A napokban több olyan dolog is történt a közéletben, ami enyhén szólva megfeküdte a gyomrom, és néhol akár ki is posztoltam, vagy több ember előtt elmondtam a véleményem. De most nem erről szeretnék írni, hanem sokkal inkább az ezekre adott reakciókról.
Mert megdöbbentett: ugyanis megkaptam, hogy a hozzáállásom ítélkező, vádló, és nem elfogadó. Mondanom sem kell, azt hittem, hogy leesek a székemről. Ugyanis az, hogy valamivel nyíltan nem értek egyet, és ezt ki is fejezem, ez nem arról árulkodik, hogy rosszindulatúan szembe megyek valamivel, hanem sokkal inkább arról, hogy van saját véleményem, és igazságérzetem, ami mellett nem félek kiállni.
Szerintem valahol ez minden kereszténynek a dolga.
Nem az tesz engem alázatossá, hogy szó nélkül szemet hunyok az engem körülvevő dolgok felett. Igenis lehet egy keresztény értelmes, józan, és kötelessége kimondani az igazságot. Akkor is ha kényelmes, és akkor is ha nem.
hirdetésNem azzal szeretünk, ha elfogadjuk, hogy a másik mellettünk a pokol felé menetel, hanem ha megmondod neki, hogy testvérem, rossz az irány. Persze szeretettel. Meg ha úgy van, humorral.
Ugyanígy nem azzal szeretünk, ha csendben háborgunk, vagy tudatlanul egyetértünk, vagy esetleg legyintünk egy-két dolog felett, hogy ez még belefér. Nem, nekünk az igazság, és igazságosság oldalán kell állnunk.
Kompromisszumok nélkül, de nem elvakultan.
Legyünk bátrak kiállni a Jézus szíve szerinti igazság mellett!
hirdetés
