#csakegygondolat

Az értékek felszalámizása

Történt néhány olyan esemény az elmúlt időszakban, ami arra késztetett, hogy tegyek két lépést hátra és kissé távolabbról számot vessek azzal, hogy vajon merre is tartunk? Nem feltétlenül kell friss eseményekre gondolni, mert elsősorban a tendenciára kellene helyezni a hangsúlyt.

Közéletünk terhelt és kusza viszonyaiban nem mindig könnyű megtalálni, hogy kire, mire figyeljünk és mi az, ami több gondolkodást igényel. Ez a szemléletmód emellett feltételez egyfajta összegző látásmódot, aminek segítségével messzebbről, képesek leszünk szemlélni az egészet, mint önmagát, és meglátni az összefüggéseket.

Előbb vagy utóbb fel kell tennünk a kérdést, hogy milyen irányba haladunk és mik azok, amik hatással, befolyással vannak a haladás irányvonalára. Ha vetünk egy pillantást arra, hogy hol élünk, akkor azt mondhatjuk, hogy Magyarországon, azon kívül pedig Európában, amelyek számunkra otthont, és értékközösséget jelentenek. Ez meghatározza továbbá a kulturális és gondolkodásbeli kereteket is. Nem eltévedve a fennkölt és lila ködbe burkolt elmélkedések ingoványos talaján, olykor érdemes elgondolkozni, hogy merre tartunk és ez hova vezethet. Ha pedig eltévedtünk, újból meg kell keresni az irányt, venni egy mély levegőt, és továbbmenni a krisztusi úton.

A fenti állításból következik, hogy nem biztos, hogy jó felé tartunk. Nem, mint egyén, nem, mint ország és nem, mint Európa. Hanem úgy, mint közösség. A világon soha nem volt akkora jólét és összvagyon, mint most. De ennek megvan az ára ott, ahol a jólétet csak élvezik, de nem osztják meg; mert a jólétnek van egy olyan tulajdonsága, hogy az anyagiasság és a matéria kerül a középpontba, vagy legalábbis az élvezet, amely érzelmeinkben érzéki testet ölt. Egyszer egy prédikációban az atya azt mondta, hogy vajon mi van akkor, ha az ősbűnben benne van a teremtett világ elmúlása is?

A teremtő-teremtett viszonya messzire vezetne, de ebből logikusan következik, hogy utóbbi múlandó. Viszont a szépsége is ebben rejlik, ebből pedig az következik, hogy ugyanúgy keresni kell az örök igazságot, mert e nélkül viszont értelmét veszti az emberi létforma és Jézus Krisztus ígérete.

Hogy megfogható példákkal legyen alátámasztva a fent vázolt helyzet: Botond Bálint szociológus még ez év nyarán arról írt, hogy az európai államok egyre inkább egyfajta „formális demokráciává” válnak, ahol a konzervatív pártokat szépen lassan felszalámizzák, velük együtt azokat az értékeket, amelyeken Európa is alapszik. Példaként említi a homoszexuálisok házasságáról szóló német parlamenti szavazást, ahol a konzervatív CDU-CSU pártszövetség beleegyezésével elfogadták az erre vonatkozó javaslatot, így kiütve a kérdést a kampányidőszak témái közül. E döntés mögötti hatalomtechnikai logika így értelmet nyer, hiszen Angela Merkelnek ez felért volna egy mélyütéssel a kampánya során, és feltehetően még rosszabb eredményt produkált volna. Itt fel lehet hozni ellenérvként a liberalizmus vs. konzervativizmus sarkított, túl egyszerű szembeállítását, de ha továbbgondoljuk, a közéletben a konzervativizmus bizonyos fokig mindig is elválaszthatatlan volt a keresztény gondolkodástól és világlátástól.

Időről időre felmerül a vallások közötti tolerancia és az egymás felé történő nyitás kérdése is. Jézus Krisztus tanítása és azon történelmi egyházak, melyek – mondjuk így – értékközösséget képviselnek, egyre több kihívással kell, hogy szembenézzenek. Itt adódik a kérdés, hogy nem ezeket kellene-e megerősíteni, mintsem feszegetni a határokat azzal, hogy meghívunk egy indiai atyát, akinek nem a sokszínűségével és meggyőződésével van probléma, hanem azzal, hogy olyan ajtókat nyitogat, amelyeknek nincs még itt, vagy lehet, hogy nem is lesz meg az ideje, mert a kereszténység egyre gyengébb lábakon áll; azt is lehetne mondani, hogy defenzív jelleggel a hagyományos értelemben vett kereszténység inkább megerősítésre szorul, semmint nyitásra és toleranciára.

Gyakorlatilag az orrunk előtt számolják fel mindazt, ami alapértéknek és kiindulópontnak számított a múltban, ami által kezdetét veszi az értelmezési keretek eltűnése és átlépünk  – XVI. Benedek pápa szavaival élve – a relativizmus diktatúrájába.

Az „áruló” írástudó tehát nem avval lesz árulóvá, ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé, melyre ujja mutat. Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a csillagra. Léptei magánügyek; de szavaiért és útjelzéséért felelős a világnak, melynek kalauzává szegődött. (Babits Mihály:Az írástudók árulása, részlet)

Kép: MCB

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás