A Papp válaszol – válás után, ima egy muszlimért, Jézus félelmei

Talán még a szokottnál is izgalmasabb kérdésekre válaszol Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa a “Papp válaszol” rovat e heti részében!

Sarolta (Miskolc)

Sok-sok hónapon át küzdöttem a válságban lévő házasságomért, kimondhatom, tulajdonképpen a férjem helyett is. Minden ima, erőfeszítés, kitartás, türelem és szenvedés hiábavalónak bizonyult: el fogunk válni. Ebben a folyamatban a család és a barátok mellett (és leginkább) az istenhitem volt a kapaszkodó, amely ezáltal egy nagy próbát is kiállt. Most viszont a folyamat végén (vagy egy új élet kezdetén) olyan távol érzem magam a Jóistentől, mint még soha. Nemhogy erősödött volna a hitem, hanem úgy érzem, kezdem elveszíteni. A családomon kívül (kötelező körök) nem tudok imádkozni. Harag van bennem és végtelen csalódottság, hogy miért nem sikerült, amikor én emberként, nőként, feleségként és keresztényként is mindent megtettem. Elmúlik? Aktívan kellene tennem ez ellen?

Fájdalommal olvasom levelét a küzdelemről és a válásról. Igen, a morális alapszabály az, hogy küzdeni kell, körömszakadtáig, hosszú időn keresztül. Mindannyiunk házasságában vannak rossz hónapok, akár elégtelen évek, túl rövid küzdelem után még nem szabad feladni. Ám van egy határ, ahol egyedül nem lehet megmenteni a kapcsolatot: ahhoz két ember kell. Ön most arról tud dönteni, hogy így nem megy, elfogytak az erői, most elköltözik, esetleg polgárilag is elválnak (talán felvetik az egyházi házasság érvényességének kérdését). Hosszú távon most ne döntsön még semmiről, nem tudjuk, mi lesz évek múlva. Most menteni a menthetőt.

A válás az egész embert megviseli, ne csodálkozzon, hogy az érzelmi világa, akár a testi egészsége, a munkakedve, a társas élete, de a hite is sebet kapott. Ez most a gyászmunka ideje, amit meg kellene próbálni jól megélni. Először is legyen őszinte: be kell vallani, hogy fáj, szabad sírni. Nem kellene erőltetni a jókedvet, lehazudni a veszteséget, nagyon nem kellene bűnökben pótlékot keresni, nem jó az alkohol vagy a sok gyógyszer. Ha teljesen rámenne, ha semmit sem menteni ki ebből a helyzetből – az lenne a legnagyobb hiba. Ilyenkor gőzerővel zakatol az ember agya, lázas a vád a másik és önmaga felé is, szorongva kémleli a múltat, mit rontott el. Nagyon szeretném mondani: most előbb erősödjön meg, majd aztán szembenéz a múlttal. Előbb napi tervek, fizikai lakhatás, támogató alapkapcsolatok, túlélés.

A fájdalmon túl a legerősebb érzés a bűntudat, az önvád és a másik haragos vádolása. Ebben érdemes segítséget kérni lelki vezetőtől. Képesek vagyunk a haragba nagyon beleragadni, s akár évtizedekig gyűlölködni, de éppúgy az önvádba is belesorvadni, a fájdalomban dagonyázni. Mélyponton nem lát reálisan az ember, nagy segítség egy lelki szakember, pap, aki segít objektívabban szemlélni a dolgokat. Egy kapcsolat megszakadásért nyilván mindketten bűnösek, még ha nem is egyformán. Ám irgalom nélkül, megbocsátás nélkül nem lehet tovább menni. Nem egyszerűen „el kell engedni”, hanem „át” kell engedni a szíveket és veséket vizsgáló Istennek. A saját és a másik bűneit is. A megbocsátás másik neve: tovább!

A harag, a fájdalom, az elhagyatottság természetesen kihat az istenkapcsolatra is. Megremeg. Talán a naivitásoktól letisztul. Istentől becsapottnak érezzük magunkat, nem ezt érdemeljük. Talán most érzékenyebb szemmel észreveszi a sorstársait a Bibliából: József, Jób, Jeremiás próféta. Olyan jól esik most róluk, a panaszukról, és „mégis hitükről”, imáikról olvasni! Más szemmel olvassa az ember a tékozló fiú történetét, aki minden sebe, szégyene, bűne ellenére új életet kezdhetett. A hangos (és talán harsány) hitek mellett most olyan jó olvasni a szelíd hitűeket, a balgák bizakodását, a szegények reményét. Vegye csak elő ezeket!

S főleg többet fog megérteni Krisztus keresztjéből. Az ártatlan szenvedéséből, az Isten utáni kiáltásból. Én sem tudom miért és hogyan, de valahogy akiket szeret az Úristen, azoknak nem csak magabiztos hitet ad, hanem a kereszt sötétjével is olykor megtiszteli. Higgye el: erősödni és gazdagodni fog az istenkapcsolata. Aki idáig hűséggel Istenbe kapaszkodott, igyekezett tiszta lelkiismerettel küzdeni, kerüli a nagy bűnöket – ne gondolja már, hogy Isten elhagyja! Krisztus azért szállt keresztre, mert van egy egyszemélyes mondandója minden szenvedő felé. Most ön felé is – de ehhez túl kell lépni eddigi válaszokon, akár kliséken, s csöndben kellene lenni. Egy mélyen depressziós ismerősöm mondta, hogy igazán mélyponton az imádság is nehezen ment. De hallgatni tudta. Az jól esett, hogy éneklő fiatalokat, taize-i egymondatos imákat hallgasson, hozzá ikonokat szemléljen.

Most új életet kezd: én fontosnak tartom, hogy kérje a Lélek inspirációját. Ne az indulat, az elkeseredés, a sodró érzelmek vezessék. Gazdag az Isten: merre van még nekem utam? Ez most fellélegzés ideje is. Egy német morálteológus úgy írja, van a „nullpontnak is kegyelme”, amikor átengedem az eddigi könnyes küzdelmeket, és új útra lépek. Valami teremtő erő, önmagam másik arca, nem várt kreatív sanszok is adódnak. Van húsvét.

„Legyőzte a halált” – mindenféle halált (a házasságban, az önbecsülésben, a reménytelenségben, az erkölcsben)

„és életet ajándékozott” – mindenféle életet.

Anna (Budapest)

A passiót hallgatva gondolkoztam el rajta, hogy vajon Jézus földi életében illetve szenvedése során tudta-e, hogy fel fog támadni és halálával és feltámadásával megváltja az emberiséget, vagy “csak” hitte? (Úgy értem, nyilván tudta, hiszen meg is jövendölte, de vajon teljes, isteni bizonyossággal, vagy csak annyira, mint amennyire egy erős hitű keresztény tudja, hogy nincs vége az életének – mert bízik az Atya ígéretében?) Azért gondolom ezt fontosnak, mert ha Jézus küldetésének az a lényege, hogy mindenben hasonlóvá lesz hozzánk, megtapasztalja és ezzel megszenteli az emberi lét minden nehézségét, akkor ebbe a bizonytalanság is beletartozna, hogy teljes tudás nélkül kell hinnünk a nehézségek közepette – másrészt viszont Jézus és az Atya végig egy… Mi ezzel kapcsolatban az egyház tanítása?

Olyan nehéz kérdést tettél fel, amit az Egyház is majd 400 éves fejtöréssel próbált meg fogalmilag megközelíteni. Ennek tükrében ne várj könnyű választ.

Ez egy nagy szellemi kaland! Jézus Krisztus föltámadása után kezdtek a tanítványok eszmélődni: „Ki is járt itt?” Volt egy tapasztalatuk arról, hogy ez a Jézus normális „ember” volt: ettek vele, látták nevetni és sírni, barátságos volt velük és fájt neki a kereszt. Nem volt kétséges, hogy ember volt. Ám azt is mélységesen belátták, hogy valamiképpen Isten járt ebben az emberalakban köztük. A tanítása, a csodái, a szeretete, a föltámadása – nem egyszerűen emberi. A töprengő teológus atyáink ragaszkodtak ahhoz, hogy Jézus Krisztus valódi Isten és valódi ember. Ha csak az egyik, akkor nem vagyunk megváltva. Ha csak ember, akkor egy jó tanító, példakép, mint Szókratész. De semmit sem tehet a bűneimmel és a halálommal. Ha pedig csak Isten volt, akkor színlelte a földi létet, a testi gesztusokat, és a kereszthalál is csak színjáték volt, nem fájt neki semmi. Szóval hitünk közepéhez tartozik annak a felfoghatatlanságnak a megvallása, hogy Jézus Krisztus valódi ember és valódi Isten, s ebben van a mi üdvösségünk (Katekizmus 464). Ez lett az unio hüposztatika dogmája: egy személyben két természet. A felnőtt hithez tartozik ennek a misztériumnak, paradoxonnak, antinómiának az elfogadása.

Ám tovább folyt a vita éppen arról, amiről kérdezel: emberi és isteni természete hogyan viszonyult egymáshoz? A khalkedoni dogmákban az atyák ezt a kifejezést találták: „szétválaszthatatlanul, de keveredés nélkül” (Katekizmus 472). Azaz egy személyben mindkét természetnek van tudása és akarata, de azok nem veszik át egymás helyét. Jézus Krisztusban van isteni tudás és akarat, és van emberi is. Pl. a világ végéről amikor faggatják, azt vallja, hogy ő sem (emberi tudása) tudja pontosan, s ezt „belül” nem adja át neki az isteni tudása. Amikor nagycsütörtök este küzd az Atyával, akkor nem az isteni fiúi akarata küzd, hiszen az azt akarja, amit az Atya akar. Isteni akarata tükörszerűen, egy „pillanat alatt” átveszi az Atya akaratát. Ám az emberi akaratának küzdenie kell: nem vitatkozni az Atyával, hanem „utolérni” emberi akaratával és értelmével, felnőni hozzá, vállalni azt. Az isteni akarat és tudás Jézus Krisztusban nem veszi át a helyét az emberinek (nem keveredik), hanem Jézus emberi tudásának és akaratának megvan a fejlődési íve. Az isteni akarat és tudás Jézus Krisztusban nem adja át a „felvilágosítást és erőt” teljességében az emberinek (nem keveredik), hanem csak abban a mértékben, ami üdvözítésünkhöz elengedhetetlenül szükséges. Mind a tudás és erő (átadása), mind a nem-tudás (a tudás át nem adása) és gyengeség (erő át nem adása) a mi üdvösségünket szolgálja. Ezért helye van a küzdelemnek, Jézus emberi akaratának meg kell küzdenie. Ha Krisztusnak csak a teste volt emberi, de lelkének nem voltak emberi küzdelmei a megértés és az akarat területén, akkor megint nem vagyunk megváltva… (Apollinarisz eretneksége).

Most jutunk el a kérdéshez: volt-e Jézusnak hite? Ha valljuk, hogy nincs „keveredés”, akkor azt mondjuk: isteni természetével Krisztus állandó színelátásban él, állandóan látja az Atyát. Ám emberi lelke még úton volt ide. Nem szívesen nevezzük az egyházban ezt „hitnek”, mert az ő hite olyan is mint a miénk, meg nem is. Ahogy a mi emberi hitünkben van fejlődés, küzdelem, olykor sötétség, úgy Krisztus emberi hitében is. „Amit nem vett fel, attól nem váltott meg” – mondják a régi atyák. Valóban megélhette emberi lelkével, hogy távol érzi magától Istent. Nem gondoljuk, hogy hajszálpontosan tudta volna a kereszten, mi is lesz ezután, az Atya hogyan dicsőíti meg őt, pontosan mi lesz az apostoli egyházával. De végül is pont ide akart „bemenni”, pont ide, az elhagyatott lelki állapotunkba akarta személye közelségét, a feltámadás bizonyságát bevinni. Pont ide, a „pontosan nem tudom, de bízom az Atyában” állapotba – mert nekünk erre van szükségünk életünk néhány pokolszerű mélypontján.

Azért nehéz egyszerűen „hitnek” nevezni Jézus hozzáállását, mert a saját hitünkből indulunk ki, amiben van bűn, kételkedés, és gyarló gyöngeség. Hans U. v. Balthasar szerint fordítva kellene lenni: Krisztus mutatja, milyen az igazi hit, s abba kellene a mi hitünkkel belehelyezkedni. Végül is Krisztus a tökéletes ember, ha hitről beszélünk, nem a mi hitünket kellene Krisztusba vetíteni, hanem az Ő hitébe nekünk helyezkedni. Hiszen Krisztus a „hit szerzője és bevégzője” (Zsid 12,2). Ha Jézusnak ezt a „hitét” egy picit szeretnénk megsejteni, a zsoltárok szellemére érdemes figyelni. A zsoltárokban azt a „lelki szegényt” halljuk, aki nem ért mindent, olykor panaszkodik, de van egy végső bizalma az Atya felé. A zsoltárokban imádkozó nem tudja pontosan, Isten hogyan javítja meg sorsát, hogy tesz igazságot a bántalmazóival, de bízik benne. Nem is kér pontos magyarázatot, nem is írja elő pontosan, hogy Istennek mit kellene tennie. Nem is mindig vidám. Mégis öntáadóan bízik az Istenben. Azt hiszem Krisztus ezzel a hittel halt meg. Még ha el is hangzik az ajkán „Istenem, miért hagytál el?”, akkor is ezt a sötétséget, az egész kereszteseményt átfogja egy átfogóbb bizalom – különben leszállt volna.

Lehet, hogy a szavai lelki sötétségről szólnak, de az egész műve a „mégis bizalomról” tesznek hitvallást.

Mária (Győr)

Az interneten követek egy muszlim hölgyet, mert szimpatikusnak tartom és tetszenek a tartalmak, amiket feltölt. Az elmúlt hetekben nagy tragédia érte őt, elveszítette a kisbabáját. Arra kért mindenkit (főként muszlim követői vannak), hogy imádkozzanak érte. Én katolikusként imádkoztam érte, de nem tudom helyesen tettem-e. Illetve, hogy így is használ-e az imádságom, hogy nem ugyanazon valláson vagyok, mint ő.

Amikor a jó Isten nagyvonalúságából Jeruzsálemben, a siratófalnál imádkoztam, mélységesen megérintett, hogy egyetlen falnál mennyi ima és mennyi feszültség gyűlik össze zsidók, keresztények, muszlimok között. Mélységesen be kellene látnunk a drága imánk első szavát: „Mi Atyánk”. Egyetlen Atya gyermekei a zsidó és a muszlim emberek is, persze hogy szabad egymásért imádkozni! Elsietetten a különbségeket persze nem kellene lesöpörni. Az üdvtörténetben valamiképpen Isten úgy akarta, hogy először egy népet választ (ószövetségi zsidó nép), majd kiszélesíti az új szövetségét az Egyházon keresztül minden népre. Nem lehet egyszerűen lesöpörni valamilyen kozmopolita liberalizmus nevében azt, amit maga az Isten formált a történelemben, nem lehet azt mondani: „úgyis egy Isten van, nem kell semmilyen egyház, fölösleges minden vallási intézmény, úgyis egyek a vallások”. Isten titka, hogy miért, de az üdvözítő meghívását „sokakon” keresztül akarja kiterjeszteni „mindenkire” – s ez megszívlelendő a Liturgia átváltoztató szavainál.

Azaz fontos a keresztény vallásunk, az egyházunk – de vegyük már észre, hogy a cél az egyetemes üdvözítés.

Ha valaminek nagyon itt van az ideje: az egymásért mondott imádságnak és az emberi gesztusoknak. A középkori felekezeti viták, majd az előretörő ateizmus szinte kiélezte a kereszténységet az „érvelésre”. Azt hisszük, előbb elméleti téren kell megegyezni, egymáshoz közeledni, s majd aztán jöhet az együttműködés, a testvéries gesztusok. Sok szektára vonatkozó kérdést is kaptam, melyekben ugyanez jelenik meg: hogyan érveljek, mit mondjak a szektába tévedt ismerősömnek? Ha valaki, hát én fontosnak tartom a teológiát (mindenki tanuljon magas szinten teológiát!), a teológiából jó élet fakad. Ám ez fordítva is igaz: előbb egy emberbaráti szeretet, közös együttműködés, kedves gesztus – s majd ez jótékonyan visszahat mindenki teológiájára. Szóval nagyon drágák az ilyen személyes gesztusok, a vallások közötti közös imádság (Szent II. János Pál pápa Assisibe hívta a vallások képviselőit imádságra), de fontosak a kulturális, művészeti, gazdasági, sportesemények is.

Az egymásért mondott imádság azért is lenne fontos, mert a globalizációban elkerülhetetlen, hogy tudjunk egymásról. Közel kerülünk egymáshoz, a szokásaink, törvényeink, rítusaink, s a bűneink is. A modern kommunikációs eszközök lehetővé teszik a globális információáramlást, a modern utazási eszközök pedig a népmozgást. Olyan helyzetben vagyunk, amilyenben a Föld népessége még sohasem volt. Olyan kényes, komplex kérdések vetődnek fel, amilyenekkel eddig még nem találkoztunk. A bevándorlás és a vírushelyzet is ezt mutatja. A komplex válaszok azonban mindig bonyolultak: könnyebb a régi bevált igazságokat papagájszerűen ismételgetni, vagy szélsőségekbe esni, hiszen a szélsőségekben sohasem kell komplexen, árnyalatokban gondolkodni (sem a liberálisban, sem a fundamentalistában). Az új, mai és komplex válaszok megtalálásához nagyon fontos lenne a vallásos emberek imádsága, közös gondolkodása. Kár lenne a piacra vagy pusztán a politikusokra hagyni.

Annyit még javasolnék: jó lenne jelezni felé, hogy egy keresztény lány empatikusan vele van és imádkozik érte. Nem kell törekednünk közösen elmondott imádságra, de egymásért jó dolog imádkozni. Legyen ez kölcsönös: ne csak a mi nyitásunkat erősítse egy ilyen országokat átívelő internetes lehetőség, hanem erősítse, gazdagítsa őt is. A lelki gazdagodás, a nagyvonalúság ne legyen egyoldalú, add meg a viszontválasszal való gazdagodás esélyét neki is.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés