Életbevágó

„Nézzétek az ég madarait!” – beszélgetés egy szokásos család rendkívüli történetéről

FÉSZ-es körökben van egy kifejezésünk: babszem-gyerek, babszem-sztori. Ezt arra mondjuk, ha valaki – szülő vagy kisbaba – közel állt az abortusz mellett való döntéshez, vagy közel volt ahhoz, hogy elvetessék. Széles körben ezeket a gyerekeket hívják abortusztúlélőnek.

Egyedül ültem be a Sátoraljaújhely felé közlekedő személyvonat egyik fülkéjébe. Élveztem a gyönyörű nyári napsütést, elrendezkedtem és elővettem a könyvemet, hogy most majd jó nagyot haladok vele az úton. Egy ponton egy háromtagú cigány család szállt be mellém. Láthatóan egy nagymama, egy másfél-két éves forma gyönyörű arcú kislány és az ő anyukája, aki még bajlódott a fülkéhez túlméretezett babakocsi elhelyezésével. Becsukni végül ketten sem tudtuk, leültek velem szemben, tárgyalták a saját dolgaikat, a kislány szandál nélkül mászkált és hódította meg egyik ülést a másik után, míg én újra a könyvembe merültem. Megjegyzem, ez nem volt könnyű, mindig szeretek összekacsintani a velem utazó kisgyerekekkel, ez a kislány pedig viszonozta ezt. A lány és a nagymama beszélgetni kezdtek az ajtóban álló más cigányokkal, örülnek egymásnak, szegről végről még földik is, egyik a testvért ismeri, másik az apát, harmadik az unokatestvért. Egymással most beszélnek először. Hangosan ismerkednek, így bármennyire is érdekes volt a könyv, amibe belemerülni szerettem volna, passzív résztvevője lettem az eseményeknek. Csakhamar kiderült, hogy a lány, mármint édesanya 17 éves. Gyors fejszámolás, a kislány nem több kettőnél; „jó korai gyerek” – gondoltam magamban.

Az ismerkedés végül abbamarad, a földik más fülkébe mennek, mi meg maradunk négyen, én csöndben, a kislány további sarkokat fölfedezve, lány és a nagymama beszélgetve. Egyszer csak velem elegyedik szóba, nevezzük Szilvinek, kérdezi, hova utazom. Kiderül, hogy ők családi nyaralásra mennek, együtt lesznek tesók, unokatesók. Kérdezem a kislányról. Valóban nem több másfél évesnél, még csak kettő lesz. Tényleg 17 éves, teljesen természetesen mesél a vőlegényéről, akivel már 4 éve vannak együtt, egyszer majd meg is esküsznek. Mesél a kislányról is – legyen Anna.

A hangjában végig szeretet hallatszik, imádja a kislányát.

Szemmel láthatóan nincsenek könnyű helyzetben, de arról beszél, hogy az a lényeg, hogy jól vannak, és hogy a család is egyben.

hirdetés

Elmeséli Anna érkezését is – ez az igazán megdöbbentő. Amikor Szilvi várandós volt Annával, 5 hónapig nem is derült ki, hogy babát vár, orvosai cisztát diagnosztizáltak nála. Az 5. hónapban Anna végül életjelet adott, rúgott egyet Szilvi pocakjában. Így tudták meg, Szilvi és a vőlegénye, hogy bővül a család.

Szilvi nyugodt természetességgel vallja be, hogy ha előbb tudják, nem tartották volna meg – milyen kár lett volna!? -,

majd ugyanezzel a természetességgel és nyugalommal fejti ki, hogy ő is, vőlegénye is dolgoznak, szépen elélnek Budapesten, nem nélkülöznek.

A büszke Nagymama vigyázó szeme őrködik a kocsi lassan minden szegletét bejáró, velem is néha cinkosan összemosolygó Anna fölött. Kérdezem, hogy akkor ő-e az első unoka. Megtudom, hogy nem. Szilvi 22 éves bátyjának már 4, 19 éves nővérének 1 gyereke van. A párja mindenkinek megvan, boldogan élnek. Nem tudom visszafogni csodálkozásomat, hiszen 21 évesen még feleségjelöltem sincs, nemhogy 3-4 gyerekem. „Cigányoknál ez így szokás!” – mondja a nagymama nyugodtan, természetesen, majdhogynem büszkén.

Hogy jó, felelősségteljes szokás-e vagy sem, nem dolgunk megítélni. Ami viszont számomra lenyűgöző és elgondolkodtató Szilviék történetében, hogy mennyire a jelenben élnek. Bár elvetették volna Annát, ha a bűvös 12 héten belül derül ki a várandósság, de a Gondviselés mégis úgy intézte, hogy Anna élete biztonságban legyen, mire a létezésére egyáltalán fény derül. Ha kiderül, hogy jön a nem tervezett baba, akkor jön a baba, elkezdenek dolgozni, felépíteni az önálló életüket. Ha Annának éppen van szandálja, amit levehet a vonatban és fölvehet az utcán, akkor nincs mitől félni. „Nagyon jól van ez így. Az a fontos, hogy szeretjük egymást, nem?” – vallja Szilvi.

Olyanok ők, mint az ég madarai vagy a mező virágai: nem kerül szóba, de el tudják fogadni, hogy az Élet, a Gondviselés, Isten gondjukat viseli és megadja Nekik, amire szükségük van. Akkor is, ha a napi betevőről van szó, akkor is, ha egy kis Annáról, aki majdnem abortusz áldozata lett. Anna tehát nem csupán egy babszem-gyerek vagy abortusztúlélő, hanem – talán nem túlzás, ha így írom – a Gondviselés gyermeke.

Mohay Domonkos
a szerző a Fiatalok az Élet Szolgálatában közösség (FÉSZ) tagja

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás