A mai nap az ENSZ tizenhét évvel ezelőtti döntése alapján a menekültek világnapja. Néhány esztendővel ezelőtt legfeljebb újságok színes rovataiban, kalendáriumaiban találkozhattunk ezzel és nem sokat jelentett a „menekült” kifejezés. Az érdeklődőbbek elolvashatták az Elvándorlók és Útonlévők Lelkipásztori Gondozásának Pápai Tanácsa által az katolikus egyház által januárban tartott világnapra kiadott körlevelet, vagy egy-egy háttércikket a Föld válsággócairól, ahonnan tömegesen menekültek a helybéliek, békésebb vidékeket keresve az életbenmaradás reményében. Aztán pár évvel ezelőtt ez az Európából nézve kifejezetten nyugodt kép jelentősen megváltozott.
Ma a menekültek világnapja kontinensünkön is húsbavágó kérdéseket vet fel, miközben a téma átpolitizálódott. Magyarországon az egyik központi politikai kérdéssé vált a migrációs krízis, annak számos aspektusával (lásd: arról sincs konszenzus, hogy a „menekültek”, vagy a „migránsok” kifejezést használjuk), megannyi vitát generálva elméleti és gyakorlati megközelítésekkel kapcsolatosan. A probléma kampányok témájává vált, a hagyományosan megosztott magyar társadalom pedig “idegengyűlölők” és “migránssimogatók” csoportjaira szakadt – mintha nem lett volna elég nehézkes egyébként is a társadalmi párbeszéd.
Közben az azóta egy nagyobb szervezetbe (Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításának Dikasztériuma) integrált szentszéki intézmény továbbra is igyekszik világszerte koordinálni a menekültek lelki segítését és lehetőségekhez mérten anyagi támogatását is. Mert nem dughatjuk homokba a fejünket: számos súlyos fegyveres konfliktus üldöz el ma is százezerszám embereket szülőföldjükről (aki többet akar erről tudni, tekintse meg a legutóbbi 777 Offline-t).
Hazánkban a mai nap témájával kapcsolatban az ENSZ szakosított szervezete, az UNHCR tett közzé videót, amelyben Fabiny Tamás evangélikus és Beer Miklós római katolikus püspökök kihangsúlyozzák: minden menekült megérdemli, hogy biztonságban éljen. Ezzel az állítással kár volna vitába szállni. Ugyanakkor ma valós problémát jelent azoknak a vándorlása, akik nem hagyományos értelemben vett veszélyhelyzet elől menekülnek. Természetesen a szárazság, az élelmiszer- és vízhiány éppolyan gyilkossá válhat, mint a fegyverek. A világ valóban felelős gondolkodói azonban már régóta figyelmeztetnek ezekre a változásokra és igyekeznek felhívni a döntéshozók figyelmét a veszélyekre. Jobban kellene hallgatnunk rájuk, többek között éppen azért, hogy mindazok, akik számára legalább az elméleti lehetőség adott a szülőföldön való boldogulásra, maradhassanak.
A menekültek problémáit nem képes néhány, általában szintén gyenge gazdasági erővel bíró fogadóország vagy régió kezelni – ez az elvárás irreális. A segítséget azonban minél inkább helyben kell megadni.
hirdetésFerenc pápa a világnapon az alábbi bejegyzést tette közzé a Twitteren:
„A menekültekkel való személyes találkozás elűzi a félelmeket és a torz ideológiákat, és segít növekedni az emberségben.”
Nem ellentmondva a pápa által megfogalmazottaknak, azt hozzá kell tennünk: a mindenki számára legideálisabb helyzetben mifelénk már nem lenne szabad menekültekkel találkozni. És ez nem embertársak megvetését jelenti, hanem éppen azt, ami egyébként az egyház társadalmi tanításának is sarokköve:
a segítséget kell a szükség helyére vinni.
Ha pedig a keresztény társadalometika alapelveinek sorában elsők között említjük a szolidaritást, a közjó elvét és a szubszidiaritást, feltehetjük a kérdést: van-e nagyobb fokú szolidaritás, mint hozzájárulni ahhoz, hogy mindenki a saját szülőföldjén, saját kulturális közegében, saját családja körében, saját hazájában boldogulhasson? Azt hiszem, nincs. A cél tehát adott.
Kiváló példa e téren a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Libanonban indított egészségügyi programja, az annak mintájára tervezett aleppói program, a magyar kormány által finanszírozott falurekonstrukció, vagy éppen a magyar forrásokból történő iskolaépítések, kórháztámogatások. Ezek mind olyan iniciatívák, amelyeket folytatni kell és szükséges hasonlókkal kiegészíteni.
Azonban tudnunk kell: helyzet kulcsa elsősorban azok kezében van, akik képesek lehetnek békét és élhető körülményeket teremteni a válságrégiókban. Akik kezében mindehhez hatalmi potenciál és erőforrások összpontosulnak. Persze akaraterőre is szükségük lesz. A sokat kárhoztatott, általában nehézkes ENSZ nagy sikere lehetne, ha hathatósabban és megnyugtatóan járulna hozzá ehhez a megoldáshoz – a gyakorlatban is.
Vágvölgyi Gergely
A kép forrása a 24.hu
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás