Három újabb nehéz, de nagyon fontos témában érkezett kérdés Papp Miklós görögkatolikus paphoz és családapához: vajon mennyire fontos a törvény, melyik a legjobb imafajta, és végezetül egy homoszexuális fiatalember üzenete. Továbbra is várjuk kérdéseiteket – egyben köszönjük is türelmeteket, hiszen számtalan levél érkezik a rovat kapcsán!
András (Budapest)
Egy kettős érzésről szeretném kérdezni. Egyrészt az egyháznak meg kellene érteni, hogy a „törvény” szótól a mai fiataloknak borsózik a hátuk. Az egész világ a szabadságról, a könnyed életről beszél, az egyház meg az erkölcsi, egyházi és más törvényekről. Tudom, hogy törvények kellenek, azt is tanultam, hogy a serdülő lázad minden tekintély, hagyomány ellen, de igenis érzem a szívemben azt a vágyat, hogy azt csináljak amit akarok. Egyszerre tudom az eszemmel a törvény fontosságát, s egyszerre vágyom a szívemmel arra, hogy azt csináljak az életemmel, amit akarok. Melyikről mondjak le?
Egészen őszinte önmagad kettősségének leírása, s azt kell mondanom: üdv a komplex világszemlélet világában! A gyerek látja naivan, leegyszerűsítve a dolgokat, s a felnőttkor küszöbe, amikor elkezdjük komplexebben látni a világot, sőt, olykor úgy kell cselekednünk, hogy a lelkünkben egymásnak feszülnek bizonyos szempontok. Ha a világ, az élet, az ember, a Szentháromság komplex, senki ne akarjon túl leegyszerűsített módon élni, gondolkodni, cselekedni.
Sajnos, ha azt a szót halljuk „törvény”, máris paragrafusok, bíróság, kötelezőségek jutnak az eszünkbe. A Bibliában a „törvény” szónak más hangzása van, inkább „útmutatást” jelent. Nem feledhetjük, hogy az ószövetségi nép atyjai, Ábrahám és a pátriárkák, vándorló pásztorok voltak. A vándorlás nagyon kockázatos volt: el lehetett tévedni, életveszélyes helyekre lehetett kilyukadni. Az útmutatás létszükséglet volt: az nem egyszerűen „jó” utat mutatott, hanem életmentő lehetett. Amikor Isten a vándorló népnek adta a Tízparancsot, a Tórát, azt a zsidó nép örömmel fogadta: ajándékba kaptuk, az életre vezet!
A mai embernek ezt meg kellene fontolnia. Nézzen szét mindenki a baráti, ismerősi körben: mennyi eltévedt ember, mennyi rossz döntés, mennyi elvesztegetett év, mennyi könny, s igen, olykor halál. A kozmosz, a vesénk, az élővilág, a matematika mind-mind szabályok szerint működik. Az ember életvezetésének, a közösségi együttműködésnek ne kellene szabály?
Hogyan hiheti az ember, hogy a szabálynélküliség majd nagyon sikeressé, boldoggá teszi?
Ráadásul a Biblia alapján tudjuk, hogy nem is akárkitől kapjuk a törvényt, hanem attól az Úrtól, aki a csillagokat teremtette és gondot visel a történelemre. A bibliai nép mélyen megértette, hogy aki a teremtés és a történelem Ura, az egyben az erkölcs Ura is. Érdemes rá hallgatni! Ráadásul az Újszövetségben Krisztus sem annyira parancsokról beszél, hanem a „szűk ösvényről”: arról az útról, ami életre visz, sőt, azonosította önmagát vele: „én vagyok az út”.
Egy serdülő fiatalnak két dolgot mondanék: egyrészt önámítás, hogy aki az „azt csinálok, amit akarok” elvet vallja, az abszolút szabad lenne. Akinek nincs belső törvénye, annak majd ad a munkahely, a világ menetrendje, a „mások” mintája, vagy éppen a félelmei. Aki azt hiszi, hogy mentes minden törvénytől, az is követ törvényeket, csak még nem azonosította azokat. Jó adag őszinteségre van szükségünk, hogy bevalljuk, milyen törvények, szokások, minták szerint élünk. Sokkal jobb a törvényeinket napvilágra teríteni, megvitatni, belsővé tenni, átimádkozni, majd megélni – mint ellenőrizetlen impulzusok játéklabdájává válni, amire csak tíz év múlva jövünk rá…
Másrészt igenis őszinte vágy, hogy azt csináljak az életemmel, amit akarok. A dán filozófus, Kierkegaard szerint egyenesen szédítő a szabadság szabadsága: tényleg azt kezd az életével, amit akar, gyümölcsözővé teheti, de el is ronthatja! Szédítő! Isten elindított, adott genetikát, történelmi helyzetet, családi indíttatást, törvényeket – de valóban nagyszerű szabadságot is adott. Eldönthetjük a házasságunkat, életállapotunkat, hitünket, szakmánkat, baráti közösségünket. Nem lim-lomra adta, hanem nagy dobásokra! A kereszténység szerint a szabadság a jóra való. Nem való a rosszra, az visszaélés a szabadsággal.
Maga Krisztus is sokat vitázott a törvényeket betű szerint megtartókkal, akik közben szívtelenekké váltak (tékozló fiú bátyja, a dicsekvő farizeus), de a törvény túlcsorduló beteljesítésére hívott, nem a felrúgására. Szívből kívánom minden fiatalnak, hogy energiáit ne merítse le csak a törvénnyel, hagyománnyal, szokásokkal való küzdelemben, hanem keresse a törvény megtartásán túli lelkiismeretes nagy dobásait!
Bence (Budapest)
Van “helyes” módja az imádságnak? A kötött ima a jobb vagy a saját szavainkkal mondott? Esetleg a kettő keveréke? Tényleg “többet ér” egy hosszabb ima vagy mondjuk egy teljes rózsafüzér elmondása a pár szavas fohásszal szemben? Én szeretek mindig közvetlenül a Jóistenhez imádkozni, ritkán imádkozom a szentekhez vagy Máriához. Helyes ez így?
Nagyon örvendetes, ha valaki reflektál az imamódjára, s akar igényesebben imádkozni. Az ima az életvezetésünk pilótája: s ha a pilótán múlik minden, akkor nem lehet akármilyen állapotban. Lehet valakinek magas intelligenciája, testi-lelki képességei, kapcsolati tőkéje, pénze – de ha a pilótája nincs rendben, akkor az egész potenciálját rossz irányba viheti, vagy nem használja ki.
A legfontosabb, hogy az imádság önmagát tanítja. Amerre gyümölcsözőnek érzem, amerre a nagyobb igazságokat sejtem, arrafelé van az én utam. Egy régi történet szerint a fiatal szerzetes kérte az öreget, hogy adja neki a lámpását. Az öreg azt mondta: „Az enyémet nem tudom neked adni, de abban tudok segíteni, hogy a sajátodat elkészítsd.” Érdemes tanulni egymástól, de a saját szimatunk után kell menni, amire végső soron a Lélek indít.
Az imádságnak különböző formái vannak: a hálaadó, kérő, közbenjáró, bűnbánó és a dicsérő ima, a doxológia. Az érett ember mindegyikkel él, s észreveszi, ha csak kér, vagy csak a bűnbánatra fókuszál. Számomra is ragyogó felismerés, hogy minden ima alapja a doxológia: túl sokat foglalkozunk önmagunkkal (én kérek, én adok hálát, én szégyellem magam, túl sok az „én”), ám a doxológiában az arcunkat a ragyogó Nap, Isten, a Szeretet felé fordítjuk – ez bizalommal, csodálattal tölt el, s ennek bűvöletében kérek, adok hálát, kérek bocsánatot, mondom a többi imámat. Egy mély depresszióban lévő ember mondta, hogy lelki üressége idején nem nagyon ment semmilyen ima, már unta a bűnbocsánatot, belefáradt a kérésekbe, de a doxológiát szívesen mondta, énekelte még akkor is. Nagy erejű ima!
Az imádság fejlesztésében két fontos területre is érdemes igényességet vinni. Egyrészt fontosnak tartom a testtartás igényességét: a test ne legyen az ellenfelünk az imában, hanem a partnerünk. Rászokni az állás, a térdelés, a fejhajtás, a keresztvetés, a leborulás gesztusainak igényes kivitelezésére, és annak szellemi tartalommal való megtöltésére. Nehogy csak aggyal és érzelmekkel imádkozzunk, hanem az egész ember imádkozzon.
Másrészt igényes szavakat használni, befejezni a „bratyizást”.
Megkerülhetetlen a saját szavainkkal is imádkozni, hiszen van az imánkban és az életvezetésünkbe is egy átháríthatatlanság, senki helyett nem tudunk élni és imádkozni, azt személyesen kell megélnünk. A saját szavakkal való ima minden nap fontos. Ugyanakkor, még ha be is zárkózunk intimitásunk kamrájába, akkor is az Egyház közösségében imádkozunk. Akkor is az Egyháztól tudunk Istenről, a Miatyánkról, akkor is tartozunk másokhoz. Szóval nélkülözhetetlen az Egyház hivatalos imáit, szertartásait, zsoltárait is imádkozni. Ezzel emelkedik a saját imánk nívója is, gazdagon meríthetünk az Egyház világszélességű kincseiből. Nem akarhatunk a „magunk módján vallásosak lenni”, hanem a Krisztus alapította Egyházhoz szeretnénk tartozni.
Erik (Budapest)
27 éves vagyok, homoszexuális, egyedülálló mert keresztény és elmondhatatlanul boldogtalan. Már az összes, homoszexualitás-témában szakértő papot, pszichológust felkerestem, egy sem tudott segíteni abban, hogy megváltozzak. A “maradj egyedül életed végéig és gyönyörködj mások boldogságában” válasz engem már az öngyilkosság szélére sodort. Nem vagyok az az ember, aki képes élete végéig egyedül éni. Itt most nem a szexualitás a lényeg, a lelkem hal bele a magányba. Így nincs értelme az életnek.
Szeretném elmondani egy 20 éve hozzám járó homoszexuális fiú történetét – anonim módon, de az ő engedélyével.
Amikor serdülőkorában rájött, hogy ő a fiúkat nézi, akkor rettenetesen megijedt. Elképzelte, ahogy az egész osztály kineveti, ahogy mások megvetik, és sértő megjegyzéseket kap egész életében. Bármennyire várta, hogy ez elmúljon, egyre erősödött benne az érzés, de nem merte elmondani senkinek. Ahogy lenni szokott, elkezdett interneten utána járni a dolgoknak, s nagyon ellentmondásos dolgokat talált. Teljes zűrzavarral a fejében és a szívében élt, tanult, imádkozott – és az is fájt, hogy a belső könnyeit nem veszi észre senki. Ekkor keresett meg engem, s jól esett neki, hogy nem neveztem „betegnek vagy bűnösnek”. Aztán névtelenül elkezdett levelezni egy homoszexuális csoporttal, akik igyekeztek „melegen” szeretni: biztatták, hogy neki most már így kell szeretnie magát, neki így kell boldognak lennie, ilyen szexuális kielégülést kell találnia. Miközben önmaguk felé „melegen” vonzották, a külvilág felé folyamatosan uszították: „Ne bízz a szüleidben, ők tehetnek róla, hogy ilyen lettél. Ne hallgass a papokra, az egyházra, ők homofóbok. Ne higgy az áltudományoknak, a valódi tudósok igenis tudják, hogy ez megmásíthatatlan genetikai adottság.” Úgy érezte: nem csak szexuális orientációja fordult meg, hanem egész személyisége, otthona, közössége, hite is ellenkezővé, hazuggá válik – vagy változtatják. Ekkor számomra is eltűnt. Aztán a virtuális beszélgetéseikből találkozó lett, majd szexuális beavatás. Az első alkalom után egész este ivott, hányt, undorodott magától. Aztán jöttek a promiszkuitás évei, a válogatás nélküli szexuális kapcsolatok: wc-ben, ismeretlenekkel, bulikon, drog hatására.
Sok vívódás, kapcsolat után talált egy állandó társat. Úgy érezte: na végre, ő lesz a nagy ő, a hűséges társ. Össze is költöztek, s mivel mindkettejüknek nagyon megromlott a családjukkal való kapcsolatuk, csak egymásra számíthattak. Nem tartott 1 évig a hűség, mindketten nyugtalanságot éreztek, idegesítették egymást, aztán észrevette, hogy a párja megcsalja őt. Hihetetlen intenzitású hullámvölgyek jöttek, gyűlölet és mégis kitartás, elkeseredés és küzdelem a kapcsolatért. Amikor vége lett, ott állt nincstelenül: se lakás, se család, se barát, se közösség. Az öngyilkosság tűnt az egyetlen lehetséges kiútnak. Majd mégis akadt egy másik társ, aztán harmadik. De lassan megértette, hogy itt nem a társaival van a baj, hanem önmagával: bárkivel hozza össze a sors, ez az életforma nem neki való, csak magával szúr ki (ő nem ilyen szavakkal mondta).
Mindeközben alkalmanként találkoztunk, nagy empátiával mondtam neki mindig az Egyház tanítását, a keresztény pszichológia igazságait, az erkölcsi út tisztaságát. Aztán egyszer eljött és elmondta: megértette, hogy az Egyháznak van igaza.
A homoszexuális orientáció nem bűn, hanem seb, elakadás.
Nem kell a személyét rossznak tartania, de a sebére sem akarja hazudni, hogy az jó vagy semleges. Agya hátsó szegletében mindig is tudta, hogy hazugság, amikor azt mondják neki: „te így vagy jó, neked így kell boldognak lenned, semmi baj veled, a világ a rossz”. Azt is belátta, hogy még ha tartós kapcsolatba is kezd, az sem fog menni: két sebzett ember csak olyan érzelmi hullámvölgyeket tud okozni egymásnak, amelyekben felemésztik egymást. Az állandó veszekedések, a féltékenység, a világ felé való színjátszás olyan felfokozott érzelmi viharokkal járnak, hogy nem tud aludni, élni, dolgozni, működni. Rájött, hogy a nulla szexuális kapcsolat a jó neki, s nem az egyetlen társra való fókuszálás, hanem a nagyobb baráti körre, közösségre. Ő mondta ki, hogy az Egyház útja az egyetlen járható út – még ha nem is könnyű. De hát melyik út könnyű?
Ma egyedül él, megszakította minden homoszexuális közösséggel a kapcsolatait, a családja nem fogadta vissza, eljár egy felnőtt hittanra, s talált egy olyan társadalmi réteget, akikért él-hal:
sok szeretet ad és kap tőlük, s ebben látja az üdvössége útját.
Téged is arra biztatunk, hogy tedd fel kérdésedet!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás