Május 7-én elhunyt Jean Vanier, akinek az életéért csak hálásak lehetünk. De ki is volt ő?
1928. szeptember 10-én született Genfben kanadai szülők gyermekeként. Tizenöt évesen bevonult a brit haditengerészethez, később pedig a Kanadai Királyi Haditengerészetnél is szolgált. Teológiát és filozófiát tanult Párizsban, majd a Torontói Egyetemen tanított. 1964-ben visszatért Franciaországba, hogy lelkivezetőjét, Thomas Philippe domonkos szerzetest segítse a fogyatékossággal élőkkel való munkájában, amelyről ő maga így ír:
“Csak 1964-ben fedeztem fel a szellemi fogyatékos emberek világát. Egy barátomat látogattam meg, aki egy 30 fős intézmény lelkésze volt egy kis francia faluban. Meghökkenve és megriadva tapasztaltam ezeknek az embereknek a szenvedését, kiáltását a szeretetért.
Ezután más embereket is meglátogattam elmegyógyintézetekben és pszichiátriai intézetekben. Gyakran tapasztaltam, hogy szörnyű körülmények között élnek. Némelyek ugyan szép épületekben, tiszta szobákban vannak elhelyezve, jó kosztot kapnak, sőt egyeseknek még valami érdekes elfoglaltsága is akad – de mindannyian nélkülözik az otthont és mindazt, amit az “otthon” nyújt.
Végül Párizstól kb. 100 km-re északra, egy faluban kis házat vásároltam, s ide magamhoz vettem két férfit, Raphaelt és Philippet. Egy igen komor légkörű intézetből érkeztek, melybe akkor kerültek, amikor szüleik meghaltak. Mindketten magányosak voltak, tele szomorúsággal, s a szívembe hatolt rettegő kiáltásuk, sóvárgásuk arra, hogy valaki befogadja őket. Elkezdtük közös életünket. Rendbe tettük a házat, főztünk, takarítottunk, együtt szórakoztunk, néha vitáztunk is egymással, együtt imádkoztunk. Amint hallgattam őket, egyre jobban átéreztem a szívük mélyén lakó fájdalmat.
…
A fogyatékos emberek egyik nagy fájdalma, hogy szüleiknek csalódást okoznak.
Mindnyájan megértjük az anya és apa fájdalmát, aki gyermekén valami fogyatékosságot fedez fel. Elfelejtjük azonban, hogy a szülök viselkedése milyen mély sebet okoz a gyermekeknek…
Amellett, hogy testi, szervi fogyatékosságot kell elviselniük, és hogy ez bizonyos pszichológiai következményekkel jár, sokkal nagyobb szenvedést jelent számukra az az érzés, hogy nincs rájuk szükség, nem szeretik őket; ez lelki egyensúlyuk felborulásához, elkedvetlenedéshez, szomorúsághoz, kielégületlenséghez, gyötrődéshez és kétségbeeséshez vezet.
Bizonyára minden fogyatékos ember találkozott mindkét fajta fájdalommal.
Az első seb nem gyógyítható: az agysejtek vagy károsodottak, vagy elhaltak – bár gyakran tehető valami a sérült ember érdekében megfelelő terápiával. A második seb azonban apránként gyógyítható – azzal, hogy az ember felfedezi: elfogadják, szívesen látják, szeretik; van helye a világban, véghez tud vinni bizonyos dolgokat, életet és szeretetet hozhat másoknak.
Természetesen ez a gyógyulás az őket körülvevő emberek szemétől, kezétől, bölcsességétól és szívétól függ.”
Így alakult meg a Bárka közösség, amely katolikus alapokon kezdett épülni, de idővel ökumenikus és vallásközi közösséggé vált. Ma már 39 országban 149 közösség gazdagítja a világot, és vallja, hogy a sérült emberek élete is értékes. Magyarországon 1991-ben alakult meg a közösség Dunaharasztiban.
Jean Vanier és Marie-Hélène Mathieu 1971-ben alapította meg a Hit és Fény Közösséget, ahol az értelmi fogyatékossággal élő emberek, szüleik és barátaik találkoznak.
A Bárka közösség jelmondata, azaz „jel a világban” teljes mértékben érvényes alapítójára, Jean Vanierre, akinek az életéért csak hálásak lehetünk!
“Több mint 50 esztendőn át abban a kiváltságban volt részem, hogy értelmi fogyatékos emberek között élhettem. Sokat tanultam tőlük egyszerű emberségből és arról, hogy mire van FELTÉTLEN szüksége az emberi szívnek. Megtanítottak arra, hogy MINDEN emberi lénynek gyengédségre és biztatásra van szüksége emberi és lelki fejlődéséhez, valamint ahhoz, hogy meg tudjon nyílni a világ felé.” (Jean Vanier)
képek:
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás