A mai nappal a koronavírus terjedése miatt nem lehet Magyarországon nyilvános szentmisét bemutatni, nem csak a hívek, hanem a papok számára is teljesen szokatlan a helyzet. Bese Gergő atya többek között erről is ír a szokásos vasárnap esti blogbejegyzésében.
Nagyböjt negyedik vasárnapja, Örvendezés (Laetare) vasárnapja sokáig emlékezetes marad számunkra. Béke időben nem tudtunk bemutatni nyilvános szentmisét. Szinte teljes Európában a hívő emberek otthonról próbáltak bekapcsolódni a plébániáik által szervezett imádságba. Soha nem látott technikai gurukká váltak a leleményes atyák, akik szinte reggeltől estig szentmiséket közvetítettek templomból, kápolnából vagy saját hálószobájukból.
Jó volt megtapasztalni, hogy a híveink nagy része fogékony volt a kezdeményezésekre. Több százan, akár ezren követték otthonaikból a szentmisét. Lehet, hogy a monitor előtt ültek, vagy éppen főztek valami finomat, de a lelkük az Isten Igéje felé fordult. Szükséges, hogy kapcsolatban maradjunk az Istennel, a plébánia közösséggel, a plébánossal, még akkor is, ha nem tudunk a templom megszokott padjai között imádkozni.
Ma nekem is sikerült bekéredzkednem egy kis kápolnába, hogy bemutathassam a legszentebb áldozatot. Szívszorító volt az üres padokat látni, közben pedig eszembe jutott a pannonhalmi kis templom mosolygó, nyüzsgő, csörgő közössége. Természetesen imáinkban együtt vagyunk! Kérem is őket, hogy imádkozzunk egymásért!
A mai hosszú evangéliumot számos oldalról lehet értelmezni. Van, aki Jézus perével húz párhuzamot, mások a vakság – látás kontrasztját emelik ki, de lehet a farizeusok – meggyógyult párbeszédét is elemezni. Én viszont szeretném egy kedves pap ismerősöm gondolatát elétek hozni. Levente atya a leborulásról beszélt: ,,Hiszek Uram!” És leborult előtte (Jn. 9,38). A leborulás nem akárkinek jár, tudták ezt a pásztorok, a három királyok, de az egyszerű emberek is, akik Jézus felé fordultak, vagy segítségéért esdekeltek. Meghajlás csak az Istent illeti meg, két térdre ereszkedve, lesütött szemmel a közelében lenni. A meggyógyított vak nem a főpapok, a vallási vezetők előtt borult le, hanem a Messiás előtt. A vak emberben nem volt félelem, nem tartott a cselekedete utáni megtorlástól, hálás szívvel köszönetet mondott Jézusnak. Kérni és köszönetet mondani: együtt járnak!
Ezekben a nehéz napokban, hetekben érzékenyebbek vagyunk. Félünk a bizonytalanságtól, a jövőtől, úgy érezzük, hogy vakon tapogatózunk. Nem látjuk a fényt az alagút végén. De meddig maradunk a sötétségben? A járvány elmúlása után ott folytatjuk, ahol azelőtt abba hagytuk? Vagy felismerjük a jeleket? Értékelni fogjuk a járvány elvonulta után is az egészségügyben dolgozók szolgálatát, a pedagógusok erőfeszítéseit, az egyházi személyek küldetését, a rendvédelmi szervek feladatait, az élelmiszer boltokban dolgozók kitartását? Vagy minden megy a régi útján? Újra vakokká válunk? Újra a sötétség, a halál kultúrája mellett döntünk? A fogyasztás mindenhatósága kerül az első helyre? Leborulunk a mammon, a Gonosz oltárai elött?
Én bizakodó vagyok! Remélem átértékeljük az életünket és megmosakodva a saját Síloe tavunkban, magunk mögött hagyjuk a régi embert, a sötétség birodalmait és felvértezzük magunkat a hiteles, keresztény ember vonásaival. Boruljunk le Isten nagysága előtt!
Bese Gergő atya
Fotó: Pixabay
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás