Hogyan lesz 8 gyülekezeti tagból 150, és milyen egy evangélikus lelkész házaspár élete? Grendorf-Balogh Melindával és Grendorf Péter angyalföldi evangélikus lelkész házaspárral beszélgettünk gyülekezet épülésről, a fiatal generációk felelősségéről és arról, hogy magányügy-e a hit?
Az olvasóink nagy százaléka katolikus, és őket biztosan nagyon izgatja az a kérdés, hogy milyen is egy lelkész házaspár élete?
Péter: Nem terveztük azt, hogy lelkész lesz a házastársunk. Sokan elhatározzák, hogy ha teológiára mennek, akkor ott házastársat is néznek maguknak. Nálunk ez nem volt így, Isten így tervezte, de tény, hogy később nagyon sok előnye is lett. A terhek hordozására is ez vonatkozik, jobban boldogul a kettő, mint az egy. Ugyanakkor nem kell magyarázni bizonyos dolgokat a másiknak, hogy mi jelent készülni az igehirdetésre, és tudjuk egymást segíteni szakmailag is, a gyülekezet pedig, egyet fizet, kettőt kap. Viszont együtt is megyünk nyaralni, ilyenkor meg kell oldani a helyettesítést.
Melinda: Azonban mi minden vasárnap a gyerekekkel úgy megyünk a templomba, mint egy elapátlanodott család. Ülünk négyen a padban, a lányok büszkén kihúzzák magukat, hogy ott van édesapa a lelkész, nekem viszont jó lenne, ha tudnánk együtt énekelni. Olyan jó az Isten népével együtt ünnepelni, és ez ilyenkor egy kicsit rossz. Mióta gyerekeink vannak, azt a szokást bevezettük, hogy karácsony másnapján együtt megyünk egy másik evangélikus gyülekezetbe istentiszteletre. Abban is van nehézség, hogy az embernek tudnia kell hátrébb lépnie, és ennek a valódiságát már csak élesben látja. Ő is lelkész, én is lelkész vagyok, mégis, mindig Pétert kérik föl, és ezt meg kellett tanulni elhordozni. Meg kell tartani az egészséges egyensúlyt, ne váljon ez egy szakmai féltékenységgé, és a gyerekek rovására se menjen.
A mindennapok feszültségében, amikor bejönnek váratlan helyzetek, akkor itt egy kicsit a katolikus papoknak előnyük van, mert amikor bejön egyszerre több temetés, extra megkeresés, akkor azért egy kicsit könnyebb megszervezniük. Nekünk kötött programjaink lennének a gyerekek miatt, ilyenkor ezek borulnak, mert a férjem megy szolgálni.
Sokat forogtok fiatalok között. Mit üzennétek nekik?
Péter: Távlatokban kell gondolkozni. Mi lesz veled 30 év múlva? Az életből kiábrándult, vergődő ember, aki nem találja azt a valamit, vagy egy olyan elégedett ember, aki fiatal korában meghozta a jó döntéseket, amik később az életét meghatározták. Az is kimutatott tény – bár nem brit tudósok által -, hogy a tudatos kereszténnyé válás 17 éves kortól 25 éves korig zajlik le az emberek 90%-nál. Később egyre nehezebb megtérni. Ez még egy alkalmas, kegyelmi idő, amit ki kell használni! Ha itt az ember túl könnyelmű, akkor később megissza a levét. Fiatalon kell megküzdeni az életkérdésekkel, nyitottan arra, hogy válaszokat is léteznek. Ne csak lázadj, hanem tedd fel a kérdéseidet! Az egész fiatalkorom abból állt, hogy rockzenésznek készülve lázadtam, de a legnagyobb lázadás Jézus Krisztust követni, elkötelezett módon.
Egy olyan világban élünk, amikor mindennek van helye, mindent lehet, a jelszó: anything goes, kivéve Jézus Krisztust! Őt nem lehet hirdetni, nem lehet semmilyen módon bizonyságot tenni róla, mert az rögtön kirekesztő. Éppen ezért, a legnagyobb lázadás az, amikor szembe megyek ezzel a trenddel.
Ha Jézus Krisztussal közösségbe kerülünk, aki kiválasztott minket, amikor meghalt értünk, akkor az biztos, hogy egy jó döntés. Én egy olyan fiatalember voltam, aki soha semmiben nem volt hűséges és kitartó. Se sportban, se zenében, se tanulásban, sem másban, sok mindent elkezdtem, aztán hamar elvesztettem az érdeklődésemet. Jézus egészen más, mert itt nem én döntöttem először, hanem Ő. A Vele való kapcsolat az egyetlen az életemben, ami 17 éve folyamatosan létezik, amit én magam sem értek. Szüleim az elején azt gondolták, hogy ez sem tart majd sokáig. És még mindig tart, és egyre jobb. Mert ez nem tőlem van, mert én már biztos abba hagytam volna! Engem Jézus tart és állandó kapcsolatban lehetünk. Hullámvölgyek is vannak, de csak én lehetek hűtlen, Ő hűséges marad – mondja az ige.
Mi nem azért mondjuk ezt, mert lelkészek vagyunk, hanem azért lettünk lelkészek, hogy erről beszélhessünk. A fiatalok megérzik, ha valaki azért beszél, mert ezt kell mondania. A képmutatást nagy hamar leleplezik. De nekem nem kell ezt mondanom, én azért lettem lelkész, hogy bizonyságot tehessek arról, amit magam kaptam.
Eredetileg ideiglenesen helyeztek titeket Angyalföldre, azonban jó pár év telt el azóta. Mi történt?
Péter: 2010-ben a püspökünk helyezett ide, mint beosztott lelkészt, egy évre. Akkor ment nyugdíjba az előző lelkész és nem tudtak rögtön új lelkészt választani, de az is felvetődött, hogy összevonnak több kisebb gyülekezetet.
Melinda: Az Úristennek mégis más volt a terve ezzel a gyülekezettel. Mi nem mertünk hosszútávra tervezni, de egy év eltelt és Pétert a gyülekezet megválasztotta lelkészének. Onnantól kezdve nem mondom, hogy beindultak a dolgok, mert ez nem igaz. De az a kevés, 15-20 ember, akik látogatták az alkalmakat, bizalmat szavaztak nekünk.
Péter: Most olyan 150 ember lehet, akivel számolni tudunk, amikor megjöttünk, akkor 8 és 25 között mozgott a tagok száma. A 25-30 már nagy ünnep volt, szenteste voltak 60-an.
Elkezdtük klasszikus módon a gyülekezetépítést. Látogattunk családokat, honlapot készítettünk, hirdetőtáblát csináltattunk, illetve a helyi lapba jelentkeztem, hogy csináljanak velem egy interjút. Na, mindezek teljes kudarccal végződtek. Elmentem az iskolákba, óvodákba is, onnan elküldtek, mert már volt hittan, katolikus és református. Nem igazán volt lehetőség, ahol el lehetett volna indulni. Az első két év után, már azon gondolkodtunk, hogy van-e értelme ezt tovább csinálni.
Mikor történt változás?
Péter: 2014-ben meghívtak minket egy másik gyülekezetbe. Addig rendszeresen imádkoztunk, hogy mi Isten terve velünk, én titokban azért, hogy menjünk el. Aztán jött a hívás egy nagy, Pest környéki gyülekezetből, ami minden szempontból ideális lett volna.
Melinda: Ez azért érdekes, mert ide mind a kettőnket hívtak volna. Én itt nem vagyok státuszban, oda egy lelkész házaspárt kerestek, tehát ez adta volna magát.
Péter: Én már elkezdtem csomagolni, Melinda kicsit óvatosabb volt. Mondta, hogy ezt vigyük Isten elé, meg gondoljuk végig. Aztán tényleg minden afelé mutatott, hogy Isten hűséget vár tőlünk. Pál apostol a Korinthusi levélben írja, hogy a sáfároktól nem követelnek semmi egyebet, csak azt, hogy hűségesek legyenek. (1Kor 4,2)
Nem eredményt vár az Úr, nem számokat, hogy hány alkalom van, hány ember, hanem azt, hogy hirdessük hűségesen, amit ránk bízott.
Egy nagyon fontos lépés volt, hogy a kerületünkben van az egyetlen evangélikus szakkollégium Budapesten, a Luther Otthon Szakkollégium, ahonnan egy-két kollégista elkezdett járni az istentiszteletekre. Ezen keresztül kapcsolatba kerültem több egyetemistával is, elterjedt a gyülekezet híre, állandóan új emberek jöttek, hívtak másokat is.
Sok a friss megtérő?
Péter: Az egész gyülekezetben nagyon jellemző az, hogy nem tősgyökeres evangélikusok vannak, akiknek a családfáját Lutherig vissza lehet követni. Van sok érdeklődő is, főleg családok és sokan vannak, akik nálunk erősödtek meg, jutottak élő hitre.
Az utolsó kérdésem az lenne, hogy mit gondoltok az oldal szlogenjéről. A hit nem magánügy.
Péter: Jó szlogen, mert így van.
Melinda: Aki magánügynek tartja, az nem elkötelezett. Lehet, hogy ez sarkos megállapításnak tűnik, de nem szégyellhetem az evangéliumot, mert az az Isten ereje. Nagyon sokszor megkaptuk ezt az elején, hogy hiszek én, csak otthon és nem gyülekezetben.
Péter: Az elkötelezettség azt jelenti, hogy vállalom Jézust.
Képzeld el, ha egy fiú azt mondaná neked, hogy nekem nagyon tetszel, nagyon szeretlek téged, de erről ne beszéljük senkinek. Ne menjünk el sehova együtt, de amúgy nagyon szeretlek, nagyon okosnak és szépnek tartalak, de ne beszéljünk róla senkinek! Mi otthon elvagyunk. Nincs ilyen. Akinek van szerelme, az meg akarja mutatni mindenkinek.
Most valahogyan a világ azt akarja, hogy a hit legyen magánügy. Mindenki azt csinálhat, amit akar, de csöndben, otthon. Miért is? Ha magánügynek tartotta volna az evangéliumot az az idős lelkész, aki Isten eszköze volt abban, hogy hitre jussak, akkor nem ülnénk itt. Ezért én nagyon hálás vagyok Istennek és annak az idős lelkésznek is. Azért vagyunk itt, mert voltak emberek, akik nem tartották magánügynek a hitet. Mindenekelőtt azonban itt is Jézus szava számít, aki egyenesen parancsolja a tanítványainak, hogy tegyenek tanítvánnyá minden népet. Ez nem egy javaslat, hogy „ha engedi a világ” vagy „ha nem jelent nagy megterhelést nektek, akkor tegyétek” hanem egy világos missziói parancs. Ez is a lázadás része.
Fotó: Forintos Bence
Még nem érkezett hozzászólás