Megtört szívekről – A szegények miért nem osztják be a pénzt?

Miért van az, hogy a szegény családok, ahogy megkapják a fizetést, segélyt, vagy bármilyen jövedelmet, rögtön elköltik? Miért van olyan sokuknak hiper-szuper telefonja? Miért? Miért nem osztják be a pénzt? 

Mi, akik szociális terepen dolgozunk, gyakran találjuk szembe magunkat ezzel a kérdéssel, és ez érthető is. A választ persze sokfelől meg lehet közelíteni, és talán nincs egy válasz, ami minden szegmensre kielégítő magyarázatot ad. Ebben a cikkben egy nagyon fontos tényezőt szeretnék kiemelni és bemutatni: a jelenorientáltságot!

A cikk elején szeretném elmondani, hogy sokan komolyan törekednek arra, hogy az elképesztő kis mennyiségű pénzük kihúzza a hónap végéig, és nagyon keményen dolgoznak ezért. Nem mondhatjuk tehát, hogy minden szegénységben élőre igazak lennének a fenti állítások, ezúttal sem általánosíthatunk. Ez a cikk azonban azokról szól, akiknek nem sikerült a pénz-beosztást magukévá tenni (reméljük, hogy egyelőre).

A jelenorientáltság – ebben az értelemben – nem más, mint a szegénység megküzdési stratégiája (ma legalábbis ezt a szót alkalmazzuk, pár évvel ezelőtt még a szegénykultúra kifejezés volt gyakoribb ugyanerre a jelenségre). 

hirdetés

Egy szegénységben élő személy számára általában – főleg, ha többgenerációs szegénységről van szó az adott családban – a leglogikusabb gondolkodásmód, amit érdemes elsajátítani,  az, hogy a cél nem más, mint túlélni a mai napot! Nem a hónapot, a hetet vagy akár a következő két napot, hanem a MAI napot. 

Miért? Ezt a közép- és felsőosztály tagjainak valószínűleg nehéz megérteni, de a szegénységben élők nagyon gyakran érzik úgy, hogy olyannyira nincs befolyásuk a saját életük felett, hogy egyszerűen nincs értelme a holnapra vagy a hónap végére való gondolásnak, hiszen ez nem jár mással, mint szorongással és stresszel – sokan emiatt a szorongás és stressz miatt betegednek meg, vagy fordulnak káros szenvedélyek felé. Azt, hogy nincs kontrolljuk a sorsuk alakítása felett, természetesen nem csak úgy kitalálják, egyszerűen a tapasztalataik alapján erre a következtetésre jutnak. A szakma ezt a jelenséget hívja tanult tehetetlenségnek. A tanult tehetetlenség lényege, hogy az eddig megtapasztalt meglehetősen alacsony kontroll-érzet nyomán úgy gondolják, hogy a jövő sem kecsegtet túl sok jóval, és szintén általuk befolyásolhatatlan események fognak bekövetkezni. Ez pedig érthető módon kifejezetten negatívan hat a deprivációban élők motivációjára.

Mit jelent ez? Azt, hogy amikor az átlag ember már 13-14 évesen azon gondolkozik, hogy ki, mi szeretne lenni 5-10-20 év múlva, addig a mélyszegénységben élő 13-14 évesek számára a kérdés az: 

“Hogyan tudom a lehető legelviselhetőbbé tenni a mai napot? Hogyan tudom a mai nap végén a lehető legkevésbé érezni a fojtogató szorongást? Miért is gondolnék 10 év múlvára, ha azt sem tudom, lesz-e mit ebédelni a hétvégén? Miért is tervezgetném a jövőt, ha eddig egész életemben azt láttam a szüleimen és tapasztaltam a saját bőrömön, hogy a tervek nem valósulnak meg, az életemnek nem vagyok az ura?”

És ezzel persze vitatkozhatunk. Mondhatjuk, hogy igenis, a szorgalmas munka meghozza a gyümölcsét, és manapság olyan sok munkalehetőség van (egyébként nem mindenhol, az ország elmaradottabb területein az elhelyezkedés nagyon komoly probléma), és hogy az érettségi megszerzése is egyre szélesebb rétegeknek sikerül. És, bár ezek az állítások igazak, mielőtt nagyon elmerülnénk a “lusta” és “érdemtelen” szegénységről szóló vitákban, még egy-két szempontot vegyünk figyelembe.

Egyrészt azok közül, akik ezzel a jelenorientált gondolkodásmóddal bírnak, sokan dolgoznak ám. Nem csak a lakhatással bíró szegényeknek, de még a hajléktalanoknak is egy jelentős része dolgozik. De azok a munkakörök, amiket a társadalom peremén élő csoportok jellemzően el tudnak vállalni, gyakran olyan alacsony fizetéssel járnak, hogy az még a legésszerűbb beosztással sem elég többre, mint egy munkás- vagy egy átmeneti szálló kifizetésére és az egyéb szükséges minimumra (étel, ruházat, esetleg gyógyszerek). Gyakran szeretünk példálózni az építőipari segédmunkások jó fizetésével, de nem minden munka fizet ám olyan jól, mint ez az adott munkakör, ráadásul a szegényebb rétegek csak egy kis százaléka alkalmas rá, hiszen ehhez kifejezetten jó fizikai állapotban kell lenni. Ez pedig a legkevésbé sem jellemző rájuk. 

A szegénységben élők egészségügyi, pszichés és lelkiállapota is jóval az országos átlag alatt van. Ha csak a hajléktalanokat nézzük, a Február Harmadika Kutatócsoport 2018-as felmérése szerint, saját bevallás alapján a hajléktalanok 43%-a súlyos krónikus beteg, minden negyedik hajléktalan személy, és közel minden második hajléktalan nő valamilyen lelki/pszichiátriai problémával küzd. 39%-uk egy éven belül kórházi ellátásra szorult. 38%-uk jelezte, hogy nem tudta túltenni magát egy-egy múltbéli traumán. A hajléktalanság adatai a legrosszabbak ebből a szempontból, de a szegénységben élők adatai is elkeserítőek (néhány tanulmány a témában: Ambrus – Varsányi, 2011; Kovács – Tóth, 2015).

Másrészt a szegények közül sokan nem az elsődleges munkaerőpiacon tesznek szert bevételre, hanem például valamiféle szociális ellátásban vagy segélyben (a fentiekből ez logikusan következik) részesülnek (pl.: rokkantsági ellátás, aktív korúak ellátása, települési segély, stb…), vagy közmunkaprogramban vesznek részt. Ezek összege jellemzően szintén rendkívül alacsony (közmunka esetén például: 8 órás munkaviszonyban egy szakképzetlen közmunkás bére 2019-ben nettó 54.217 Ft, szakképzett közmunkás esetében 70.859 Ft), főleg, ha a nem csupán egy személy eltartására kell beosztani ezt az összeget, hanem egy családra.

Ha csak abba belegondolunk, hogy mi mennyiből jövünk ki egy hónapban, akkor láthatjuk, hogy mennyire alacsonyak ezek a számok. 

Ezért, amikor megérkezik a fizetés/ellátás/segély, sokaknak nem az fut át az agyán, hogy “mennyire sokat fogok tudni ebből a jövőm építésére félretenni”, vagy “milyen jól ki fogunk tudni jönni ebből a pénzből a hónap végéig!” Hanem az, hogy “most van pénzem; hogy egy hét múlva mi lesz, azt nem tudom, de MOST van!” 

És kérdezhetjük, hogy de hogy-hogy nem világos a számukra, hogy ha ma meghúzzák a nadrágszíjat, akkor jövő hétre is marad még pénzük? Nos, ez így van, de az ember ezt a gondolkodásmódot tanulja. A szegénységben élő emberek jellemzően nem a középosztályból származnak, a legtöbben sohasem éltek átlagosnak tekinthető körülmények között. Ezt hívjuk ciklikusságnak, amikor már a szüleink és nagyszüleink is szegénységben éltek, és gyakran az összes szomszéd szülei és nagyszülei is. Ezért a beosztás gondolatát egyszerűen nem tanulták meg. Hiszen már a szüleik sem tanulták meg, így továbbadni sem tudták. Amit a felmenőiktől megtanultak, az a jelenorientáltság.

Felnőttként pedig már jóval nehezebb felülírni ezeket a tanult viselkedéseket. A szociális munkások sokat dolgoznak azon, hogy a pénz beosztásának alapvető gondolatát átadják, de ez egy nehéz feladat, sok-sok türelmet és sokszor évek munkáját igényli.

Az iskolarendszer sokat tudna javítani a helyzeten, de látnunk kell, hogy az iskolák helyzete a legszegényebb helyeken a legrosszabb. Ha nem is gondolunk bele más szempontba, csak a tanárhiány jelenségének nézünk utána, akkor látni fogjuk, hogy a legszegényebb településeken a legégetőbb probléma. Illetve, hogy érthető módon ezek azok a helyek, ahova a legkevésbé mennek szívesen oktatni, hiszen nagyon nehéz terep. És ez még csak egy szegmense a szegényebb települések és városrészek iskoláinak nehézségei közül.

Még egy dolog, amit érdemes végiggondolni, hogy ha egy adott szegénységben élő személy magáévá is teszi a jelenen/mai napon való túllátás gondolatát, az emellett való döntés és az ebben való kitartás nem egyszerű feladat. Mégpedig azért, mert pontosan láthatja, hogy ez egy piszok nehéz, sok munkával járó, kifejezetten kényelmetlen életet fog jelenteni a számára évekig. Rengeteg fizikai munka, alacsony bérek, egy lyuk bérlése. Ha talál is olyan munkát, amivel félre fog tudni tenni (mert egyébként ez sem lehetetlen, de koránt sem magától értetődő), akkor a spórolás érdekében a szórakozásra, az élet “minőségibbé” tételére – és lássuk be, azért nem egy irreális elvárás az élettől, hogy ha az ember dolgozik, akkor néha képes legyen beülni valahova, eltölteni egy pihentető estét a barátaival –  semmi nem jut. Ahhoz, hogy mindezt az áldozatot bevállalja valaki a jövője építése érdekében, tipikusan szükség van a jelenorientáltság elhagyására, ami – mint említettem – évek munkája, nehéz feladat és külső segítséget igényel, amivel kevesen rendelkeznek.

Nem tudom, sikerült-e így, íráson keresztül érthetően és érzékletesen bemutatnom a szegénységben élők belső világának és motivációinak egy részét. Őszintén szólva azt gondolom, hogy igazán megérteni a helyzetüket akkor lehet, ha egy kis időt eltöltünk velük. Ezért is olyan jó önkénteskedni, ilyenkor kinyílik a világ, és képesek lehetünk olyasvalakik helyzetének mélyebb átérzésére, akiknek az élete annyira távol áll a miénktől. Éppen ezért nagyon ajánlom mindenkinek, hogy tegyen egy próbát, ha teheti!

Kunszabó Eszter

Ez a cikk a Csak Egyet Szociális Segítő Központtal való együttműködésben született!

hirdetés