Tízezren a 777-ért kampány
Blog

“Megteszed, megbánod, meggyónod. És minden kezdődik elölről” – újabb vendégírás a pornófüggőségről

Hogy mennyire nehéz és elhallgatott téma a pornófüggőség, az az is bizonyítja, hogy Fierer Balázs néhány nappal ezelőtti cikkét úgy olvasták el többezren, hogy közben a kedvelések, megosztások alapján azt is gondolhatnánk, alig kattintottak rá. Egy másik olvasónk is billentyűzetet ragadott, hogy megossza velünk és veletek a történetét, ő azonban a téma érzékenységére való tekintettel álnéven írt – már nekünk is.  A blogbejegyzést változtatás nélkül hozzuk nyilvánosságra.

6,5 perc. Megközelítőleg ennyi idő kell a boldogsághoz, amíg senki nem néz ide. Megnézhetem bármelyik oldalon bármelyik nőt, mint egy anonim Casanova. Persze ha magas minőséget akarok, akkor fizetnem kell, amit nem tudok. De egy valódi kapcsolat is pénzbe kerülhet néha. Csak ott egy másik nemű lény van (általában), itt meg bármennyi lehet. „Üdv az oldalon” – mondták, és én rányomtam az „elfogad” gombra. De tekerjük vissza a dolgokat, hogy érthető legyen.

Amikor elkezdtem járni a magyar köznevelésbe, elkezdődött a kálváriám, legalábbis nekem időnként nagymértékben így tűnt, talán azért, mert nem ismertem azt a temérdek embert, akinek rosszabb volt nálam. Az óvodában csúfoltak, az iskolában is utána, csak itt néha már vertek is aztán, mert máshogy viselkedtem, mint a többiek. Azt mondák, hogy fura vagyok, hogy csúnya vagyok, büdös, mindenben utolsónak választottak. Mit tettem én ilyenkor? Hazamentem keserűen, többször sírva, néha bosszankodva, hogy milyen rossz az élet, és senki sem szeret. A lányok az iskolában kinevettek, miközben a többi srác szívatott. Otthon hatodik osztályban már volt valaki, aki szeretett, anélkül, hogy kimondta volna.

A lány a képernyőmön, akin nem volt ruha.

Ő nem nevetett ki. Meg őt én választottam. Mosolyog a képen. Ő akarja, hogy szeressem, hogy kielégülést hozhasson nekem.

Az emberek nem tudják, hogy mennyire nagy érték, ha valakinek vannak barátai. Nekem soha nem voltak, és mindig egyedül éreztem magam. Kivéve persze a virtuális barátnő(i)met. De semmi baj nem volt vele. Mindenki csinálta. Persze attól még nem lett könnyebb. Akik benne vannak, tudják, hogy van ez. Először a vágy, hogy csináld meg, mert megteheted, mert nincs itthon senki, mert kell a férfias élvezet. Aztán megteszed. Aztán bűntudatod van. Aztán meggyónod. (vagy nem). És mehetünk elölről. Én az osztálytársaim miatt kerültem bele, de nagyjából mindenhogy bele lehet. Egyre extrémebb kell, egyre újabb, egyre durvább. Fojtogatás, erőszak, kihasználás, kiskorúak stb. Rendszerezve van szépen, mint a könyvtárban a klasszikus, romantikus, kaland stb. regények. Meg amúgy is minek nekem csaj, mikor ott van az én általam felfedezett nő.

Itt két dologra kitérnék azért:
        1. A szülőknek nagy felelősségük van szerintem itt. Nehéz feladat ez, de nem lehetetlen. A nevelés módja miatt lesznek nagyrészben a gyerekek bully-vá, esetleg pornófüggővé. Senki nem úgy jön a világra, hogy függő vagy rosszindulatú.       

        2. Gyakran megkérdeztem magamtól a kérdést, hogy „Ilyenkor hol van Isten?” Én talán szerencsés, talán nem szerencsés módon sok veszélyes, szinte életveszélyes helyzetbe kerültem valahogyan életem során, és a legvégén ott, a csöndben hallod, ahogy ott van. Érzed. Mert senki más nincs ott. Se az Insta-követőid, sem a szüleid, sem a kutyád, sem pedig a barátod, barátnőd. És mindig segített. Az egyetlen helyzet, ahol nem éreztem a segítségét, az akkor volt, mikor saját önkielégülésemen munkálkodtam.

A helyzet az, hogy mindig meggyóntam ezt a bűnömet. Megdöbbentő és kiábrándító volt számomra az, hogy gyakran azt a választ kaptam, hogy „semmi baj” „ez annyira nem nagy bűn” „mi is voltunk fiatalok” „változáson megy át a tested” „majd elmúlik”. Ezek talán lehetnek igazak, de még inkább lehetnek bullshit mondatok, amiket sajnos sokat hallottam. Nem kell ezt a problémát stigmatizálni, de a kellő figyelmet oda kell szentelni rá. Isten segít leszokni, de neked kell meghozni a döntést, és ha ehhez nincs elég erőd, akkor kérni kell, hogy adjon hozzá.

Persze mindenki poénkodik a pornóval, a filmekben az ilyen témájú viccekkel Dunát lehet rekeszteni. Ez vicces, de akkor már senki nem röhög, mikor valakinek már a harmadik házassága megy tönkre vagy depressziós emiatt, vagy valaki még 40 évesen is kapcsolatban él a júliusi Playmate-tel és a jobb kezével, vagy mikor a 4-5 éves gyermek megkérdezi apucit, hogy mi a mélytorok.

Egyházi gimnáziumba mentem ezután tovább, és a legtöbb ilyen gimnáziumban megtanulja az ember, hogy az „egyházi” jelző kimerül a kötelező misékben. Itt is rendszeresen hallottam ilyen megjegyzéseket, hogy „miért, most az csak nem baj, hogy amíg a barátom/nőm nem akar lefeküdni velem, addig kielégítem a vágyaimat?” „Ezt is Isten teremtette, hogy örömünk legyen”. Ez így van, de ha nem akkor, ott és arra használjuk, amire ő ezt eltervezte, az egész eltorzul és önző lesz. Olyan ez kicsit, mint egy szép, rügyező faág.

Isten teremtette, hogy örömünket leljük benne, de ha arra használjuk ezt, hogy beverjük vele egy másik ember fejét, akkor az már nem okozza azt az örömöt.

Végigmentem a gimnáziumon bármilyen barátnő nélkül simán, mert minek, mikor otthon vár a „tartalék”. Viszont itt már tudtam barátokat szerezni, és megértettem, hogy minden egyes lemondás egy-egy apró győzelem.  Egy-egy foka a lépcsőnek. Hogy a barátaid, osztálytársaid által érzett szeretet az, ami segít, ha nem is közvetlenül, legyőzni a függőséget. De ehhez jónak és megértőnek kell lenniük.

Mindenesetre az iskola egyházi mivolta ellenére azért jellemző volt, hogy aki járt már egy ideje, az lefeküdt a másikkal, mert miért is ne. Ez sem motivált különösebben a leszokásra, mivel úgy gondoltam, hogy az enyém nem olyan nagy bűn, mert én nem fekszem le senkivel, csak örömet keresek. És minél többet kerestem, annál kevesebbet találtam. Minél inkább beleéltem magam, annál inkább szégyelltem magam. És minél jobban beleástam magam, annál jobban éreztem, hogy szükségem van a barátaim támogatására és főleg Jézus segítségére, hogy áttörje a láncaimat. Visszaestem. Újra. És Újra. És újra. De soha nem szabad feladni. Mindig a hajnal előtti utolsó óra a legsötétebb. És aztán jön a hajnal.

Főleg két dolgot tanultam: Hogy sosem vagyok egyedül, és hogy akármilyen csúf vagy ronda lény is lehetek, Jézus szeret engem és mindenki mást is, ez az, amiért érdemes felkelni minden nap, ez az, amiért érdemes élni, hogy szeretetet adjunk és kapjunk. Sokan küzdenek ezzel a problémával, de leszokni nem lehetetlen.

Csak le kell győzni önmagadat.

1 Komment

  • Válasz Bíró Attila 2020. 01. 16. 14:45

    Tudatosítani kell mindenki számára, hogy a bűn a gonosz lélek tápláléka, és minél többet adsz neki annál inkább uralma alatt leszel!

    Éheztesd ki! Erősen álljatok ellent a sátánnak Jézus Szent Nevébe!

    https://youtu.be/ON3fMLk6ZaU

    Az ima és böjt Istennek felajánlva jó előkészítése egy mély szentgyónáshoz, és akkor talajt veszít, elgyengül és távozik az életedből a tisztátalanságot okádó lázadó szellemiség … Ne félj! – a Názáreti Jézus Krisztus teljes hatalmú Úr és Isten a lázadó, tisztátalan szellemiségek fölött. Érted hallt meg a kereszten, Érted folyt a Vére!