A Papp válaszol legújabb cikkében ismét három kérdésre válaszol Papp Miklós: mit jelent a lélekben szegénység, mi a helyzet a bocsánatos bűnökkel, illetve mi a véleménye az egyháznak a tüntetésekről?
Zoltán (Szentendre)
A nyolc boldogság közül számomra a Jézus által elsőként mondott a legkevésbé érthető: “Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa”. Mit jelent a lélekben szegénység?
Nagyon szeretem, ha valaki rátalál az Újszövetség legizgalmasabb helyeire: ezek közül az egyik a Boldogságmondások. Ez az „egészen szűk ösvény”, amin fölfelé kell kapaszkodni, ahol egyáltalán nem a könnyed gondolkodás uralkodik.
A Boldogságmondások misztériumát más szemszögből magyarázza a keleti és a nyugati Egyház. Klaus Demmer, német morálteológus úgy írja: a lelki szegénység mint legelső boldogságmondás egy „tételmondat”, az összes többi Boldogságmondás és a Hegyi beszéd tételmondata. A „lelki szegény” ellentéte az önelégültnek, beképzeltnek, gőgösnek.
A „lelki szegény” lelkileg igenis gazdag, mégis Isten előtt szegénynek tudja magát.
Ilyen Ábrahám, Mózes, Mária, Péter: szellemileg gazdagok, ám Istennel szemközt alázatosan megvallják szegénységüket. Így a lelki szegény nem balga, nem együgyű, igenis gazdag a hitben, a reményben és a szeretetben – mégis tud kicsiségéről és a Végtelen végtelenségéről. A lelki szegény tehát teljesen rábízza magát Istenre, bizalma nem önmagában (okosságában, pénzében, kapcsolataiban, politikájában) van, hanem úgy hagyatkozik az Atyára, ahogy Krisztus nagypénteken. Benedek pápa úgy mondja, hogy a Boldogságmondások és a Hegyi beszéd Krisztus önarcképe. A saját boldogságáról beszél, s arra hív minket. A lelkileg szegény nem az önelégült jólététől, a féltudós gőgjétől, a maga által menedzselt sikereitől boldog, hanem csakis Istentől. S ez hullámzik végig a többi Boldogságmondáson: aki már boldog Istentől, nem baj, ha szegény, ha sír, ha üldözik, már tud boldog lenni és tud erkölcsileg másként viselkedni. Tud megvigasztaltan gondolkodni és túlcsordulóan szeretni, még az ellenség felé is. Azaz: a lelki szegény a bizalommal ráhagyatkozó, és az Istennel szövetségben együttműködő ember.
A keleti teológia a Boldogságmondásokban egy spirituális utazást lát. A lelki szegénységben a tékozló fiú szegénységét látja a vályúnál, akinek semmije nem maradt: se pénze, se erkölcse, se családja. A lelki szegénység itt a bűnbánat kezdete: előbb a lelkiismerete és Isten előtt megvallja szegénységét, majd elindul a megtérés útján. Szelíden megsiratja bűneit („boldogok, a szelídek, s akik sírnak”), aztán elkezdi felépíteni az igazság és irgalom tetteit („boldogok, akik szomjazzák az igazságot … boldogok az irgalmasok”). Bűnbánata és jó tettei révén tisztul a szíve, s elkezdi egyre jobban látni Istent (boldogok a tiszta szívűek”). Fejlődése csúcsa, amikor békesség lesz körülötte, s Isten fiának, Isten emberének tekintik. Na, ekkor jön az üldöztetés, hiszen a világ ezt már nem bírja elviselni. Így a boldogságok valamilyen szintű vértanúsághoz vezetnek: nagypéntek óta a boldogságból kihagyhatatlan a kereszt, a vértanúság. Nem polgári jólétre és fitt életre vágyunk, hanem igazi Krisztus-követésre, a kereszteket fölvéve és túlcsordulóan szeretve.
Érdemes megtanulni kívülről a Boldogságmondásokat, s ha elkezded imádkozni (a görögkatolikusoknál ez a déli ima, déli harangszóra te is elmondhatod), szóval, ha elkezded imádkozni, egészen meg fogsz lepődni. A sorok mögül, mint egy fátyol mögül mintha előre nyomulna Krisztus arca, majdnem meg is tapinthatod, s aztán visszahúzódik rejtekébe. Megtapasztalható valóban Krisztus arculata, s benne a mi saját tanítványi arculatunk is.
Piroska (Budapest)
Ha a bocsánatos bűneinket a szentmisék elején megbánjuk akkor azok a bűnök eltörlődnek? A szentgyónásban is meg kell-e gyónni azokat? Válaszát, segítségét előre is köszönöm!
Minden bűn alapvetően szeretetlenség: nem szeretek, nem jól szeretek, nem jót szeretek. A bűnbánatunk és a javulási szándékunk mélyebb, ha felfogjuk, hogy a bűnnel mérgezzük a szeretetkapcsolatainkat.
Enyhe bűnnek azt tartjuk, ami nem öli meg a szeretetet, de megnehezíti a haladást. Nem öli meg az Istennel, a családtagjainkkal, a szerelmünkkel, a barátainkkal való kapcsolatot, de megterheli, súrlódásokat és sebeket okoz. Ezektől valóban megszabadíthatnak a bűnbánati imák, a búcsúk, a tisztulást célzó aszkézis, a szegényekkel való törődés, alamizsnálkodás, s a szentáldozás. Mivel mindig bűnösök vagyunk, jó ezekkel mindig élni.
A halálos bűn nem egyszerűen sebzi, hanem meg is öli a szeretetet.
Ezek olyan bűnök, melyek alapjaiban teszik tönkre szeretetkapcsolatainkat Istenre, felebarátainkra és önmagunkra vonatkozóan is. Az Egyház segíteni akar a túl laza és a túl aggályos lelkiismereteknek is, s megszabja, hogy mi tekinthető halálos bűnnek. Mindig 3 szempontot kell vizsgálni: tett, szándék, körülmény (Katekizmus 1749). Egy tett annál súlyosabb bűn, minél súlyosabb a tett, minél gonoszabb a szándék, s minél súlyosabbak a körülmények és a következmények. Ha tényleg súlyos a tett, azaz fontos parancsot, az értékhierarchia elején lévő értéket sértünk meg (személyes méltóság, élet), ha gonosz a szándék (tudva és akarva, nem véletlenül), s súlyos a körülmény-következmény, akkor súlyos bűnről beszélhetünk, a legsúlyosabb esetben halálos bűnről is. Ezektől a bűnbocsánat szentségében szabadulhatunk meg, érvényesen felszentelt pap feloldozása által.
Az enyhe bűnök megvallása nem kötelező a gyónásban.
Ennek oka, hogy vegyük komolyan a korábbi bűnbocsánati szertartások, imák, szentáldozások hatását, ill. jusson mélyebb figyelem a súlyos bűnökre. Nehogy a „piszmogó bűnökre” fókuszálva lemaradjunk a mélyebb bajok felismeréséről! Ugyanakkor ajánlott lehet ezeknek is a meggyónása: az enyhe bűnök „perifériális következetlenségek” (pl. figyelmetlenség, indulatosság, pontatlanság), melyek életünk szélén vannak, de ha nem figyelünk rájuk, képesek életünk közepébe kúszni, s a közepét mérgezni. Mindenkinek van árnyékszemélyisége (titkos bűnei, kísértései), s ezt jó szemmel tartani. A pszichológus, Carl G. Jung szerint, ha nem tartjuk szemmel árnyékszemélyiségünket, ott és akkor fog leteperni, ahol nem számítunk rá. Szent Ágoston hasonlata szerint lassú szivárgás is elsüllyesztheti a hajót, nem csak a nagy lék. Nem aggályosan, de józanul szemmel tartjuk a konkolyt, hogy legyen termés.
Azon jómagam is sokat gondolkodom, hogy vajon mit is jelent Isten bűnbocsánata. A bűn letépett egy cafatot a szeretet kerekségéből, mérgezett, nem lehet meg nem történtté tenni. Az érintettekben szégyen, félelem, sértődöttség, kudarc, düh, veszteség és sokféle más érzés örvénylik. És Isten azt vállalja, hogy van valahogy tovább. Nem kell elemésztenünk magunkat és egymást, hanem majd Ő tovább viszi az életünket. Igyekszünk jóvá tenni a dolgokat, de mindent nem tudunk: s a Megfeszített vállalja, hogy azt is valamiképpen helyreállítja, amit jóvá sem tudunk tenni. A bűnbocsánat valamiképpen isteni felkarolás, biztatás, gyógyítás: van tovább élet, házasság, barátság, munka, közösség. Hihetetlen ajándék a továbbhoz!
Csenge (Budapest)
Mostanában egyre növekednek a tüntetések száma. Mi a véleménye az egyháznak a tüntetésekről? Szabad-e egy kereszténynek kijárni a tüntetésekre?
A politika lehetőség arra, hogy a rend, a szeretet nagyban is megvalósuljon. Lehetőség nagy építésekre és sajnos nagy rombolásokra is. Politikai tetteinkben is szeretnénk lelkiismeretesek, keresztények lenni, ez sem független az istenkapcsolatunktól.
A demokráciának érdeke a lelkiismeretes ember, mégpedig két okból. Egyrészt az ilyen ember magától jó, azaz megtartja a törvényeket, nem kell annyi ellenőrző kamera, rendőr, börtön. A lelkiismeretes ember „olcsóbb és biztonságosabb”, jobban dolgozik, kiszámíthatóbban lehet vele együtt működni, nem okoz nagy károkat a közösségi és magánéletében, talán nem lesz függő vagy bűnöző. A demokráciának ezért érdeke az erkölcstan és a hittan oktatása, s minden olyan vallási, kulturális és sportkör támogatása, ahol lelkiismeretességre nevelnek.
A lelkiismeretes ember működteti a demokráciát.
Másrészt a lelkiismeretes ember „fel is javítja” a demokráciát: azaz amikor a demokrácia lesüllyedne, akkor a lelkiismeretes emberek az elsők, akik ezt észreveszik, s elhivatottan keresnek erkölcsös alternatívákat (törvények javítása, illetékességek pontosítása, átláthatóbb számonkérés stb.). A forradalomból született modern demokrácia hisz abban, hogy többé már nincs szükség vérontásra: vér nélkül alakítható az együttélés és együttműködés. Ha bárkinek gondja van, akkor nem kell, hogy mások ellen rontson vagy öngyilkos legyen (ne legyen terrorista, de ne is végezzen magával, ha ellehetetlenítették pl. hitelekkel). Ne folyjon semmilyen vér.
A demokrácia javításának persze fokozatai vannak: elsőbbséget élveznek a tiszta jogi utak (jogi úton érvényt szerezni az igazságnak), ha kell, perelni az államot, ha kell, nemzetközi bíróságig is elmenni. Aztán lehetőségünk van a rendes választásokon elvenni a hatalmat a méltatlanoktól, s alkalmasabb vezetőkre bízni – vérontás nélkül. Nagy lehetőség a média nyilvánosságának keresése: hangot adni elégedetlenségünknek, keresni a csatlakozó véleményeket. További erőt mutathatnak fel a szövetkezések, szakszervezetek, érdekszövetségek, s lehet pártokat is alapítani. Ha ezek sem hoznak eredményt, akkor lehet erőteljesebb fellépés a tüntetés, amit az alaptörvény a szólási és gyülekezési jog címén biztosít. Még erőteljesebb fellépés a sztrájk, a félpályás útlezárás. Az Egyház ezeket el tudja fogadni, persze vannak morális kritériumai. Egyrészt a fokozatokat meg kell tartani. Az utcai tüntetések nem válthatják fel a normális politizálást, nem lehet az utcára vinni azt, amit másként kellene megoldani.
Egy hangos kisebbség vagy agresszív csoportosulás képes nagyobb erőt mutatni, mint amennyi támogató áll mögöttük. Másrészt sohasem elfogadott a rongálás (festékkel leönteni épületeket, betörni kirakatokat), tilos a gyújtogatás, nem okozhatunk sebesülést másoknak, nem tarthatunk fogva senkit, s nem elfogadható a közlekedés teljes megbénítása (teljes út-, vagy hídzár) sem. Tudniillik másoknak is van alkotmányos joga a szabad mozgáshoz, a testi épséghez. Az Egyház kétesnek tartja az éhségsztrájkot, az önfelgyújtást és a hasonló figyelemfelhívásokat, hiszen ezek is agresszívek, ha nem is másoknak, de önmagunknak ártanak. Erőszakos ellenállás, szabadságharc csak diktatúra ellen, nagyon szigorú kritériumok alapján tekinthető erkölcsösnek (Katekizmus 2243).
Egy működő demokráciában működnek a rendes utak, nem kell utcára vonulni, s nem kellene engedni, hogy kétes performanszokba bevonják a gyanútlanokat. Én minden területen vallom: az elit után kell mennünk. Az élet minden területén (házasság, gyereknevelés, munkavégzés, hitélet) a legjobbak, a valódi elit után érdemes menni. A politika területén is: sok a féltudós ember, a kétes hang, az érzelmi politizálás. A legjobbakra érdemes figyelni: ha higgadtságra intenek, higgadtnak maradni, ha utcára hívnak, akkor menni. Csak ne folyjon se az én, se mások vére.
Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás