Életbevágó, Interjú

A holnap Istené – interjú egy légi katasztrófa túlélőivel

2016. november 28-án a LaMia légitársaság 2933-as járata, amely Bolíviából Kolumbiába tartott, tragikus szerencsétlenség során lezuhant, fedélzetén a Chapecoense futballklub játékosaival, akik a Copa Sudamericana döntőjén léptek volna pályára. A klub 44 éves történetében ez lett volna az első alkalom, hogy nemzetközi kupasorozatban szerepelnek. Mindössze hatan – ebből három játékos (Neto, Jakson Follmann és Alan Ruschel) – élték túl a zuhanást.

Neto

Megálmodtam az egészet néhány nappal azelőtt. Elmeséltem a feleségemnek, hogy az álomban képes voltam kimászni a roncsok közül. Éjszaka volt és minden sötét. Ez minden, amire emlékszem. Az utazás napján nem tudtam kiverni a rémálmot a fejemből. A fejemben lüktetett, annyira élénk volt. Küldtem egy SMS-t a feleségemnek, hogy imádkozzon az Úrhoz, hogy védjen meg az álomtól a repülőút során. Nem akartam hinni abban, hogy ez valóban meg fog történni, de arra kértem, hogy imádkozzon értem.

Aztán megláttam mindent, ami az álomban történt…

A gép teljesen leállt és elment az áram is. Teljesen ébren voltam.

Majd lezuhant a gép. Emberi ésszel mindez teljesen felfoghatatlan volt.

Jakson Follmann
Aznap a gépen mindenki jól érezte magát, kártyáztunk, zenét hallgattunk.

Alan Ruschel
A többieket kártyatrükkökkel szórakoztattam. Mindig szerettem ezt csinálni, mindenki nevetett és szólt a szambazene. Egy csapat voltunk, akik rendkívül boldogok voltak, hogy történelmet írhatnak, teljesen függetlenül attól, hogy győztesként térünk-e haza a döntőből, vagy sem. Egy kisvárosi csapat, amelyik a Copa Sudamericana-ig viszi… tényleg nagyon boldogok voltunk.

Jakson
Egy könnyed repülőútnak indult, egészen addig, amíg a fények ki nem hunytak a gépen. Nem volt más akkor, csak csend. Hirtelen mindenki leült és tudni akartuk, hogy mi történik, de a fedélzeti személyzet nem mondott semmit. Aztán pár perccel a zuhanás előtt a légi utaskísérő szólt, hogy kapcsoljuk be az övünket, mert le fogunk szállni azonnal.

Az egész nyugodt volt, senki nem mondott semmit a mikrofonba. Ezután elkezdtünk zuhanni…

Csak arra volt időm, hogy imádkozzam Istenhez, hogy védjen meg engem. A gép belsejében tehetetlen vagy. Minden amit tehetsz, az, hogy az Ő kezébe adod az életed.

Alan
Időről időre próbálom felidézni a pillanatot, de nem tudom. Azt hiszem ez olyasvalami, amikor az agy blokkolja az emlékezést.

Neto
Az utolsó szavaimra emlékszem a gépe. Csak imádkoztam, imádkoztam és imádkoztam. Amikor tudatosult bennem, hogy valóban le fogunk zuhanni, azt mondtam „Jézus, Jézus, a Bibliában is annyi csodát műveltél. Kérlek, kérlek, könyörülj rajtunk. Vigyázz ránk. Segíts nekünk, a pilótának, légy könyörületes. Kérlek Jézus, segíts.” Még úgy is, hogy imádkoztam az Istenhez, aki annyira hatalmas, emberi szemmel nézve lehetetlen helyzet volt. Az egyetlen és egyben utolsó mentsváram az ima volt.

Képtalálat a következőre: „neto chapecoense crash”

Helio Neto a műtétek előtt (fotó: Getty Images, via The Sun)

Jakson
Sokan elkezdtek hangosan imádkozni. Percekkel a zuhanás előtt a gép elejében lévők tudni akarták mi folyik pontosan. Kiabáltak, hogy „valaki mondjon már valamit!” Ezután nem emlékszem semmire.

Neto
Ezután minden elsötétült.

Jakson
Az erdőben keltem fel. Minden nagyon sötét volt és esett az eső, emellett hihetetlenül hideg volt. Nem láttam, csak hallottam dolgokat. Sokan nyöszörögtek, segítségért próbáltak kiáltani, csak úgy, mint én. Fogalmam sem volt, hogy lezuhant a gép, csak arra emlékszem, hogy nem akartam meghalni. A legnehezebb az volt, hogy nem tudtam segíteni a többieknek. Fel sem tudtam állni. Szinte teljes volt a sötétség. Így utólag, hálát adok, hogy nem láttam semmit.

Aztán megláttam a fényeket a fák között. Kiabáltak, hogy „Rendőrség, rendőrség!” Akik előtte még kiabáltak, a Rendőrség kiérkezése után már nem tudtak, vagy csak nagyon-nagyon halkan. Ez hihetetlenül szomorú pillanat volt. Egy Nelson őrmester nevű férfi lépett oda hozzám. Felemelte a karomat és megfogta a kezemet. „Nyugodj meg, meg vagy mentve” – mondta. Aztán a nevemet és a koromat kérdezte. Azt válaszoltam, hogy én vagyok a kapus. A kórházba szállításom nagyon nehéz volt, a sár és a roncsok miatt. Ájultan vittek be.

Neto
Amikor magamhoz tértem a kórházban, semmire nem emlékeztem a balesetből. A feleségem elmondta, hogy az első dolog amit mondtam az volt, hogy

„Isten végig velem volt. Isten végig velem volt.”

Kétszer is mondtam. De semmire nem emlékeztem. Az orvosok sem mondtak semmit, mert azt szerették volna, ha előbb jobban leszek. Tudtam, hogy kórházban vagyok, de nem ismertem fel. Amikor megláttam a csapatorvost, akkor döbbentem rá, hogy a döntőben kellene játszanunk.
„Doki, mi történt a meccsen, megsérültem?” – kérdeztem

„Igen, megsérültél a meccsen Neto.” – válaszolta.

„Mi lett az eredmény?”- kérdeztem ismét.

Azt felelte, hogy nem tudja, mert egyből hozzám jött, hogy megvizsgáljon.

Hittem neki. Azt hittem, hogy még mindig tart a meccs és haragudtam az Úrra. „Hogy veheted el tőlem ezt a meccset, a döntőt? Ott kellene lennem a csapattal.” – gondoltam magamban.

Alan
Apám mesélte, hogy mikor felébredtem a kórházban az első dolgom az volt, megkérdeztem, hogy igaz-e? Az orvos tanácsára azt válaszolta, hogy „a gépnek kényszerleszállást kellett végrehajtania, de te Neto és Follmann jól vagytok. Miután csökkentették a gyógyszermennyiséget és jobban magamhoz tértem, az orvosok elmondták, hogy hatan éltük túl, hármunkon kívül még egy újságíró és két légi utaskísérő. Meg voltam győződve, hogy ez csak egy rémálom. Az egész világ összeomlott bennem.

Neto
Még mindig semmi fogalmam sem volt a történtekről. Ébrenlét és alvás váltotta egymást. Mikor megláttam apámat sírni az ágy mellett, tudtam, hogy nem mondták el az igazat. Amikor elmondták az egészet, úgy hittem, ha én jól vagyok, a többiek is. De nem akartam elhinni az igazságot.  Az orvos elmondta: „nem kellene, hogy életben legyél, de Isten miatt mégis itt vagy.”

Jakson
Emlékszem, mikor a kórházi pszichológus bejött és elmondta, hogy a gép lezuhant, felrobbant és túléltem, de soha többé nem leszek képes futballozni. Ezt követően elkezdtek beugrani az emlékek… Amikor a család bejött és mondták, hogy elvesztettem a jobb lábam, azt mondtam, hogy „hála Istennek, inkább a lábam, mint az életem veszítsem el.” Amikor megtudtam, hogy Alan és Neto is túléltek, ez hatalmas erőt adott ahhoz, hogy tovább küzdjek.

Neto

Nyolc óráig voltam a roncsok alatt, engem szabadítottak ki utoljára.

A reggeli órákra a mentőcsapatok többsége már elhagyta a helyszínt, a rendőrök viszont még helyszíneltek. Majd egy tiszt, hirtelen azt mondta, „Héj, hallok valamit…”

Alig hittek a szemüknek. Amikor megláttak, nagyon rossz állapotban voltam már. A szemem teljesen befordult, csak a szemfehérjém látszott, de valahogy mégis lélegeztem. Egy óra alatt kórházba kerültem. Később elmondták, hogy senki sem gondolta volna, hogy túlélem. A nővér, aki a baleset helyszínén is ott volt a mentésemkor, később a kórházban teljes hitetlenséggel az arcán állt az ágyam mellett és remegve ölelt át. No credo, no credo! (El sem hiszem, nem hiszem el!) – mondta. Ekkor jöttem rá, mennyire lehetetlen dolog történt. Csoda, ahogy abban az állapotban rám találtak és az is, hogy túléltem.

Alan
Csak millimétereken múlott, hogy nem bénultam le teljesen. A gerincvelőmet egy csont nyomta, de nem hatolt bele. Ha a mentőcsapatok megpróbálnak sietve kiemelni, valószínű, hogy lebénulok. Annyi minden történt, ami megmentett. Az életemmel tartozom ezeknek az embereknek. A doktor aki megoperált, Dél-Amerika legjobb orvosa. És persze az is hihetetlen, hogy Jaksonnak köszönhetően ülést cseréltem a baleset előtt.

Jakson
Szóltam Alannak, hogy üljön mellém. Több mint tíz éve jó barátok vagyunk. Gyakorlatilag együtt éltünk. A meccsekre történő repüléskor viszont szeretett hátul leülni, ahol elfeküdve alhatott egy kicsit. A becenevén szólítottam, „Mouse!” Mert annyira vékony, tisztára olyan, mint egy egér. Mondtam neki, hogy jöjjön már, hallgatunk zenét, de nem nagyon akart, mert inkább aludni szeretett volna. De sokáig nyüstöltem és végül odajött. Rá harminc percre lezuhantunk.

Alan
Visszatekintve nincs erre semmi magyarázat. Lehetetlen. Csoda. A saját lábamon hagytam el a kórházat Kolumbiában. Amikor visszatértem a Chapecóhoz az egész családom már várt rám. Rendkívül megható pillanatok voltak ezek.

Jakson
Ami engem illet, nem akartam, hogy apám cipelgessen a fürdőszobába, vagy, hogy egyáltalán a fotelig ahol leülhetek. Amikor Sao Paulóba érkeztünk a családdal, alig bírtam lábra állni anélkül, hogy borzasztóan fájdalom hasított volna belém. Az orvosomnak ezért azt mondtam, hogy „nem szeretném megsérteni, de ha létezik bármi, ami lehetővé teszi, hogy újra járjak, hajlandó vagyok végigcsinálni, akkor is ha rendkívül fájdalmas lesz. A saját lábamon szeretnék visszatérni a csapathoz.”

A legmeghatóbb az volt, amikor a szüleim jelenlétében ismét lábra álltam és elkezdtem járni.

 

Jakson Follmann volt kapus rehabilitáción

Jakson Follmann (fotó: Nelson Almeida, AFP; via Index)

Neto
A legmegindítóbb az volt, amikor újra láthattam a gyerekeimet. Ikreim vannak, egy fiú és egy lány, tíz évesek. Amikor megláttak a kórházban, teljesen meg voltak döbbenve, annyira sovány voltak ráadásul tele sebhelyekkel. Úgy néztek rám, mint egy szellemre. Odaszóltam nekik, hogy „srácok, meg se ölelitek apát?” Szólni sem tudtak. Megöleltek és percekig csak sírtak. Hatalmas megkönnyebbülés volt. Belegondoltam a többiek családjának a helyzetébe és ez nagyon mélyen érintett.

Alan
A legnehezebb az volt, amikor rádöbbentem, hogy mi is történt valójában. Amikor jobban lettem, akkor ébredtem rá, hogy az emberek, akiket igazán szerettem, nincsenek többé. Danilóhoz különösen közel álltam, de a feleségéhez és a fiához is. Tudtam, hogy nincs többé és ez volt a legfájdalmasabb számomra. Mindez leírhatatlan, mert nagyon sokat jelentett nekem és mindennap gondolok rá.

Jakson
Van egy dolog, amit egyikünk se szeretne, – erről mindig beszélni fogunk – mégpedig, azt hogy elfelejtsék azokat a barátainkat, akik itt hagytak minket. Mert ők valódi hősök. Apák, fiúk, testvérek… ezt nehéz megérteni. Miért kellett megtörténnie, hiszen elkerülhető lett volna.

Neto
A légitársaság, amivel repültünk, időről időre a minimum üzemanyaggal indította útnak a járatokat. Tényszerűen előrelátható lett volna a dolog. Sok csapattal csinálták ugyanezt. Egy kis pénzt akartak spórolni, de ez végül emberéletekbe került. Az emberek állandóan a pilótáról beszélnek és, hogy hibát követett el. Valóban, ő is vétett. De azt gondolom, hogy ebben többen is benne voltak. Például, aki engedélyt ad a felszállásra egy gép számára, amiben nincs is elég üzemanyag. Kerülgették a szabályokat. Hiba hibát követett, mert senki sem adhat engedélyt valamire ilyen esetben, ha nem kap valamit ellentételezésül.

Szerettem volna, ha Isten egyenes és kompetens embereket küld, hogy kivizsgálják ezt az ügyet. Mert akik benne voltak, el kell számolniuk ezzel. Csak mert a pilóta is elhunyt, ezzel még nem szolgáltattak igazságot. Sajnos, az emberi kapzsiság miatt… tudod, ahogy a Biblia is írja: A pénz szeretete minden rossznak a kezdete.

Jakson
Még mindig olyan, mintha nem is lenne igaz. Netoval és Alannal sokat beszélgetünk arról, hogy olyan, mintha csak egy kirándulásra mentek volna és vissza fognak jönni. Hogy majd ismét együtt játszhatunk.

Alan
Emlékszem, néhány hónappal ezelőtt Neto és én épp videojátékoztunk. Arról beszéltünk, hogy hogyan játszottak régen a többiek: „Emlékszel, Sérgio Manoel hogy nyomta ezt meg azt?” Neto erre azt mondta, hogy  „tisztára olyan, mintha még most is itt lennének.” Nagyon szomorúak voltunk, mert ilyenkor tudatosult bennünk, hogy nincsenek velünk többé.

Neto
Ha meg is halok, tudom, hogy egy jobb helyre kerülök. Ezek után hiszem, hogy Isten vezetni fog engem. És mindazok, akik nincsenek már velünk, hiszem, hogy Ő a gondjukat viseli.

Jakson
Még csak nyolc hónap telt el a baleset óta. Még most sincs rá magyarázat – a katasztrófa miértjére és arra, hogy túléltük. Megtanultam azt, hogy nem kell keresni a válaszokat. Öt hónap rehabilitáció után Alan visszamegy és ismét játszani fog. Holnap Messi ellen fog pályára lépni. Neto is visszatért az edzésekre és sokkal, de sokkal jobban van, mint azelőtt.

És én? Igen a lábamat elvesztettem. De járok, vezetek, boldog életet élek. Azt hiszem, hogyha jól állsz hozzá, ha emlékszel, hogy is kell mosolyogni akkor minden rendben lesz. Az élet ízét nem vesztettem el. Különösen most, mindezek után. Mindig is mosollyal az arcomon ébredtem amióta gyerekként arról álmodtam, hogy egyszer kapus leszek. És hála Istennek volt rá lehetőségem, hogy megélhessem ezt tizenkét éven keresztül. Mindez megadatott.

Megélem a pillanatot, mert a mának élek. A holnap Istené.

Alan
Számomra az élet ünneplése a legfontosabb. Ha egy dolgot is tanultam ebből a katasztrófából, akkor az az, hogy nem tudom mi fog történni tíz perc múlva. Akik hallanak engem azoknak azt üzenem, hogy kövessék az álmaikat. Ha nagyon szeretnél valamit, menj és csináld! Hozd ki a legtöbbet az életedből! Nem tudhatod, hogy mit hoz a holnap.

Neto
Mielőtt felszálltunk volna arra a repülőre Kolumbiában, arról álmodtam, hogy bajnokokként térünk vissza Chapecóba és az emberek az utcán ünnepelnek velünk. Mindenki boldog és én is ott ünneplek a busz tetején, együtt a várossal. Amikor visszatértem Chapecóba a baleset után, Kolumbiában repülőre kellett szállnom és hihetetlenül féltem. Amikor leszálltunk, ellenállhatatlanul sírtam.

A reptér, a kórház, mindenhol emberek voltak, akik üdvözültek, elképesztő szeretettel fogadtak. Szürreálisan sok szeretetet kaptunk, nagyon megérintett.

Amikor egy ilyen dologból térsz vissza, az elkerülhetetlenül nyomot hagy, egy életre megjelöl. De ha őszinte vagyok, az agyam, a gondolkodásom még mindig ugyanaz. Még mindig látom a jót ebben a világban. A katasztrófa megtanított értékelni az élet aprócska örömeit.

Emlékszem, a kórházban pelenka volt rajtam. Hónapokig nem tudtam egyedül zuhanyozni. A nővérek törölgettek. Az első önálló zuhanyzáskor, mikor először éreztem a vizet a bőrömön, majdnem elkezdtem bőgni. Soha nem éreztem hasonlót, olyan volt, mintha karibi víz lett volna.

Amikor először tudtam labdába rúgni, olyan érzés volt, mintha ismét gyerek lennék. Meg kellett volna halnom aznap a balesetben. Hangosan mondtam ki az utolsónak vélt szavaimat. De Isten adott egy második lehetőséget és mindent meg fogok tenni, hogy Őt tisztelve élhessek ezzel és emléket állítsak azoknak a barátaimnak, akik mát nincsenek velünk.

A The Players Tribune interjúja alapján

Kiemelt kép: Sports Illustrated/AP

Fordította: Dallos Bence

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás