Rólam. Mindenkinek.

Rólam. Mindenkinek. – Amikor még időben jön a pofon

Ahogyan azt korábban ígértük, egy új rovattal jelentkezünk, amiben a 777 olvasói számolhatnak be személyes történeteikről. Hiszünk abban, hogy ezek a tanúságtételek titeket is megerősítenek majd. Fogadjátok szeretettel új rovatunk első írását.

Egy történetet szeretnék megosztani veletek, mely engem alapjaiban újabb, jobb útra vezetett. Mélyen hiszem, – és bízom benne – hogy a leírtakkal hozzá tudok járulni ahhoz, hogy azok a fiatalok, akik hasonló nehézségekkel küszködnek, kapjanak egy kis erőt és reményt. Reményt mely benne rejlik minden szóban és pillantásban.

27 éves vagyok és most érzem igazán annak a bölcseletnek a lényegét, miszerint mindenkinek két élete van. A második akkor kezdődik, amikor rádöbbenünk, hogy csak egy van.

Az elmúlt 10-12 évben folyamatosan buliztam, ittam, úgy mint a körülöttem élő fiatalok nagy többsége. Rendkívül sok ostobaságot csináltam, leginkább az alkohol hatására. Az egyetlen különbség köztem és a többi fiatal között (nagyon kevés néhány kivétellel), hogy bármennyire erősre sikerült a szombat este, én vasárnap ott voltam a misén és imádkoztam és hittem, hogy milyen jó keresztény és milyen jó ember vagyok. Emlékszem, amikor először a szemembe mondta egy számomra nagyon fontos és kedves barátom, hogy én képmutató vagyok: mivel magam sem tudom sokszor, hogy kivel és hogyan és mit csináltam szombat este – igen, a tisztaság nálam egyáltalán nem játszott fontos szerepet – , vasárnap pedig ott vagyok szenteskedve, az mindenki számára hazugság. Leginkább saját magammal szemben. Én ezt akkor nem igazán hittem el, hiszen a hitemre épül az életem, a vallásosságot és a hitéletet mindig próbáltam teljesen külön választani. Ma már tudom. Nem lehetséges, hiszen egy és ugyanaz. Minden jóban, s minden rosszban mindig próbáltam meglátni Isten akaratát, így ha rossz dolgok is történtek velem, –  vagy épp nem történtek – mindig hálás tudtam maradni a Mindenhatóhoz

Mindig az igazit kerestem, azt a lányt –  később már ugye t, akivel le tudom élni az életem, és nem baj, ha nem vallásos, csak nagyon szeressük egymást, mert akkor minden rendben lesz. Hát ez nem jött össze. 3-4 komolyabb kapcsolatom volt, ezek közül csak az egyiknél nem voltam szerelmes, viszont a többinél alaposan pórul jártam És az ördögi kör folytatódott, újabb bulisorozatok és újabb marhaságok csinálása. Hittem, kértem, imádkoztam és vártam. 27 éves koromig igazából csak a rossz tapasztalatokból tudtam épülni – vagy épp leépülni. És jött az idei nyár.

Megtaláltam azt a személyt, aki megértette, miért lesz mindig csak második a kapcsolatunkban. Mert Isten az első – minden kérdésben s minden hálámban Ő van és volt is az első helyen, már nagyon-nagyon régóta. Egy ifjúsági lelkigyakorlaton ismerkedtünk meg, egy átbeszélt estét követően együtt ,,aludtunk”. Mióta az eszemet, szívemet és lelkiségemet kellőképpen tudom felfogni, mindig furcsa volt számomra, hogy mennyire kettős az én személyiségem. Ott vagyunk együtt egész héten összezárva, imádkozunk, lelkileg elmélyülünk s mégis az első alkalommal már együtt is alszunk. És épp ez volt számomra a nagyon kivételes. Hogy sosem találkoztam olyannal, akiben ez a kettősség szintúgy megvan. Rengeteget beszélgettünk, a szerelem kérdését illetően nem volt kérdés. Igen, egy este után sem. A hitéletünket illetően sem. Mind a ketten hittünk, s bíztunk az Úrban, hogy Ő jön velünk az úton és velünk lesz. Végig. Mindvégig. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy neki közben volt egy kevésbé sikeres párkapcsolata, de ez a lényegen nem változtat. Bűnt követtünk el. Kétszeresen. S erre soha nem is voltam és nem is leszek büszke, de oly sok év keresgélés és csalódás után egyből éreztem, hogy megtaláltam, s így kicsit önző módon úgy gondoltam ez belefér. A terv az volt, hogy véget vet a kapcsolatnak, s együtt építünk egy olyan jövőt, melyre mindketten vágyunk ott igazán legbelül. Egy hónapig találkozgattunk – s közben a tisztaság kérdését is átbeszélve, s belátva hogy az a helyes út – néhány csókban kifogytak a testi dolgok.  

Visszajöttek – előjöttek olyan érzések bennem, amelyek előtte csak nagyon régen vagy még sohasem. Annyira boldog voltam és kihangsúlyoznám még egyszer, hogy nem konkrétan a szerelem érzése miatt, hiszen, szerelembe esni viszonylag könnyű. De tudni, hinni és érezni, hogy ez Isten általi. Na az a boldogság.

Majd jött életem legnagyobb csalódása. Összeférhetetlen számomra, hogy hogyan is történt, de egy üzenet formájában tudtomra hozta, hogy ennyi volt és tévedés. Pedig nem volt az. És ezt Ő is tudta jól. De félt, oly fiatalon elkötelezni magát, és a fejébe vette, hogy Ő mindenképp megmenti azt a fiút, akivel együtt van, hiszen róla kevésbé mondható el, hogy vallásos. Igazából teljesen mindegy, hogy miért, de a lényeg, hogy egyedül maradtam. Egy hónap mézesmadzag és újból kezdhetem elölről. Vagy inkább még onnan sem. Nagyon megsérültem lelkileg, érzelmileg, hiszen olyat kaptam, ami jobb volt annál, amelyet én emberi kapcsolattól valaha is reméltem.

Egy hét sírdogálás és ,,na most mivan” után, úgy döntöttem, hogy visszafolyamodok a régi, jól bevált taktikához, ha nincs kérdés, nincs probléma.

Sikerült úgy leinnom magam, hogy semmire nem emlékszem. S padlót fogtam. Szó szerint.

Egy olyan ütést kaptam, ami a földre vitt, de a nagyobb baj az volt, hogy a fejemet nagyon csúnyán beütöttem. Azonnal mentőt hívtak és bevittek a kórházba. Azt, hogy ki és miért ütött meg máig nem tudom és nem is érdekel. Számomra sokkal fontosabb üzenetet hordozott. Jelt. Jelet, amelyre vártam évek óta, hogy mégis mikor lesz elég ebből az életmódból. Hát megkaptam – igaz közel sem ilyenre számítottam. Egy hét teljes depresszió  – amely ily módon már testi és lelki sérülésből is adódott – teljesen maga alá temetett. Persze amennyire lehetett. Mert a munka az munka. Mivel nem javult a fizikális helyzetem, így egy hét elteltével elindultam kivizsgáltatni magam.

Egy hét alatt végigpörgött az egész, ami úgy gondolom nagyon kivételes.  A lényeg, úgy látszik megmaradok, de elvesztettem az ízérzékelésem és a szaglás is idegen lett számomra. (Volt több tünetem is, de azok már helyre jöttek, s részben ezért is vagyok bizakodó). Semmit nem érzek. Nagyon ritkán, nagyon keveset. Az egyik legnevesebb magyar agykutatóval sikerült egy levelezést folytatnom, amelyben leírtam minden konkrétumot, s a válasza annyi volt csak, hogy nyugodjak meg, szépen lassan javulni fog. És talán így is van. Talán nem, nem tudom. De a lényeg: mindig hálát adtam Istennek, hogy bármennyi hülyeséget csináltam, az a jövőmet nem fogja befolyásolni. Hát ezt most már nem mondhatom el, hiszen ha nem jön helyre, akkor az annyira nem pozitív. De mégis, leírhatatlanul hálás vagyok. Persze nem annak a jóakarómnak, aki megütött, hanem Istennek, hogy úgy érzem, még időben kirángatott a helytelen útból, és megmutatta, hogy milyen is az, amikor minden napnak örülsz. Annak, hogy felkelsz. Hogy élsz. Hogy lefekszel és hálás szívvel tudsz gondolni az elmúlt napra.

Így most már elmondhatom, hogy lelkileg és testileg is olyan mélypontra kerültem pár hónappal ezelőtt, amelyen még sose voltam. És most mégis boldog vagyok. És hálás! Talán a hála elcsépelt mint szó, de a valódi tartalmát tekintve úgy gondolom csak kevesen tudják, milyen nagyszerű dolog is.

Végződhetett volna sokkal rosszabbul. Akár most, akár korábban. Vagy később –  ha nem kapok időben jelet. A fizikai nehézségekhez egyébként teljesen hozzá lehet szokni – a lelki sérülést sokkal nehezebb felfogni és elfogadni, hogy ha valóban hittem, hogy Isten akarata szerinti, akkor miért vagyok még mindig egyedül? És akkor jön a harmadik csavar.

Régóta kapom a jeleket, némelyik egész konkrét, némelyik csak utal rá. Bármennyire szeretném, a hivatásommal kapcsolatban nem jutottam magammal dűlőre. Hiszen régóta érzem én is. Hogy talán nem a család a nekem szánt életút. És hogy ezért nem sikerült soha egy kapcsolatom sem normálisra. Még az, amelyről azt éreztem, hogy tökéletes, az sem. És hogy életben maradtam. Mert igen, az maga is egy csoda. Kaptam egy újabb lehetőséget. Hogy döntsek. Hogy jól döntsek. Nem azt mondom, hogy máris beiratkozom a szemináriumba és majd akkor pap leszek, és boldog leszek. Nem. De az élet alapvető kérdéseit újra kellett, és kell is még értelmeznem. Hogy fel tudom fogni azt, hogy a második esély nem mindenkinek adatik meg, hogy ezzel élni kell és kötelességem is, az már egy jó irány úgy gondolom.

Összegezve: fiatal barátaim, akik tévelyegtek a jó, a helyes és a világi élet között: talán a legfontosabb tanácsom : Ne féljetek! Az Úr ott van veletek! Mindenkivel! És segít! S ha olyan döntést hoztok, ami nem az Ő terve szerinti azt tudomásotokra hozza, vagy így, vagy úgy.

Bízzatok az Úrban, és legfőképp, legyetek mindenért hálásak! Mindazokért, amitek van, és mindazokért, amitek nincs!

 

 

Mozer Előd

***

Ha szeretnéd megosztani velünk életed történetét, vagy egy fontos epizódot belőle, akkor küldd el nekünk az info@777blog.hu címre. A tárgyba írd be, hogy: Rólam. Mindenkinek.

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás