A napokban több vicc is új értelmet nyert, vagy inkább elvesztette az értelmét. Ilyen a „lemondok a suliról a böjtben” vagy a „mintha mise történt volna” mondás. Utóbbit éltem át, ahogy jobb híján egy online mise közvetítésen „vettem részt”. Abszurd, szomorú, reményteli, bizarr meg minden ilyesmi egyszerre – bővebb beszámolóért olvass tovább!
19:25. Gyertya meggyújt, YouTube bekapcsol. Ahogy itthon ültem melegítőben a kanapén, sok minden jutott eszembe. Bevallom, sokszor nehéz volt a misére figyelnem, de talán érthető ebben a rendkívüli helyzetben… Nem rég jöttem haza külföldről (nem a legveszélyesebb országokból!), saját döntésem alapján önkéntesen vagyok itthon egy időre.
A TV-m (helyettesíthető: az internet) haszna
A készülék, amitől mindig is óva intettek. Gyerekként szabályozva volt, hogy mikor és mennyit nézhetem. Felnőttként sokszor azon kapom magam, hogy bugyuta sorozatot nézek, legalább a harmadik részt már, ahelyett, hogy… és itt ezer értelmesebb dolgot felsorolhatnék. Ámde most ez a TV (avagy az internet) lett az eszköze annak, hogy részt vehessek egy szentmisén! Mindennek megvan a jó oldala, mindent lehet jól használni, Isten nagyobb dicsőségére.
A tömeg hiánya
Ritkán gondoltam eddig arra, hogy jó a sor szélén álldogálni, ha elkések, mert már tömegek ülnek a padban. Vagy arra, hogy szuper a sorban ácsorgás és az áldozás előtti/utáni kerülgetés, lökdösődés. Ma nagyon örültem volna bármelyik esetnek, de tényleg. A fentiek helyett egyedül ültem a kanapémon. Egyedül mondtam a szövegeket. Egyedül énekeltem. Egyedül álltam, amikor belém hasított a hiánya a „Köszöntsétek egymást a béke jelével!” felszólításnak. Egyedül néztem, ahogy kimegy áldozni az a pár tucat (irtó szerencsés) ember, aki a templomot valószínűleg a feléig se töltötte meg (bár ez a felvételen nem látszott).
Az egység és a hitem megélése
Tudjátok, volt valami bája is ennek a szentmisének. Egy különleges mélysége.
A technika (és a segítőkész, proaktív emberek) által részese lehettem az ünnepnek, akarták, hogy ott legyek! Bár nem tudtam beszélgetni és teázni az ismerősökkel, nem volt béke kézfogás és még csak sokat mondó egymásra pillantás sem, mégis lélekben ott voltam.
Nem tudtam kimenni áldozni, de tudtam és most igazán meg is éltem, hogy Jézus bennem van, erősít, táplál a szent testével. És persze átfutott a gondolat a fejemben, hogy ha misére megyek, mindent megfogok tenni, hogy „kijussak áldozni” (azaz nem halogatom a gyónást).
És még néhány apróság
Szívesen kerestem volna az aprót, ha jött volna a persely… (Tudom, utalhatok is.)
Szívesen hallgattam volna a hamisan (és hangosan) éneklő nénit…
Szívesen villamosoztam volna oda-vissza, még ha esik is az eső…
Szívesen lemondtam volna a teáról, ami mindig elfogy a szentségimádás végére…
Soha nem gondoltam volna, hogy 30 évesen beállok az „öreg-néni-sorba”, akik TV-n meg rádión keresztül imádkoznak, néznek misét… De így alakult, és mindent összevetve hálás vagyok, mert ez felébresztette bennem a még mélyebb vágyat a közösségben ünneplésre, a rendszeres misére járásra (ennek minden velejárójával). Felébresztette bennem az együttérzést azok iránt, akik betegek vagy idősek és nem jutnak el szentmisére.
Köszönet a közvetítésért, és hogy ezáltal is felelős hívő lehettem.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás