Nincs olyan dolog, amit ne szeretnék az unokaöcsémben. Vicces, ravasz, huncut és be sem áll a szája – bár még nincs három éves. De a kedvencem az az ártatlan őszinteség, amivel rácsodálkozik a világra.
– Fogytam! – állapítja meg boldogan a mérlegre állva a picúr, mi pedig még heteken keresztül is emlegetjük nevetve egymásnak az aranyos jelenetet.
A kisgyerekek tükröt tartanak elénk, utánozzák mozdulatainkat, szokásainkat. Képesek a szürke hétköznapokból egy nagy játékot varázsolni, amiben boldogan állunk a mérlegre, ahol minden sarokban sárkányok leselkednek, és amiben elég egy vászonzsákot a fejünkre húznunk, és máris katonák vagyunk!
Ebben a világban az emberi kapcsolatok is sokkal szorosabbak. Az anyám, az apám, a testvérem, ezek az emberek mind összetartoznak, és felháborítónak tűnik az a gondolat, hogy ebbe a kis idillbe befurakodhat bárki is. És igaza van a kicsinek, ez így van jól.
Nem mindig vesszük észre, de a kicsiktől mi is ugyanannyit tanulhatunk, mint ők tőlünk. Megtanítanak értékelni a világot, megtanítanak nevetni, játszani. Megmutatják, hogy mi az igazán fontos az életben. Többek között azt is, hogy semmi szégyellnivaló nincsen abban, ha felnézünk a szüleinkre. És lehet kalandozni, felfedezni a világot, de azért sokkal jobb, ha közben hátra tudunk pillantani anyára, aki mosolyogva bátorít minket.
Mi felnőttek azt hisszük, hogy mindent tudunk már. Pedig a lényeget már nagyon régen elfelejtettük.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás