei becsábítják őket a városokba, ahol elpusztulnak. Jó és egészséges, ha fel tud benned lobbanni a vágy, a vonzalom, de keresd a te valódi csillagodat, ami majd beteljesült szerelemre vezet, s nem élettörténeti katasztrófára. Szeretném, ha éreznéd: nem „felülről” akarlak kioktatni, hanem melléd lépni. Előtted lehet egy igaz jövő!

Persze még ha okosan át is gondolod a helyzetet, az okos belátásokon túl az érzelmi világra is figyelni kell. Az érzelmeknek szintén távolság kell: ne adj semmilyen emléktárgyat neki, te se őrizgess semmit, ne legyen laza „barátság”, könnyed üzenetek, de még a látvány is zavaró. S belül se engedd meg magadnak a róla való ábrándozást, a vonzalom ápolgatását. Addig a jó Isten hogy küldjön hozzád egy férjnek valót, amíg te érzelmileg foglalt vagy? Észre sem vennéd, nem is értékelnéd, el is zavarnád… A saját reális jövőd miatt a reális csillagodat keresd.

Mindezek után ha mégis tovább kavarod az örvényt, akkor már nem azt mondom, hogy fényt tévesztett éretlen, kereső vagy, hanem gonosz. Amikor ilyen nagy a tét, nem tudom azt mondani, hogy ez naivitás, nem tehetsz róla, hanem ez gonoszság. Amikor valaki elcsábít egy 3 gyerekes férjet, kiszakít egy anyát a családból, vagy papot az oltártól, az ilyen történet nem szerelemről, nem naivitásról szól. Amikor valaki önkényesen nincs tekintettel a következményekre, amikor már elkötelezett életpályákat tör meg, amikor a bűn következtében szó szerint könnyek és vér folyhat, az már nem „vonzalom”, hanem súlyos bűn. Már fennálló családot szétrombolni, elkezdett életpályát megtörni nem kis gonoszság! Vérlázító, amikor a csábítók előadják az ártatlant, a szerelmest, sőt, a hívő keresztényt.

Elindult benned egy vonzalom, mélyebb szimpátiát érzel valaki iránt – van ilyen és lehet még az életben. De roppant felelős vagy érte, hogy mit kezdesz ezzel a vonzalommal. Ha igaz szeretettel akarod szeretni a paptestvéremet, akkor az igazán jót akard neki. Engedd el, majd a mennyországban találkozunk.

László (Felvidék)

Küzdök sokat saját magammal, alacsony önbizalmam van, saját apukámtól nem kaptam szeretetet. 39 éves vagyok, van szép feleségem. Sokszor beképzelek dolgokat ami nem is igaz, nem tudok fiatalokkal beszélni, sokat vagyok saját magammal elfoglalva. Miért szeret engemet Isten?  Én nem tudok szeretni másokat, elfelejteni magamat, másokra gondolni. 

Ahogy én látom, az önbizalom fejlődésének 4 nagy szakasza van. Kisgyerekkorunkban a szüleinktől, a környezettől jó esetben kapunk olyan alapköveket, melyekre később tudatosan építhetünk. Ám 39 évesen nem lehet visszamutogatni szegény apánkra, hogy elrontotta az életünket. A gyerekkori indíttatás valóban fontos, de nem minden: bármilyen sziklaalapot vagy kövecskéket adtak is szüleink, arra mi építhetünk, bővíthetjük, kicsit faraghatjuk is. A személyes identitást nem egyszerűen kapjuk, mint répát a piacon. Isten a szüleinket indíttatásnak adta, de aztán a saját kezünkbe vesszük az életvezetésünket: az is én vagyok, amit a gyerekkorban kapott alapokra építek. Ez kitüntetésünk, s egyben átháríthatatlan terhünk is.

Identitásunkat a serdülőkorunkban kezdjük saját felelősségünk körébe vonni. Ez önmagunk megszülésének a küzdelme: minden serdülő küzd az önképpel, önbizalommal, önbecsüléssel – még ha a látványos színpadán mást is mutat. Minden serdülőt meg kellene nyugtatnunk: ez most így az őszinte állapot. Az identitás nyersességétől, zavaraitól, gyöngeségétől nem kell túlzottan szorongani, s főleg nem kellene devianciákból, szexuális bűnökből „erős identitásképet” felmutatni, csakhogy önmagának és főleg a kortársainak bizonyítson. Mennyi önbizalomhiányos serdülőt lehet buta és bűnös dologra rávenni, s milyen nyugalmat tudna adni az elfogadás: önmaga és kortársai elfogadása!

Néha nagyon kegyetlenek a serdülők, olyan fontos lenne az irgalmas felkarolás a kortársaktól. Rendes fiúnak és lánynak lenni is erős identitás! Később, a fiatal felnőttkorra valamelyest megerősödik az identitásunk. Mintha a jó Isten is kicsit „felfújna” a nagy döntések idején. Ahogy a jó edző fellelkesíti a pályára kifutó játékosait, Isten is mintha Lelkével fellelkesítene, hogy tudjunk elkezdeni dolgozni, családot alapítani, gyereket nevelni, keresztet felvenni – ahogy ezt ön is tette. Aztán érett felnőttként azt hiszem ismét alábbhagy az arcunk, pedig már pont ekkorra váltunk „valakivé”, van hírnevünk, tettünk le valamit az asztalra. Ekkor végtelen horizontokat sejtünk meg: az élet sokkal komplexebb, az ember sokkal nagyobb titok, és Isten kozmikus nagyságáról és szentségéről is többet sejtünk meg, nem egyszerűen haver. Én azt gondolom, hogy érett felnőttkorunkra ez a szerényebb önbizalom a cél. Ha hamisak az elvárásaink, akkor attól szenvedünk: ne vágyjon ön mások önbizalmára, a filmek hamis világára, s ne dőljön be harsány emberek dicsekvéseinek – a titokban, a sötétben ők is küzdenek, s talán ezt csak a papjuk tudja.

Mi lehet a cél? Az ember két síkról nyeri az identitását: Istentől (vertikálisan) és az emberektől, a világtól, önmagától (horizontálisan). A legmeghatározóbb az, ahogy Isten elé állunk, ahogy velünk jön a munkánkba, ahogy körülveszi mindennapjainkat. Keresse Istennek ezt a szelíd velünk létét. Nem az az értékes nekünk, amit Isten adhatna (más testi-lelki adottságok, több siker, jobb családi eredet), nekünk az a drága, hogy Isten önmagát adja: „Jó vagy így is, veled vagyok így is!” Önbizalmunk attól van, hogy Istennek drágák vagyunk, véresen drágák. „Isten meghalt érted, olyan értékesnek tart, ki vagy te, hogy nem tartod értékesnek önmagad?” A másik sík a világban való helyünk: itt több lábon állunk. A pszichológia komplex identitásról beszél, azaz az önbizalmunk is komplex. Ne azt nézzük, ami nincs, amiben gyöngék, vagy sebzettek vagyunk. Ön is nézze a többi lábát: szereti a családját, helyt áll a munkájában, az egyháznak tisztes tagja, viseli a keresztjeit, igyekszik a kultúrában művelődni… Olyan nincs, hogy az élet minden területén dagad az önbizalmunk: ha ön nem tud a fiatalokkal beszélgetni, beszélgessen más korosztállyal. Nekem is vannak aknamezőim, ahová nem nagyon megyek, mert ott béna kacsa vagyok. Nem az a cél, hogy minden oldalról abszolút épek legyünk, hanem sebzetten is haladjunk!

Az egyik legjobb gyógyszer: segíteni másokon. Aki túl sokat foglalkozik önmagával, állandóan a sebein sajnálkozik, értéktelennek tartja önmagát, az menjen csak és segítsen másokon! Előbb adjon, s lám, majd kap vissza sok szeretetet, lesz igazi öröme, felveszi mások keresztjeit is, s átkereteződnek a saját foltjairól való gondolatai. Engedje, hogy a Lét gyógyítsa. Önnek most pont nem visszahúzódva olvasnia, elmélkednie, teszteket kitöltenie kellene, hanem engedni, hogy lét vitalitása gyógyítsa. Férfiként érdemes tanulni az előttünk járó érett férfiaktól, s azoknak fontos lenne felkarolni, magasabb szintű pályára segíteni az identitásukkal küzdő fiatal férfiakat.

Krisztus nem kispályás, szőrszálhasogató törvénytisztelő kispolgári életre, és önbizalomboncolgatásra hív, hanem túlcsorduló odaadásra, önfelejtő szolgálatra, a nyomorult kis öt halunk és két kenyerünk teljes szívű odaadására. S az elég lesz. Az Ő áldásával. Ne erős identitásra vágyjon, hanem őszintére.

Kinga (Erdély)

A vágyakról… Egyházunk is azt tanítja, amit mélyen hiszek én is, hogy lelkünk mély vágyait Isten oltotta belénk. Férjre, családra nagyon vágyó 40 évhez közel álló nő vagyok, akinek minden igyekezete kudarcba fulladt ebbéli vágyaim teljesülését illetően. Máté evangéliumában olvashatjuk: ”… Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná…” Talán ezek közé sorolnám magam, mivel valóban mély gyerekkori sérüléseim voltak, amik megakadályoznak, de minden erőmmel igyekeztem szakember segítségével is ezeket magamban rendezni. Nyugodt lélekkel mondhatom a tőlem telhetőt maximálisan megtettem, de mindenek ellenére nem tapasztalom ezen a téren Isten áldását. Korom miatt már nem látok esélyt… Meddőnek, üresnek érzem az életem. Miért ültet a jó Isten belénk mély vágyat, ha az mégsem teljesülhet? Hogyan lehet teljes életet élni a magány/egyedülállóság szülte kereszttel, hogy ne menekülés legyen bármiféle tevékenységem? A sok „jótanáccsal” tele a tarsolyom….

Ha a jó Istennek adhatnék tanácsot, hogy mit csináljon másként, az egyik az lenne: ne lobbanjunk szerelemre csak a házastársunk iránt, ne érezzünk szexuális vágyat csak a házastársunk felé, ne legyen gyerek utáni vágy, csak a házasokban. Mennyi bűntől, megcsalástól és fájdalomtól szabadulnánk meg – ön is. Aztán szerényen visszafogom magam, naponta tudnék ötszáz tanácsot adni a kozmoszt irányító Istennek, de jómagam egy 100 fős gazdasági vállalkozást sem tudnék elvezetni (s vajon hányan vagyunk így). Marad a bizalom, hogy mégiscsak jól van ez így, s ebből kell „főzni”.

Az ön összetett helyzetére inkább úgy szeretnék válaszolni, hogy nem fejtek ki mindent, csak gondolatfonalakat vetnék föl, bízva az önálló továbbgondolásban:

Először is az ember egyedül is Isten ikonja. Az egyedüllét valamilyen szinten mindenkit jellemez, a családosokat is. Ez nem hiba, hanem az istenképiség páratlan csodájának a következménye. Méltóságunk nem életállapotunktól van, hanem az istenképiségtől. Nagy dicsőség Isten ikonjának lenni, ne engedje, hogy a saját fájdalmai vagy a haszonleső világ ezt elrabolják öntől!

A hiány fájdalmában önnel együtt Ágoston is felkiált: „Magadnak teremtettél Urunk, és meg nem nyugszik a szívünk, amig téged el nem ér.” A szívünk nagyobbra vágyik, mint amit a legjobb család, siker, karrier, igazság, élvezet adni tudna. Istenre vágyunk. Beteljesületlenségei mindenkinek vannak. A házasnak és nemházasnak, a sikeres és a háttérben szolgáló embereknek is. Ennek belátása gyógyít: nem ragadunk bele sem az evilági beteljesüléseinkbe, sem a beteljesületlenségeinkbe. Nem tespedünk bele a testi-lelki jólétünkbe, de nem is nyalogatjuk a hiány sebeit. Higgye el, a beteljesületlenség minden normális embert nyomaszt: a családost, a papot, a szerzetest is. Kinek milyen apropóból, de vannak beteljesületlenségeink: emelje el a tekintetét az apropótól, és nézzen rá magára erre a beteljesületlenség-érzésre. Ez alázatosan a beteljesítő Isten elé emeli, és minden hiány-emberrel egy magasabb szintű testvéri közösségre emeli. Aki a sebéről tud, mindig több benne a részvét mások sebei iránt.

Az ön élete úgy alakult (eddig), hogy nem kötött házasságot. Most ehhez az életállapothoz kell viszonyulni. Ha szeretne házasságot, és lelkiismeretesen tesz érte (ahogy eddig is tett), az jó. De nem lehet magunkat azzal azonosítani ami nincs, vagy még nincs. Ma is élni kell. Ebben az életállapotban kellene megtalálni, hogyan legyek jobb Krisztus-követő és így boldog. A kereszténység nem arról szól, hogy ideális esetben követjük Krisztust (ha mindent megad és mindent racionálisan értünk), hanem „a bármilyen körülményekben is” követjük Őt. Ne a házasokkal, és ne a szerzetesekkel mérje össze magát, hanem a legsajátabb egzisztenciális útját keresse.

Az egyedüllét dobbantó is lehet: ha egy nő egyedül él, akkor szélesebb területeken is kiteljesedhet, pl. komplexebb lehet a személyisége, mert olyanokat is ki kell fejlesztenie önmagában, amit egy házas nőnek nem. Olyanokat is el tud intézni, ahol egy feleség megengedheti magának a gyámoltalanságot: pl. fizikai kerti munkában, a háztartási dolgok megszerelésében. S mivel sokat kell egyedül döntenie, kifejezetten erős személyiséggé válhat: nem is tudja önmagáról, milyen nagy kincs ő a házasoknak! Sok házas „nyafogásra” tud élesen pontot tenni.

Az egyedüllétben több tér adódhat a szellemi elmélyülésre, a lelki finomságokra is. Kifejlesztheti a saját imamódját olyan csöndben, intimitásban, ahogy a házas aligha teheti. A családot nem alapító Krisztussal egészen egyedi barátságba kerülhet. Többet olvashat, így sokkal több emberi sorsba is belehelyezkedhet. Szabad többet költenie utazásra, kultúrára, hogy onnan is örömöt és erőt merítsen. Jobban átadhatja magát a szakmai képzésnek, többet is dolgozhat (nem engedve a kizsákmányolást!).

A meddőség fogalmát szeretném kitágítani, az nem pusztán gyermektelenség. Az az igazi meddőség, ha az ember senkit sem szeret, a munkája is üres, nincs hite, kulturálatlan, nem terem semmilyen gyümölcsöt. Igen mély fájdalmat jelent, ha az ember nem tudott családot alapítani. Nem bagatellizáljuk, valóban nagy seb a szeretetre teremtett szívünkön, nem vár otthon a párunk és nem ringathatunk gyermeket. De nem az az igazi fájdalom, ha nekem pont az az egy-két gyümölcs hiányzik, hanem ha mindenféle gyümölcs hiányzik. A szeretet mindig gyümölcsöt akar – erről Krisztusnak olyan sok példabeszéde van. Ez nem mindenkinél férj és gyerekek – de gyümölcs akkor is kell. A Lélek inspirációjával keressük csak meg a saját környezetünkben azokat az embereket és életterületeket, ahol hozhatunk jó gyümölcsöket. Éppen a járvány idején szemléljük egy belső örömmel: milyen sok kreatív lehetőség van a figyelmességre, a nehéz sorsú emberek segítésére, a dolgozók iránti megbecsülésünk kifejezésére! A mindennapi életben annyi rés van, amit a házasok vagy a rohanó életűek nem látnak: az egyedülállóknak lehet erre jobban szemük. Így válhatnak olyan kenethozó asszonyokká, akiknek rendesen még a nevüket sem tudjuk, csak a szolgálatuk örökemlékű.

Egyszer egy szerzetességre készülő fújta ki magát olyan őszintén nálam: miután többet látott a testvére házassági küzdelmeiből, hazaérve a szobájába belátta, hogy az nem is neki való, bármennyire sóvárog rá. Ez a belső békesség elérhető. Az embernek nem más életekbe vágyva kellene a boldogságot sóvárogni, hanem a legsajátabb életútján megtalálni a nap örömeit, a jó embereket, az igaz gondolatokat, az otthon békességét.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés