Egy sebzett lány üzenete

Mindig megtiszteltetés számunkra, amikor valaki saját életéről ír: hatalmas bátorság és szembenézés kell ahhoz, hogy valaki elmesélje történetét. Az alábbi tanúságtétel is így érkezett hozzánk: név nélkül, kíméletlen őszinteséggel és fájdalommal. Írását egy másik olvasónk nekünk küldött levele inspirálta.

Vallásos családban nevelkedtem, esti mesém a képes Biblia volt, a hitem pedig élő. Most 22 éves fiatal lány vagyok, vallásos családot szeretnék alapítani, de a hitem már sebzett.

13 évesen lettem először szerelmes. Igazi, mindent elsöprő kémia, amely minden racionalitást nélkülözött. Szerelmem tárgya nem viszonozta az érzéseim. Időről időre reménymorzsát szórt elém, elejtett megjegyzésekkel sejttette, hogy egyszer talán randira hív, de mindig becsapott. Elhívott, majd sms-t küldött, hogy mégsem tud eljönni. Két év telt el így. Elegem lett. Nagy átoknak éltem meg ezt a szerelmet, és a mai napig nem tudok másképp visszagondolni rá. Koravénné tett, de csak látszólag.  Rárakódott a gyermeki énemre egy felszínes felnőtt én, s mindez olyan jól sikerült, hogy mindenki elhitte körülöttem: ez a lány már igazi, érett felnőtt. De nem voltam az.

Aztán jött ez a fiú. Helyes volt, templomba járt, tetszettem neki, tetszett nekem. Biztonságosnak tűnt. Nagy szavakat mondtunk ki egymásnak. Idősebb, érettebb volt. Szerelmes akartam lenni, és azt hittem az vagyok. Azt hittem, egy szerelmes felnőtt nő vagyok, aki kész elköteleződni, házasodni, gyerekeket szülni. Szeretni akartam, tartozni akartam valakihez, biztonságban akartam lenni egy olyan fiú mellett, aki minden nap jár templomba. Együtt olvastuk a Bibliát. Félremagyarázta nekem a Bibliát. Belemagyarázott minket a Bibliába. Ő szerelmes volt belém, minden alkalommal éreztem felgyorsulni a szívverését, valahányszor hozzám ért. Igazán, kémiásan, testestül-lelkestül szerelmes volt belém, de én nem ugyanígy szerettem őt viszont. Nem tudtam. Őszintén nem tudtam, hogy nem vagyok szerelmes. És lefeküdtünk egymással. 15 és fél éves voltam. Én akartam. Én akartam, ő pedig kérdezgette: biztos vagyok benne? De én akartam, és ő nem tiltakozott. Mit akartam? Miért akartam? Szerelmes akartam lenni.

hirdetés

Bebizonyítani, hogy én ennyire szerelmes vagyok.

Neki adom magam, szerelmes leszek, örökre vele leszek, elvesz, és gyerekeket szülök neki. 15 és fél éves voltam. Szakítottam vele.

Egyetlen alkalom, egy életre megsebzett. Elvesztettem a hitem a szerelemben, a jó Istenben, önmagamban, a vallásos fiúkban. Istenem, miért engedted meg, hogy találkozzak vele? Vallásos, templomba járó, érettebb fiú, egy mézesmadzag, aki aztán félremagyarázza a Szentírást, akit megtéveszt az érett álcám, aki ki tudja használni egy 15 éves lány naivitását, gyermeki hitét és gyerekes akaratosságát, vágyakozását az igaz szerelem után. Istenem, miért?! Nem tudtam, mit cselekszem. Atyám! Őszintén mondom Neked, hogy fogalmam sem volt, mit cselekszem, nem tudtam, mit akarok, nem fogtam fel, hogy mi történik velem. Olyan, mintha nem is én lettem volna. Olyan, mintha áldozat lettem volna. De hát akartam! Hogy lehet valaki egyszerre áldozat és elkövető önnön megsebzésében? Tudnom kellett volna, igaz? Tudnom kellett volna, hogy amit teszek, rossz. De nem tudtam. Nem értem fel ésszel. Áldozat vagyok, vagy én tettem áldozattá a másikat? Együtt hibáztunk? Miért nem felelsz?

Fiú fiút követett. Nem volt többé testiség, de mindig volt körülöttem valaki. Kapcsolatfüggés? Nem. Szerelem-hajhászat? Abszolút. Üresség? De még mekkora.

Aztán jött ő. Helyes volt, illatos, szelíd, okos, humoros. Fellángoltam, de nem lett belőle igazi nagy szerelem. Mégis összejöttünk. Szerelemtelenül, de őszintén, feltétel nélkül, kompromisszumkész szeretettel szerettük és tiszteltük egymást. Lassan alakultunk, a szeretet napról napra duzzadt, eleinte virágba borult tőle az életem, aztán sötét borult az életemre. Ő nem volt vallásos. Lefeküdtünk egymással. Rendszeresen. Már nagylány voltam. (Nagylány?) Ezt gondoltam: nekem már mindegy. Én már eljátszottam a szüzesség-kártyám, nekem nem szánhat az Isten vallásos, szüzességét őrző „rendes fiút”, aki nemcsak misére jár, hanem részt is vesz a misén. Aki imádkozik leendő feleségéért, akinek fontos a család, aki nem magyarázza félre a Szentírást. Aki talán még magas is. Hiszen én nem érdemlem meg. A homlokomra írtam a saját ítéletem. Majdnem 4 év telt el ebben a kapcsolatban. Szeretet volt, tisztelet volt, szex volt, szerelem és szenvedély nem volt. Jó volt, rossz volt.

Soha még úgy bűntudat nem mart, mint akkoriban.

Már nem a 15 éves, öntudatlan kislány sodródott bele a testiségbe, hanem egy 18 éves, bűntudatos, önbüntető felnőtt nő döntött mellette napról napra. Isten ellen, a szex mellett. Hányszor kértem segítséget! Megszámolni sem tudom. Kopogtattam itt is, ott is: segíts! Itt ez a fiú, szeretem, lefekszem vele, de bűntudatom van. Mit tegyek? Mondjam neki, hogy többé nincs szex? Nem vallásos! Nem fogja megérteni! Mit tegyek? És mind ezt mondták, a vallásos, templomba járók: hát feküdj le vele továbbra is! Szeretitek egymást, mi baj lehet? Én is lefekszem a párommal, szeretjük egymást, mi ezzel a baj? Nekem nincs párom, de ha lenne és szeretném, lefeküdnék vele. Aztán elmentek misére. Én is. Ott tovább őrlődtem. Nem kaptam választ embertől, Istent pedig már régen nem mertem megszólítani.

Szakítottunk. Egy másik fellángolás ébresztett rá arra, amit hosszú ideje éreztem: nem ő a végállomás. Ez az újabb fellángolás sem tartott sokáig, ám a célja világos volt a számomra: a Jóisten nem fordította el tőlem az arcát. Kirántott a vízből, amikor már fuldokoltam, de nem a hajamnál fogva, ahogy érdemeltem volna, már ha egyáltalán megérdemeltem a megmentést, én már réges-régen lemondtam magamról, hanem a hónom alá nyúlva szelíden a kiemelt, egyenesen magához ölelt. Újra tudtam imádkozni. Először kötötten, gépiesen, aztán megtelt érzelemmel. Sírtam. Sokat.

Most egyedül vagyok. Ismerkedem, de nem remélek. Nem érdemlem meg. A kapcsolatom a Jóistennel még mindig keserédes. Ő szeretni akar, de nem megy hagyni. Nem érdemlem meg. Nem tudok ráhagyatkozni, mert undorom magamtól. Büdös vagyok, koszos vagyok, mocskos vagyok, beteg vagyok, reménytelen eset vagyok. Pedig gyóntam. Sokat. Elveszett bárány vagyok, aki szégyelli elveszettségét, de nem tud, nem akar hazamenni, még a szolgálók közé sem érzi magát méltónak. Isten minden nap hív, szelíden. Néha a Facebookon, vagy az utcán, az iskolában, a munkahelyen. Nem telik el nap, hogy ne tenné föl szerényen a kezét, jelentkezne, hogy hahó, itt vagyok, gyere, segítek. Még nem tudok odafordulni. Még nem tudom befogadni, még nem tudok megtisztulni. Még nem. Nem érdemlem meg. De hát nem mondták még neked, hogy a szeretet nem az érdemtől függ? Nem olvastad Böjte Csaba atya idézetét: „A szeretet olyan, mint a gyógyszer, nem jutalom. Nem annak kell adni, aki megérdemli, hanem annak, akinek szüksége van rá.” Olvastam. Köszönöm. Barátkozom a gondolattal.

Barátkozom magammal. Nehéz minden nap olyannal élni együtt, akinek nem tudsz megbocsátani. Akit nem tudsz igazán szeretni, csak néha, egy kicsit. Rögtön a második parancsot is elbukom. Vagy nem? Hogy szerethetek mást, ha magamat sem megy? De mást tudok szeretni. Szeretetet tudok adni. Másnak meg tudok bocsátani. Magam sem értem, milyen meglepő könnyedséggel és naivitással szeretek és bocsátok meg bárki másnak újra és újra. Milyen könnyen emelkedem felül az ellenem vétők hibáin. Szokták is kérdezni: ha nekem ezt ilyen könnyen elengedted, magadnak azt miért nem tudod? Miért nem tudom? Istenem, miért nem felelsz?

Pedig Kowalsky is elénekelte: „Azt mondom a boldogság az nem egy múló, ritka állapot, az egy nézőpont, ami, ha megvan, jól láthatod: az életed, a végzetet, a benned élő gyermeket, hogy Isten se helyetted nem bocsáthat meg neked. És hallgatod a hangját, ami mélyen benned él, a zaj mögött a csend, ami mindent elmesél…”

Bocsánatot kértem Istentől, kértem Isten szeretetét, mert szükségem van rá, és kértem, hogy gyógyítson meg. És Isten szeret, gyógyít, megbocsát. Megadta a feloldozást. Egyszer, kétszer, sokszor. De én mégis várom azt a feloldozást, amit csak én adhatok magamnak, várom a gyógyulást, amire nálam van a gyógyszer, és várom a megbocsátást, amire tőlem szomjazik a lelkem. És csak nem akar jönni.

Üres, száraz, aszott szőlővessző vagyok Isten kertjében, ahol gyümölcstől roskadozó szőlővesszők vesznek körül, kövér, édes szőlőszemekkel, akik szerelemmel, szeretettel, házasodnak, akik nem próbáltak meg okosabb lenni a Szőlőmunkásnál, akik nem vetették le magukat a Szőlőtőről, akik meg tudnak bocsátani maguknak. Mellettük vagyok én, a Szőlőtőre ragasztószalaggal visszaillesztett égetnivaló, haszontalan, összképrontó kis gally, aki várja, hogy tud-e még csatlakozni a Szőlőtő keringésébe, ahonnan az Élet forrása fakad, hogy hátha lesz még rajta zöld levél, és talán néhány kicsi, de édes szőlőszem is. Aki már sejti, hogy az Élet Forrása réges-rég pontosan ott csobog, duzzad, árad, túlcsordul, ahol letörte, eltörte saját magát, és hogy az egyetlen akadályt a keringésbe való visszatérésben éppen saját maga jelenti.

Fotó: Pinterest

„Elhasznált rongynak éreztem magam 16 évesen” – Olvasónk tanúságtétele a szexualitásról

hirdetés