Lábacskák

Megható írást kaptunk egyik olvasónktól: Soós Anna egy fiktív novellát osztott meg velünk, amelyet örömmel teszünk közzé! 

Nem tudtam megtenni.

Végignéztem a hosszú és semmitmondó folyosón. Régi, fehér csempékkel körberakott fal, felette zöld színnel lefestett plafon, linóleummal befedett padló, amiről szállt fel a fertőtlenítő szaga. A zöld megnyugtat, állítólag, engem igazán taszított. A folyosón a fehér székeken különböző emberek ültek különféle sorsokkal és történetekkel. Próbáltam leolvasni valamit az arcukról, de hiába próbálkoztam. Semmiféle feszültség, bizonytalanság, félelem, öröm vagy akár bánat; inkább valahogy a beletörődöttség és érdektelenség látszott az arcokon.

Én kétségbeesett és elveszett voltam, de a leginkább talán akkor vesztem bele önmagam legmélyebb érzéseibe, amikor elhaladtam egy hatalmas üvegablak mellett és megpillantottam két apró lábacskát. És akkor hirtelen eszembe jutott, hogy mennyi helyre el fog jutni az a láb, mennyi felületet fog érinteni. Az első nagy siker az lesz, amikor meg tud állni és el tud indulni a két lábával. Azután ezek viszik óvodába, iskolába. Ezeket fogja összeszorítani, amikor izgul, ezeket fogja lóbálni, amikor jókedve van vagy érezni akarja a szabadságot. Ezeken fog futni, ezekkel fog biciklizni, focizni, balettozni. Ezek a lábak fogják csak egyedül érezni, mit is jelent egy jó meleg és puha zokni a hideg tél idején. Ezeken fog állni karácsonykor a fa előtt, ez lesz a támasza, amikor elfújja a szülinapi tortán a gyertyáit. Ezen fog táncolni a szalagavatóján és veszi át a diplomáját. Ezek a lábak lesznek azok, amiken letérdel majd, hogy megkérje kedvese kezét vagy éppen ezeken fog állni, amikor kimondja az igent. És akkor talán majd az ő pocakjában is egyszer elkezd fejlődni két ilyen lábacska.

Ekkor hirtelen rosszul lettem. Éreztem, hogy ver a víz és hirtelen a hasamhoz kaptam a kezem. Bennem is ehhez hasonló két lábacska fejlődik. És teljesen tudattalanul beszélgetni kezdtem vele és magyarázkodni.
– Nem tarthatlak meg. Mit mondok majd neked? Azt, hogy nem terveztelek, hogy nem tudom ki az apád, mert annyit ittam minden hétvégén és hétköznap, hogy sok mindenre nem is emlékszem? Nem fogom tudni neked megadni azt, amire szükséged van. Szégyenkezned kell majd miattam és a társaid örök csúfolását hallgatni, mert én vagyok az anyád.
Anya. Hirtelen különböző érzéseket kezdtem társítani ehhez a szóhoz, amiket előtte sosem. Megértettem belőle valamit. Érezni kezdtem őt, hogy hall engem, hogy ő már a gyermekem és én az édesanyja vagyok. Majd ebből a csodálatos és eufórikus érzésből kirángatva valaki a vállamra tette a kezét.
– Maga jött tízre? – kérdezte egy fehér köpenyes alak.
– Igen, én. -mondtam kissé habozva és határozatlanul.
-Jöjjön velem!
Elindultam a köpenyes alak után. Azt hiszem, ő az orvos, de nem tudtam és nem is akartam most erre gondolni, csak rá. Arra, akinek a két lábacskája fejlődik bennem. Arra, aki a másodperc tört része alatt érintette meg a lelekemet. Arra, aki a gyermekem.
Bementünk valami irodaszerűégbe. Fehér falak, parketta, barna polcok, tele különböző aktákkal és egy iróasztalon rengeteg papír. Leültetetett, a jobb szélső polcról előhúzott egy aktát. Nem láttam pontosan, mi van ráírva; abból elővett egy papírt és leült velem szemben.
– Kérem, nézze meg, hogy stimmelnek-e ezek az adatok. – mondta, szinte teljesen közömbösen.
Elkezdtem olvasni, de nem értem a végére, amikor visszaadtam és mondtam, hogy igen. Azt hiszem észrevette rajtam a zavartságot és bizonytalanságot, mert megkérdezte:
– Van valami gond esetleg?
– Nem, nincs. Vagyis…nem vagyok biztos benne. – mondtam kissé határozatlanul.
Erre mosolygott és azt kérdezte:
– Ön egyetemista, ugye?
Bólintottam.
– Akkor nem értem a bizonytalanságát.
Értetlenkedve néztem rá, majd folytatta:
– Tudja, ami magában van, az útját állja. Az ön karrierjének és önmegvalósításának útjában áll. Nem beszélve arról, hogy el sem fogja tudni tartani. Ha emiatt rosszul érezné magát, nyugodjon meg, ez még nem élet, még nem ember. Ha pedig a fájdalomtól fél, higgye el, a szülés jobban fájna.

Még folytatta, de hirtelen hatalmas düh keletkezett a szívemben. Hogy beszélhet így a gyerekemről? Hogy nem érti, hogy ő már egy ember? Hisz éreztem a jelenlétét. És a karrier? Komolyan ezzel akar meggyőzni? Hogy lehetne fontosabb a gyermekemnél? Édesanyámnak sem volt az. Ő is engem választott, ha nem tette volna, most nem lennék. Akkor…én nem léteznék.
– Doktor úr, a lábai…lábai már vannak? – kérdeztem kissé félve és remélve a doktor igenlő válaszát.
– Igen, már fejlődnek. De ez nem teszi emberré. Hiszen sokan élnek, akiknek lábuk sincs.
Már fejlődnek. Ha most bízom a doktor szavaiban, akkor azok a lábak nem érzik meg a zokni melegét, nem fognak táncolni, térdelni, járni…akkor vége az ő életének. Nem vehetem el az életét azért, mert én rossz döntések sorozatát hoztam meg. Ő már a gyermekem és én az édesanyja vagyok.
– Készen áll? – kérdezte a doktor.
– Nem.

Már nem csak nem tudtam, nem is akartam megtenni.

Soós Anna

hirdetés