Blog

Isten like-ol engem?

A XXI. század a digitális világról szól. Ha nem vagyunk fent a Facebookon vagy az Instagramon, szinte nem is létezünk. Ha fent vagyunk, de nem posztolunk magunkról, rögtön aggódnak a barátok, hogy valami baj van velünk. Ha pedig nem kedveljük a barátaink képeit, videóit, máris megkapjuk a szemrehányást, hogy nem szeretjük őket eléggé.

Mi lehet vajon e mögött a tendencia mögött? Miért várjuk kétségbeesetten a visszajelzést, a like-okat az online ismerőseinktől? Miért nem hallgatunk az offline családunkra, barátainkra, amikor bókolnak, megdicsérnek minket?

Elöljáróban hadd mondjak el annyit, hogy ennek a folyamatnak van némi biológiai magyarázata. Amikor pozitív visszajelzést kapunk, akár egy like, akár egy simogatás vagy elismerő szó formájában, dopamin, más néven boldogsághormon szabadul fel a szervezetünkben.

A boldogság érzésére természetszerűen mindannyian vágyunk. Leggyorsabban és a legtöbb pozitív visszajelzést pedig az online világban tudunk bezsebelni, méghozzá a like-ok formájában.

Sajnos, mint minden, ami átmeneti boldogságot ad, kontroll nélkül függőséggé válhat, így egyre több képet teszünk fel a Facebookra, egyre több like kell, ugyanahhoz a boldogságérzéshez. Talán ezért nem is tudunk eléggé örülni egy bóknak, egy kedves szónak, hiszen attól már nem termelődik annyi dopamin a szervezetünkben.

Mindent azonban nem kenhetünk a dopaminra, hiszen boldogságot nemcsak a like okozhat, hanem az ételek, az emlékek felidézése, az új élmények, az ajándékok. Egészséges esetben ezekkel nap mint nap találkozunk, így nem szükséges mindenképp az online világhoz fordulnunk. Akkor mi vehet rá minket mégis a likevadászatra?

Sokan kapásból rávágnák, hogy az alacsony önbecsülés, a téves önértékelés. Na, de a keresztények körében is? Igen, keresztényként is rendkívül nehéz kialakítanunk egy egészséges önértékelést, hiszen a saját elképzeléseink mellett még vallásos sztereotip elvárások is nyomják a vállunkat. Kedvesnek, állandóan boldognak, segítőkésznek, empatikusnak és nyitottnak kell lennünk, csinosan kell öltözködnünk, de nem lehetünk hivalkodók, és mindenkit szeretnünk kell. Aki ennek nem tud megfelelni, hamar úgy érezheti, baj van vele, nem tökéletes.

Az online világ pedig gyors vigasztalást nyújt a kétségbeesett tiniknek, a csalódott szingliknek, az aggódó anyáknak és a szorongó, kapunyitási pánikkal küzdő fiataloknak.

Bár én nem posztolok valami gyakran a Facebookon, mégis észrevettem magamon még egy érdekességet. Sokszor idegeneknek jobban elhiszem, ha mondanak nekem egy bókot, dicséretet, mint a közvetlen barátaimnak, rokonaimnak. Elgondolkodtam, vajon miért van ez. Elvégre a férjem ismer igazán, ő van leginkább képben a jó és rossz tulajdonságaimmal, mégis gyakran könnyedén lesöpröm magamról az elismerő szavait. Ahogy egyre többet gondolkodtam ezen, rádöbbentem, sokszor azt gondolom csak az elfogultság mondatja vele ezeket a bókokat, így lehet, hogy nincs is teljesen igaza. Ha egy távoli ismerős mondja, hogy ügyes vagyok, jól teljesítettem, akkor sokkal inkább elhiszem, hogy ez őszinte bók. Közelebbről megvizsgálva azonban be kellett látnom, hogy pont fordítva van, mivel gyakran csak az illem mondat velük szép szavakat.

Ahogy a gondolatmenetem végére értem, hirtelen rám tört egy kétségbeejtő kérdés: Ki mond nekem igazat? Kinek a véleményére adhatok igazán? Ésszel nyilván tudom, hogy a férjem szavára maximálisan adhatok, de ha szeretnék egy teljesen elfogulatlan véleményt, mégis egészen máshol kell keresnem. Személyesen Istennél. Ő ugyanis saját képmására teremtett minket, embereket és a teremtés végeztével elégedetten pihent meg. A bűn sok kárt okozott a világban és az emberekben, de Isten szeretete így is túláradó irántunk. Aki pedig szeret, a növekedésünket, a fejlődésünket szeretné látni és ott segít, ahol tud. Isten mindig reális visszajelzést ad rólunk, mert csak így tudunk növekedni. Mikor elkezdtem a szívemmel is megérteni, hogy mit is jelent Isten szeretett gyermekének lenni, elkezdtem reálisan látni magamat. Gyógyulni kezdett a magamról kialakított képem és én magam is. Az Atya szeretetében valóban azzá a tökéletes teremtménnyé kezdtem válni, akinek Ő megálmodott. Az igazi tökéletességet persze csak a Mennyben érhetjük el, de boldogok már itt a földön is lehetünk. Növekedni itt és most is tudunk.

Nem biztos, hogy azonnal küldi Isten a like-ot a döntéseinkre, tetteinkre, mint a barátok a facebookon, de amit like-ol, az valóban tetszik neki.

Lábánné Hollai Katalin

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás