Tanúságtétel

Egy sebzett lány üzenete

Mindig megtiszteltetés számunkra, amikor valaki saját életéről ír: hatalmas bátorság és szembenézés kell ahhoz, hogy valaki elmesélje történetét. Az alábbi tanúságtétel is így érkezett hozzánk: név nélkül, kíméletlen őszinteséggel és fájdalommal. Írását egy másik olvasónk nekünk küldött levele inspirálta.

Vallásos családban nevelkedtem, esti mesém a képes Biblia volt, a hitem pedig élő. Most 22 éves fiatal lány vagyok, vallásos családot szeretnék alapítani, de a hitem már sebzett.

13 évesen lettem először szerelmes. Igazi, mindent elsöprő kémia, amely minden racionalitást nélkülözött. Szerelmem tárgya nem viszonozta az érzéseim. Időről időre reménymorzsát szórt elém, elejtett megjegyzésekkel sejttette, hogy egyszer talán randira hív, de mindig becsapott. Elhívott, majd sms-t küldött, hogy mégsem tud eljönni. Két év telt el így. Elegem lett. Nagy átoknak éltem meg ezt a szerelmet, és a mai napig nem tudok másképp visszagondolni rá. Koravénné tett, de csak látszólag.  Rárakódott a gyermeki énemre egy felszínes felnőtt én, s mindez olyan jól sikerült, hogy mindenki elhitte körülöttem: ez a lány már igazi, érett felnőtt. De nem voltam az.

Aztán jött ez a fiú. Helyes volt, templomba járt, tetszettem neki, tetszett nekem. Biztonságosnak tűnt. Nagy szavakat mondtunk ki egymásnak. Idősebb, érettebb volt. Szerelmes akartam lenni, és azt hittem az vagyok. Azt hittem, egy szerelmes felnőtt nő vagyok, aki kész elköteleződni, házasodni, gyerekeket szülni. Szeretni akartam, tartozni akartam valakihez, biztonságban akartam lenni egy olyan fiú mellett, aki minden nap jár templomba. Együtt olvastuk a Bibliát. Félremagyarázta nekem a Bibliát. Belemagyarázott minket a Bibliába. Ő szerelmes volt belém, minden alkalommal éreztem felgyorsulni a szívverését, valahányszor hozzám ért. Igazán, kémiásan, testestül-lelkestül szerelmes volt belém, de én nem ugyanígy szerettem őt viszont. Nem tudtam. Őszintén nem tudtam, hogy nem vagyok szerelmes. És lefeküdtünk egymással. 15 és fél éves voltam. Én akartam. Én akartam, ő pedig kérdezgette: biztos vagyok benne? De én akartam, és ő nem tiltakozott. Mit akartam? Miért akartam? Szerelmes akartam lenni.

Bebizonyítani, hogy én ennyire szerelmes vagyok.

Neki adom magam, szerelmes leszek, örökre vele leszek, elvesz, és gyerekeket szülök neki. 15 és fél éves voltam. Szakítottam vele.

Egyetlen alkalom, egy életre megsebzett. Elvesztettem a hitem a szerelemben, a Istenben, önmagamban, a vallásos fiúkban. Istenem, miért engedted meg, hogy találkozzak vele? Vallásos, templomba járó, érettebb fiú, egy mézesmadzag, aki aztán félremagyarázza a Szentírást, akit megtéveszt az érett álcám, aki ki tudja használni egy 15 éves lány naivitását, gyermeki hitét és gyerekes akaratosságát, vágyakozását az igaz szerelem után. Istenem, miért?! Nem tudtam, mit cselekszem. Atyám! Őszintén mondom Neked, hogy fogalmam sem volt, mit cselekszem, nem tudtam, mit akarok, nem fogtam fel, hogy mi történik velem. Olyan, mintha nem is én lettem volna. Olyan, mintha áldozat lettem volna. De hát akartam! Hogy lehet valaki egyszerre áldozat és elkövető önnön megsebzésében? Tudnom kellett volna, igaz? Tudnom kellett volna, hogy amit teszek, rossz. De nem tudtam. Nem értem fel ésszel. Áldozat vagyok, vagy én tettem áldozattá a másikat? Együtt hibáztunk? Miért nem felelsz?

Fiú fiút követett. Nem volt többé testiség, de mindig volt körülöttem valaki. Kapcsolatfüggés? Nem. Szerelem-hajhászat? Abszolút. Üresség? De még mekkora.

Aztán jött ő. Helyes volt, illatos, szelíd, okos, humoros. Fellángoltam, de nem lett belőle igazi nagy szerelem. Mégis összejöttünk. Szerelemtelenül, de őszintén, feltétel nélkül, kompromisszumkész szeretettel szerettük és tiszteltük egymást. Lassan alakultunk, a szeretet napról napra duzzadt, eleinte virágba borult tőle az életem, aztán sötét borult az életemre. Ő nem volt vallásos. Lefeküdtünk egymással. Rendszeresen. Már nagylány voltam. (Nagylány?) Ezt gondoltam: nekem már mindegy. Én már eljátszottam a szüzesség-kártyám, nekem nem szánhat az Isten vallásos, szüzességét őrző „rendes fiút”, aki nemcsak misére jár, hanem részt is vesz a misén. Aki imádkozik leendő feleségéért, akinek fontos a család, aki nem magyarázza félre a Szentírást. Aki talán még magas is. Hiszen én nem érdemlem meg. A homlokomra írtam a saját ítéletem. Majdnem 4 év telt el ebben a kapcsolatban. Szeretet volt, tisztelet volt, szex volt, szerelem és szenvedély nem volt. Jó volt, rossz volt.

Soha még úgy bűntudat nem mart, mint akkoriban.

Már nem a 15 éves, öntudatlan kislány sodródott bele a testiségbe, hanem egy 18 éves, bűntudatos, önbüntető felnőtt nő döntött mellette napról napra. Isten ellen, a szex mellett. Hányszor kértem segítséget! Megszámolni sem tudom. Kopogtattam itt is, ott is: segíts! Itt ez a fiú, szeretem, lefekszem vele, de bűntudatom van. Mit tegyek? Mondjam neki, hogy többé nincs szex? Nem vallásos! Nem fogja megérteni! Mit tegyek? És mind ezt mondták, a vallásos, templomba járók: hát feküdj le vele továbbra is! Szeretitek egymást, mi baj lehet? Én is lefekszem a párommal, szeretjük egymást, mi ezzel a baj? Nekem nincs párom, de ha lenne és szeretném, lefeküdnék vele. Aztán elmentek misére. Én is. Ott tovább őrlődtem. Nem kaptam választ embertől, Istent pedig már régen nem mertem megszólítani.

Szakítottunk. Egy másik fellángolás ébresztett rá arra, amit hosszú ideje éreztem: nem ő a végállomás. Ez az újabb fellángolás sem tartott sokáig, ám a célja világos volt a számomra: a Jóisten nem fordította el tőlem az arcát. Kirántott a vízből, amikor már fuldokoltam, de nem a hajamnál fogva, ahogy érdemeltem volna, már ha egyáltalán megérdemeltem a megmentést, én már réges-régen lemondtam magamról, hanem a hónom alá nyúlva szelíden a kiemelt, egyenesen magához ölelt. Újra tudtam imádkozni. Először kötötten, gépiesen, aztán megtelt érzelemmel. Sírtam. Sokat.

Most egyedül vagyok. Ismerkedem, de nem remélek. Nem érdemlem meg. A kapcsolatom a Jóistennel még mindig keserédes. Ő szeretni akar, de nem megy hagyni. Nem érdemlem meg. Nem tudok ráhagyatkozni, mert undorom magamtól. Büdös vagyok, koszos vagyok, mocskos vagyok, beteg vagyok, reménytelen eset vagyok. Pedig gyóntam. Sokat. Elveszett bárány vagyok, aki szégyelli elveszettségét, de nem tud, nem akar hazamenni, még a szolgálók közé sem érzi magát méltónak. Isten minden nap hív, szelíden. Néha a Facebookon, vagy az utcán, az iskolában, a munkahelyen. Nem telik el nap, hogy ne tenné föl szerényen a kezét, jelentkezne, hogy hahó, itt vagyok, gyere, segítek. Még nem tudok odafordulni. Még nem tudom befogadni, még nem tudok megtisztulni. Még nem. Nem érdemlem meg. De hát nem mondták még neked, hogy a szeretet nem az érdemtől függ? Nem olvastad Böjte Csaba atya idézetét: „A szeretet olyan, mint a gyógyszer, nem jutalom. Nem annak kell adni, aki megérdemli, hanem annak, akinek szüksége van rá.” Olvastam. Köszönöm. Barátkozom a gondolattal.

Barátkozom magammal. Nehéz minden nap olyannal élni együtt, akinek nem tudsz megbocsátani. Akit nem tudsz igazán szeretni, csak néha, egy kicsit. Rögtön a második parancsot is elbukom. Vagy nem? Hogy szerethetek mást, ha magamat sem megy? De mást tudok szeretni. Szeretetet tudok adni. Másnak meg tudok bocsátani. Magam sem értem, milyen meglepő könnyedséggel és naivitással szeretek és bocsátok meg bárki másnak újra és újra. Milyen könnyen emelkedem felül az ellenem vétők hibáin. Szokták is kérdezni: ha nekem ezt ilyen könnyen elengedted, magadnak azt miért nem tudod? Miért nem tudom? Istenem, miért nem felelsz?

Pedig Kowalsky is elénekelte: „Azt mondom a boldogság az nem egy múló, ritka állapot, az egy nézőpont, ami, ha megvan, jól láthatod: az életed, a végzetet, a benned élő gyermeket, hogy Isten se helyetted nem bocsáthat meg neked. És hallgatod a hangját, ami mélyen benned él, a zaj mögött a csend, ami mindent elmesél…”

Bocsánatot kértem Istentől, kértem Isten szeretetét, mert szükségem van rá, és kértem, hogy gyógyítson meg. És Isten szeret, gyógyít, megbocsát. Megadta a feloldozást. Egyszer, kétszer, sokszor. De én mégis várom azt a feloldozást, amit csak én adhatok magamnak, várom a gyógyulást, amire nálam van a gyógyszer, és várom a megbocsátást, amire tőlem szomjazik a lelkem. És csak nem akar jönni.

Üres, száraz, aszott szőlővessző vagyok Isten kertjében, ahol gyümölcstől roskadozó szőlővesszők vesznek körül, kövér, édes szőlőszemekkel, akik szerelemmel, szeretettel, házasodnak, akik nem próbáltak meg okosabb lenni a Szőlőmunkásnál, akik nem vetették le magukat a Szőlőtőről, akik meg tudnak bocsátani maguknak. Mellettük vagyok én, a Szőlőtőre ragasztószalaggal visszaillesztett égetnivaló, haszontalan, összképrontó kis gally, aki várja, hogy tud-e még csatlakozni a Szőlőtő keringésébe, ahonnan az Élet forrása fakad, hogy hátha lesz még rajta zöld levél, és talán néhány kicsi, de édes szőlőszem is. Aki már sejti, hogy az Élet Forrása réges-rég pontosan ott csobog, duzzad, árad, túlcsordul, ahol letörte, eltörte saját magát, és hogy az egyetlen akadályt a keringésbe való visszatérésben éppen saját maga jelenti.

Fotó: Pinterest

 

„Elhasznált rongynak éreztem magam 16 évesen” – Olvasónk tanúságtétele a szexualitásról

 

Támogasd Te is a 777 evangelizációját!

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

6 hozzászólás

  • Válasz Tamás Lehel 2018. 10. 06. 22:28

    Kedves, ismeretlenül is ismerős sebzett lány, Isten gyönyörű, végtelenül értékes leánya!

    Egyszerű, mezei, halmozottan bűnos hívőként írok. Nem tudom, eljut-e hozzád, segít-e?
    Először is bocsánatot kérek tőled a fiúk nevében. Becsaptunk, kihasználtunk és elfeledtettük veled az értékedet, és sok társaddal ugyanígy bántunk.
    Kérlek, bocsáss meg nekünk.
    Szilárdan hiszem, hogy egyikünknél sem vagy rosszabb, vagy tisztátalanabb. Mind bűnösök vagyunk, egyedül Isten jó.
    Azt is hiszem, hogy valahányszor megvigasztalsz valakit, vagy kicsit is közelebb viszel valakit Isten szeretetéhez, édes és pompás gyümölcsöt hozol.
    Ha pedig az Úrra, a felemelt rézkígyóra nézel, Őt keresed, túléled a kígyók marását, és meggyógyulsz.

    Remélem, nem magyarázom én is félre az Evangéliumot.

    Imádkozom azért, hogy az önvád árnyai eltávozzanak tőled.

  • Válasz Filipánics Tibor 2018. 10. 06. 23:39

    Üdv!
    A hited a következőért vesztetted el Istenben : ” Istenem, miért engedted meg, hogy találkozzak vele? ” Itt mutatkozik meg,hogy valójában nem Istennek tetted fel a kérdést,hanem az általad elképzelt Istennek.Mert Istenről ilyen olyan elképzeléseink vannak.Mindig olyanok,amilyenek vagyunk.Jelen esetben szomorúan kérdőre vonjuk sőt mintha Ő lenne a hibás a döntéseinkért.Az ilyen Isten egy bálvány,akit imádunk.
    “Tudnom kellett volna, hogy amit teszek, rossz.” Minden döntésünket csak abban a jelenben lehet elbírálni.A most érvénytelen.Akkor jó döntésnek gondoltad és ez számít.Lehet 20 év múlva ismét változik a véleményed.Persze emészti az embert,de a lényeg,hogy tanuljunk a hibáinkból (pontosabban a döntéseinkből!!).
    “nekem nem szánhat az Isten vallásos, szüzességét őrző „rendes fiút”, ” Na tessék,most meg istenről feltételezünk rossz dolgot.Mégis ,emberek,kinek gondoljátok ti Istent??????? Ennyi,túl hosszú lenne több.Előttem szólóhoz talán annyit:
    “Mind bűnösök vagyunk, egyedül Isten jó.” Ne hasonlítsuk magunkat Istenhez.Isten különben sem jó.Istent nem kell jellemezni,főleg nem a jó szóval,mert mindenkinek más a jó.
    “Először is bocsánatot kérek tőled a fiúk nevében.” Mindenki a maga dolgáért felelős,te semmit nem tehetsz (ha csak nem vagy kapcsolatban vele),felesleges bocsánatot kérni ezért.Mert ha nem lenne,akkor milliárd dologért kérhetnél még de nem kérsz,mert érzed,hogy nem rád tartozik.

  • Válasz Szili "bá" 2018. 10. 07. 17:49

    Drága Sebzett Lány!

    Ismeretlenül írok most Neked, de korántsem jobb emberként (sőt!), mint Te. Így hát, kérlek, ne kioktatásnak, hanem egy másfajta tapasztalatként, meglátásként fogadd szavaimat!

    Nem tudom, hogy ismered-e azt a Szalézi Szent Ferencnek tulajdonított gondolatot, miszerint Isten nem ad olyan keresztet egyikünknek sem, amelyet el ne bírna.* Hidd el, az Atya a Te keresztedet is ilyen szeretettel mérte meg és adta a válladra, mert az nem más, mint a Te bűnbánatod. Az a fajta valódi és mély bánat, amely Isten valós szeretetéből fakad. Aki ilyen módon szereti őt, annak már megbocsátottak, ne aggodalmaskodj emiatt! Tudom, hogy nehéz elhinni, de Isten már rég “elfelejtette” ezeket az ügyeket és azt szeretné, ha boldog lennél. De Te már tudod, hogy a boldogságod nem csak egy “utánozhatatlan” férfit jelent, hanem valami többet, jobbat.

    Tudom, hogy bűnbánatod igen erős, de – hogy a Te képeddel éljek – a visszaragasztott szőlővessző újra kap tápanyagot, már a keringésben van. Ha gyümölcsözni is akarsz, akkor segíts másoknak, hogy ne kövessék el a hibáidat: foglalkozz a kiskamaszokkal, mert Nálad hitelesebb e témában nincs más! Beszélj egy hitoktatóval, pappal, hogy saját példáddal állhass a tizenévesek elé, hogy jobbá tehesd őket a Te hibáid által! Gyermekekkel (is) dolgozom, tudom, hogy a mi korosztályunkat hitelesnek fogadják el, s én is sokszor a saját hibáim révén tanítgatom őket – több-kevesebb sikerrel.

    Nehéz keresztet kaptál, de ha másokon segítesz, akkor Neked is lesznek Veronikáid, akik a Te keresztutadon kendőt nyújtanak! El fogsz még esni az életben, de mindig lesznek, akik felemelnek – ha hagyod. Hagyd, hogy Isten másokban munkálkodva emeljen fel Téged! Hidd el, hogy akiért Jézus hagyta, hogy megfeszítsék, azt szereti is, annak, ha valós a bánata, megbocsát!

    Isten szenteknek szánt minket, de nincs hibátlan szent: emberi mivoltunk miatt hibázunk (ki többet, ki kevesebbet), ám hibáinkat is felhasználhatjuk, hogy jóvátegyük bűneinket az által, hogy megmentünk másokat. Mentsd meg a fiatalokat, meséld el nekik mostani szenvedéseidet is, mert így tudják meg, hogy a bűn milyen károkat okoz, mily kegyetlenül felperzseli a lelkeket! De minden parázslás megszűnik, ha eső áztatja a vidéket. Lelkedben is megszűnik az izzás, mert Isten már termékenyítő könnyesővel mosta meg azt, hogy új, jobb élet fakadjon benne. (Lehet, hogy éppen egy szenté?)

    Mi egy új generáció vagyunk, akik a bűn új és új, korábban nem vagy csak másként ismert formáival kell, hogy megküzdjünk – óhatatlan, hogy elessünk, de – miként a pápák mondani szokták – mi vagyunk az Egyház reménye. Benned is ott a remény magja (akarom mondani, ismét keringésben vagy), amely fává akar válni, hogy megóvja “magtestvéreit”.

    Drága Sebzett Lány!

    Nem vagyok jobb Nálad, de azt tudom, hogy a szenvedőt segítenünk kell. Bízom abban, hogy sikerült valamit segítenem. Isten áldásával búcsúzom. Amikor “meggyógyultál”, azt is írd meg nekünk, mert szerintem sokan kíváncsiak leszünk a módszeredre!

    Bánatodban kezed fogva és imádkozva érted:

    Szili “bá”

    ui.: bár nem szoktam azonnal reagálni, de ha még lenne kérdésed, akkor válaszolj és megtaláljuk a módját a beszélgetésnek.

    * Mielőtt elküldötte volna,
    mindentudó szemével megszemlélte,
    isteni értelmével átgondolta,
    bölcs igazságosságosságával megvizsgálta,
    szerető irgalmával átmelegítette.
    Mind a két kezével megmérte,
    hogy egy milliméterrel se legyen nagyobb,
    egy milligrammal se nehezebb a kelleténél.
    Azután megáldotta szent nevével,
    fölkente kegyelmével,
    eléje lehelte vigaszát,
    és még egyszer rád és bátorságodra pillantott.
    Így most egyenesen az égből jön feléd,
    mint Istennek hívása s könyörülő szeretetének ajándéka,
    hogy egészen önmagaddá légy,
    és Istenben megtaláld beteljesülésedet.

  • Válasz Anthony 2018. 10. 07. 18:00

    A megtérés előtt az utolsó akadály szokott lenni a megbocsátás magunknak, ez az utolsó fegyvere a rossznak, amivel lelki békétlenséget akar előidézni, de itt annak van jelentősége, hogy a Jóisten megbocsát, akkor mi miért nem tudunk saját magunknak, Isten irgalmához való viszonyulás kapcsán két bűnt nevesítenek: az egyik a vakmerő bizakodás: mindent szabad, mert a Jóisten úgyis megbocsátja, a másik a kételkedés, kétségbeesés Isten irgalma felől, szerintem ez utóbbit távol kell tartanod, bízni Isten irgalmában, mert Isten nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem, hogy megmentse!

  • Válasz Filipánics Tibor 2018. 10. 07. 18:08

    Üdv!
    Kivételesen a végéről kezdem. “Üres, száraz, aszott szőlővessző vagyok Isten kertjében,” Ez meg milyen hozzá állás?(emberi) Megint ítélkeztek.Javaslom,hogy válasszuk el az Isteni dolgokat az emberi fantáziától.Istennek nincsen jó és rossz dolgok,ezek csak nálunk léteznek (mert mi nem létezhetünk nélkülük). Miért kell ezt gondolni?
    “Bocsánatot kértem Istentől,” Valójában magadtól kértél,illetve ez által megnyugtattad magadat amiben semmi rossz nincs.Ám feltételezni,hogy Istent meg lehet sérteni bármivel is,az fura.Ismét összekeverik egy emberrel.Megbocsátani meg az tud,akit előtte megsértettek.mivel nem tudod ezértmegsérteni okafogyottá válik a megbocsátás is.Nem kell mindig magunkból kiindulni illetve túl kell lépni ezen.
    “Isten se helyetted nem bocsáthat meg neked” Ez az!!! Végre valami.Kiegészítvén a fentiekkel,hogy csak az tud megbocsátani aki ellen vétkezünk és van olyan bőven.Ám Isten nincs köztük. Hú de tettszik, egy jó idézet végre!!

  • Válasz Filipánics Tibor 2018. 10. 08. 08:49

    Üdv Anthony!
    “ez az utolsó fegyvere a rossznak” Szerintem nem helyes a rosszra úgy tekinteni mint rajtunk kívül álló dologra,mert úgy sosem tudunk felül kerekedni rajta.
    “a Jóisten megbocsát, akkor mi miért nem tudunk saját magunknak, ” Ahogy egy bölcs ember mondta,a megbocsátás egy folyamat,nem megy egyik pillanatról a másikra.Lehet,hogy kellene de a gyakorlatban ez ritkán megvalósítható.Istent meg meg sem sérted,minek bocsásson meg?
    “bízni Isten irgalmában” Csak a mi elképzeléseinkben irgalmas Isten.Valójában Ő “csak” Isten.
    (Szerkesztő,végre rajtam kívül is hozzászólnak,légy oly jó és ezt is engedd.Ne izgulj,tudom,hogy a döntésednek semmi köze a jósághoz,csak léptem egy szintet )