Napjaink szentjeit talán könnyebben érezzük magunkhoz közelinek, hiszen nagyon sokan közülünk akár személyesen is találkozhattak velük, és valóban rengeteg kép, videó született róluk. De ne feledjük el, hogy a régi idők szentjei, bár nem ücsörögtek soha villamoson és nem szereltek össze svéd bútorokat, ők is ugyanolyan emberek voltak, mint mi. Ugyanúgy fájt nekik, ha megbántották őket, ugyanúgy sajgott a tenyerük egy fárasztó munkanap után és biztos vagyok benne, hogy ők se mindig mosolyogva ébredtek hétfő (vagy vasárnap) reggelenként.
Életünk problémái, még ha jellegükben koronként változnak is, súlyukban, mellyel lelkünket nyomják biztosan nem különböznek, ahogyan az Isten sem más, mint aki levette akkor és leveszi most is terheinket vállunkról, melyeket már nem bírnánk. Reményik Sándor verse csodálatosan elénk tárja egy apának a történetét, aki szeretett, de félt, aki kételkedett magában, de bízott és remélt.
Reményik Sándor: József, az ács, Istennel beszél
hirdetésMagasságos
Te tudod: nehéz az apaság,
Amit az én vállamra tettél.
Apja volnék- és mégsem az vagyok.
Ez a gyermek… ha szemébe tekintek
Benne ragyognak nap, hold, csillagok.
Anyja szemei s a Te szemeid,
Istenem, a Te szemeid azok.
Gyönyörűséges és szomorú szemek
Oly ismerősek, s oly idegenek…
Ez az ács-műhely ezek a forgácsok…
Mit tehettem érte?… mit tehetek?
Én tanítottam fogni a szerszámot,
Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
Úgy félek: mi lesz?
Most is ki tudja, merre kóborog,
Tekintetétől tüzet fog a műhely,
Tüzet fog a világ, s egyszer ellobog.
Ó, jó volt véle Egyiptomba futni,
S azután is óvni lépteit,
Fel a templomig, Jeruzsálemig.
Míg egyszer elmaradt…
Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
Borzolta szürkülő szakállamat,
Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
Komoly nyomot parányi rózsaujja.
S most olyan más az útja…….
Vezetném és Ő vezet engemet,
Csak azt tudom, a Te utadon jár
Magasságos,
De ki tudja a Te ösvényedet?
Te vagy az atyja — én senki vagyok,
Az Evangéliumban hallgatok,
S hallgat rólam az Evangélium.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás