Blog, Vágvölgyi Gergely

Reményünk, Betlehem

Korunkban nincs nagyobb remény, mint a betlehemi jászol egyszerűsége, amelyet a beragyog a csillag.

Szenteste. Gyermekkorom egyik kedvenc szava, ami örömöt, vágyakozást, békét, melegséget hordoz. Megadatott, hogy olyan családban nőttem fel, amely nagyon tudott ünnepelni, s ahol valóban meghittek voltak a karácsonyok. Nem akarta senki “letudni”, nem kötelező körök sorozata volt az ünnep, hanem érezhető, tapasztalható volt annak önmagán túlmutató hordereje. 

Noha épp erre a napra esik a születésnapom, már gyerekkoromban sem sajnáltam ezt az egybeesést. Ez persze köszönhető volt a szüleimnek is, akik délelőtt következetesen születésnapot ünnepeltek, délutántól pedig… születésnapot. Na jó, az már nem az enyém volt. De sose bántam, nem volt rossz érzésem (bár nem vagyok Ádám, az lehet, hogy már sok lett volna 😀 ), mert nem volt szebb napja az évnek, mint azok, amelyek szentestével kezdődtek és kitartottak még egy ideig. Jó volt együtt lenni, közösen imádkozni, örülni a másik örömének és nagyokat beszélgetni. Már gyerekként is tudni, hogy itt valami többről van szó…

Azt hiszem, túlságosan kevés figyelmet fordítunk a valódi dolgokra. A maradandókra, az igazán értékesekre. Nem kutatjuk eléggé azt, ami fölemel és értékesebbé tesz. Ami a lelkünket díszíti. 

Sokszor mondjuk, ezért kellően elkoptattuk már; ilyen, meg olyan ez “a mai világ”. De igaz, ami igaz, néha minden kényelme, modernitása, értéke ellenére sem érezzük magunkat otthonosan benne. Hiányzik valami, ezt pedig megérzi egyéni életünk, megérzik családjaink, megérzi a társadalmunk. Kicsi és nagy egyaránt. 

Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy Isten – micsoda hatalmas dolog! – hajlandó volt értünk a legnagyobb szegénységbe, egyszerűségbe születni, istállóban, jászolba fektetve. Közénk jött és vállalt mindent, ami mi vagyunk, egyszerűen azért, mert végtelenül szeret minket. Vállalta a betlehemi éjszaka sötétségét, kitaszítottságát, hidegét és ridegségét. Örökre rámutatva, hogy nem a külsőség számít. Mert József és Mária a tőlük telhető legnagyobb szeretettel fogadta Jézust. Szeretetük – a család szeretete – pedig azóta is válasz égető kérdéseinkre. 

Azt hiszem, korunk számára nincs nagyobb remény, mint a betlehemi jászol egyszerűsége. 

Vágvölgyi Gergely

Támogasd Te is a 777 evangelizációját!

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

2 hozzászólás

  • Válasz Filipánics Tibor 2018. 12. 26. 19:53

    “hogy Isten – micsoda hatalmas dolog! – hajlandó volt értünk a legnagyobb szegénységbe, egyszerűségbe születni, istállóban, jászolba fektetve.” Szerintem (!!!) egyáltalán nem volt hatalmas dolog.Mi erre úgy tekintünk,elképzeljük és úgy értjük,mint hatalmas dolog de Istennek szerintem nincs olyan,hogy hatalmas,nincs olyan,hogy szegénység és olyan sincs,hogy egyszerűség.Ezeket mi társítjuk a magunk tapasztalatából kiindulva,mindenhez. Isten a minden,neki nincs sem szegénység sem gazdagság sem nehézség.Mért? Mert mi így gondolkodunk:ha a szomszédnak BMV-je van,nekünk Ladánk,akkor mi szegények vagyunk. Isten velünk ellentétben minden birtokosa,és aki mindent birtokol,nos annak mi lenne kevés (és mi sok)?
    Szerintem itt is magunkat nézzük elsősorban.Mert ha Istent néznénk,tudnánk,hogy neki ugyan olyan hatalmasnak lenni mint kicsinek,ugyan olyan gazdagnak lenni mint szegénynek.Én így tekintek Istenre.

  • Válasz Andi 2019. 08. 17. 21:10

    Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. 💛 Visszavágyod még a pelenkás korszakot. ☺️👍😉