A Heti 7es névre keresztelt interjúsorozatunk célja, hogy megmutassuk a 777 emberi arcát – ez esetben szó szerint. Hétről-hétre egy újabb szerkesztőnkkel (vagy szerkesztőpárosunkkal) beszélgetve szeretnénk, ha jobban belelátnátok, kik vagyunk és miért fontos nekünk ez a szolgálat. Ezen a héten “akasztjuk a hóhért” és a sorozat elindítójával, Heltai Péterrel beszélgettünk szellemi keresztényüldözésről, az egyházak jövöjét jelentő kreatív kisebbségi létről és arról, miért olyan nehéz közéleti szereplőket a hitükről kérdezni.
A 777 mottója az, hogy „A hit nem magánügy”. Valóban nem az?
Ezt a kérdést úgy lehet igazán értelmezni, ha leszűkítjük arra a világrészre, ahol élünk: Magyarországra és a „nyugati világra”. Több olyan reakciót vagy akár félelmet is kiválthat az emberekben ez a téma, ami miatt egyáltalán le kell írni és hangsúlyozni kell, hogy a hit nem magánügy. Rengeteg olyan területe van a világnak, ahol fel se merülhet, hogy magánügy lenne, mert annyira hozzátartozik az emberek mindennapi életéhez. Európában kerül ez főként elő, mert mi elvágtuk azokat a szálakat, amelyek sok évszázadon át táplálták a kultúránkat és meghatározták a gondolkodásunkat. A legalapvetőbb válaszaink a hitünkből fakadnak. Ez nem lehet magánügy. Ha a hitem magánügy, akkor minden, ami az életemben számomra meghatározó, annak is magánügynek kellene lennie.
hirdetésDe akkor miért tapasztalunk egy nagyon komoly szembenállást ezzel a nézettel kapcsolatban?
Legtöbbször nem hiszem, hogy szembenállással találkoznánk, hanem sokkal inkább közönnyel, ami még rosszabb. Inkább jellemző az „engem nem érdekel, ne zargassatok ilyenekkel” mentalitás. Ezért is fontos beszélnünk erről, mert ennek a közömbösségnek az eredménye, hogy az emberek nem foglalkoznak a hittel és így nincsenek igazi válaszaik az életük legfontosabb kérdéseire. Nyilván erre a mottóra, hogy a „A hit nem magánügy” mindenki felkapja a fejét, – a közönyösek is – de bennünk, keresztényekben talán még fontosabb, hogy egy folyamatos reflexiót eredményezzen, hogy miként is éljük ezt meg a mindennapjainkban.
Teljesen egyetértek, hogy kiválthat egyfajta reflexiót, de néha azt tapasztaljuk, hogy a közös gondolkodás és az evangelizáció helyett inkább egymással vagyunk elfoglalva….
Jézus soha nem akart provokálni, botrányt kelteni. Éppen ezért a kereszténységnek sem lehet a célja, hogy harsányan hirdesse magát. Szent Ágoston mondja, hogy az igazságnak, akár egy oroszlánnak, nincs szüksége rá, hogy megvédjék. Csak egyszer próbáld meg veszni hagyni és meglátod, végül nem marad alul. Ez nem azt jelenti, hogy hátra kell dőlnünk, de igazán az a dolgunk, hogy a mindennapjainkban ébredéstől lefekvésig az Istenhez közel próbáljunk maradni és az Ő akaratát kövessük a legapróbb dolgokban is. Az Apostolok Cselekedeteiben szinte minden fejezet arról szól, hogy Pál vagy egy másik tanítvány útra kel, tanít, és ezért majdnem mindenütt megvesszőztetik, börtönbe vetik. Aztán kiszabadul, megy tovább és megint újra meghurcolják. Pedig nem csinál nagy feltűnést, csak hirdeti a körülötte lévőknek az igazságot. Tulajdonképpen semmi sem változott azóta: amíg keleten fizikailag üldöznek bennünket, nyugaton egy szellemi keresztényüldözés zajlik.
Lehet, hogy a Notre-Dame előtt nem vesszőztetnek meg, de az egyetemi világban vizsgálóbizottság elé rángathatnak, ha abortuszellenes tananyagot adsz a diákjaid kezébe, vagy ha nővérként egy állami intézményben keresztet hordasz a nyakadban.
Ezek megtörtént esetek és sajnos egyre több ilyen van. Mindennek ellenére nem zárkózhatunk be, hanem csak Istenre szabad figyelnünk.
Jelenleg Belgiumban, a Leuveni Katolikus Egyetem tanulsz, ezért nagy rálátásod lehet arra, hogy Nyugat-Európában mennyire lehet nehéz kereszténynek lenni. Itt a Kárpát-medencében gyakran úgy gondolkodunk a nyugati országokkal kapcsolatban, mint amelyek keresztény szempontból már elestek. Te hogyan látod?
Ami nálunk Magyarországon még csak egy „pre” időszak, az már nyugaton a „poszt”, tehát már lezajlott. Különféle külső és belső tényezők miatt romokban vannak az egyházi közösségek, ahogy társadalmi szinten se derűs a helyzet. Belgiumban például „lelki okokra” hivatkozva, életkorra való tekintet nélkül lehet eutanáziát kérni. Ezek nagyon súlyos tünetei egy morális és lelki válságnak. Nyugaton már sok olyan társadalmi „változáson” túl vannak, amelyekkel nekünk, ha nem sikerül elkerülni, hamarosan ugyanúgy szembe kell néznünk.
Ez elég borús jövőt jósol számunkra…
Abszolút nem! Európában sincsen semmilyen borús jövőről szó, egyszerűen csak arról, hogy most egy másféle időszakot élünk. A keresztény ember a remény embere. XVI. Benedek pápa – akit nagyon tisztelek – gyakran emlegeti a „kreatív kisebbség” fogalmát, amikor a nyugati keresztényekről beszél. Ez az a mentalitás, ami a Római Birodalmat képes volt megtéríteni, amely elérte, hogy a világ legnagyobb birodalmában államvallás legyen Krisztus örömhíre. Ilyen kreatív kisebbségekre van ma is hatalmas szükség: mennyiségi különbséget valószínűleg érzékelni fogunk, minőségit biztosan nem.
Az évszázadok folyamán azoknak az aránya, akik hitelesen továbbvitték az evangélium üzenetét nagyjából konstans. Mindig megjelentek a történelemben olyan szereplők, akik ápolták a tüzet: a középkori egyházi válságra a Szentlélek válasza Assisi Szent Ferenc volt, a reformáció utáni széttagozódásra Loyolai Szent Ignác, a 20. század borzalmaira pedig Maximilian Kolbe és II. János Pál pápa. Az, hogy a szekuláris Európa megtagadja a múltját, nem jelenti azt, hogy a kereszténységnek vége lenne a kontinensen. Főleg, hogy ezek a tendenciák olyan folyamatokat indítanak el – és ezt Magyarországon nagyon jól meg lehet figyelni – amelyek a hit megerősödéséhez vezethetnek. Gondolok például a gombamód szaporodó közösségekre.
Sirathatjuk a népi vallásoság eltűnését (ami tényleg hatalmas veszteség), de a szemünk előtt látjuk alakulni a metropoliszok kreatív kisebbségeit, akik újra kovász és só lesznek.
Nem kell temetni Nyugat-Európát sem, ezek olyan időszakok, amelyek a megtisztuláshoz és a megújuláshoz vezetnek bennünket.
Hol van a 777 helye Magyarországon ebben a megújulási folyamatban?
A 777-nek van egy nagyon fontos „megelőző” feladata. Úgy is mondhatnám, hogy egy nagyon jó világítótorony tud lenni. Egy világítótorony nem akkor segít, amikor a hajó már összeroncsolódva nekiment a partnak, hanem már távolról jelzi, hogy „Vigyázat, sziklafal!”. Mi is ezt próbáljuk megtenni a magunk eszközeivel.
Mi volt számodra az oldal kapcsán az elmúlt időszak legfontosabb tanulsága?
Az online újságírásnak megvan az a csodája, hogy a saját gondolataidat, írásaidat megosztva azonnal kapcsolatba tudsz lépni azok olvasóival. Ebből párbeszéd alakulhat ki, új irányt vehetnek régi rossz döntések, hatalmas dolgok születhetnek. Megélhettem, hogy ebben (is) mennyire ott van Isten: mert nem Heltai Péter képes ezekre, hanem csakis az Ő kegyelme. Nagyon örülök, hogy ezen a szolgálaton keresztül ezt ennyire élesen megtapasztalhatom.
Azt a rovatot, amelynek keretén belül most beszélgetünk te hoztad létre, tehát most a hóhérakasztás klasszikus példáját látjuk. Mik voltak a tapasztalataid az eddigi interjúk során?
Elmondom őszintén, de akkor az nem jelenhet meg (nevet). Közös pontként azt volt öröm látnom minden interjúban, hogy nincs semmiféle „önteltség” a szerkesztőség egyik tagjában se. Nagyon tetszett, hogy láttam minden szerkesztőn azt, hogy ő is folyamatosan keres: nem megmondja a frankót és leereszkedően közli az igazságot a „még sötétben tapogatózó” olvasóval, hanem közös kutatásra hívja a Teremtő után. Tényleg úgy érezzük, hogy Isten meghívott bennünket erre a feladatra. Ugyanazzal a természetességgel, ahogyan az apostolokat is elhívta: ők javítgatták a hálójukat, Jézus pedig odalépett hozzájuk, hogy „Gyertek, kövessetek engem!”.
Erre az volt a válaszuk, ami a Bibliában egy fél sor, szinte át is siklunk felette, egy három szavas mondat: „És követte Őt.” Ez a három szó egy egész odaszánt élet!
Ezek a három szavas mondatok kötik össze a 777 csapatát.
Több közéleti szereplővel is készítettél interjút az utóbbi időszakban, az oldalnak pedig nagyon fontos kimondott célja, hogy megszólaltassa azokat az embereket, akik a címlapokról mosolyognak ránk, hogy beszéljenek a hitükről. Hogyan látod, nehéz ezt elérni?
Amikor megpróbáltam összeállítani egy listát, hogy kik lehetnek azok a közéleti szereplők, akikkel érdemes lenne interjút készíteni a 777-re, nem volt könnyű dolgom, sőt. Ez nem azt jelenti, hogy nincs sok olyan ember, aki közismert és hívő keresztény, hanem, hogy egyszerűen nincs meg annak a kultúrája, hogy ők erről nyíltan beszéljenek.
De mi lehet ennek az oka? Ezt már nem lehet a szocializmusra fogni. Ha arról beszéltünk az előbb, hogy a 777 szerkesztői számára természetes, hogy a hitükről beszélnek, akkor mi a különbség egy közéleti szereplőhöz képest?
Igaz, hogy nem lehet kizárólagos indok a kádári örökség, viszont tény, hogy ennek a levét isszuk mind a mai napig. Akkoriban a magyarokra rákényszerített félrenézős, „ne szólj szám, nem fáj fejem” magatartás az egyik felelőse ennek az egésznek. Mielőtt kibontakozhatott volna a rendszerváltás után egy igazi szabadság, azonnal, szűrés nélkül ránk ömlött a nyugati világ szélsőségesen szekuláris gondolatvilága.
Ebbe az értékeket relativizáló, az egyént középpontba állító korszellemnek a narratívájába pedig az illik, hogy mindent szabad publikusan, kivétel hitről és vallásról beszélni (főleg ha az a kereszténység és nem például valami távol-keleti filozófiai rendszer).
Az individuumnak, az egyénnek az ellenpontja lehet a család?
Ilyen értelemben egyértelműen igen. A keresztények számára a család, a közösség mindennek a forrása. A krisztusi szeretet csak a másik, a közösségem felé bontakozhat ki, nem az egyén „önboldogításából”. Ahogy a hitéletnek, az evangelizációnak is az elsődleges és legfontosabb helyszíne a család. Pont ez a tragédia, hogy a kommunista diktatúra alatt majd az azt követő elmúlt 25 évben más módszerekkel, de a hagyományos családot tamádták és próbálták egyre inkább meggyengíteni.
Visszatérve a közszereplőkre: mi lehet a megoldás?
Én nagyon hiszek abban, hogy alulról kell építkezni. Erre például tökéletes példa lehet a 777 Offline is. Mert ha egy közéleti szereplő, egy sztár, akár vendégként, akár előadóként látja azt, hogy 400 fiatal megtölt hétköznap este egy aulát, hogy egy hittel kapcsolatos beszélgetést megnézzen és meghallgasson, akkor el fog gondolkodni és megerősödhet abban, hogy a hitnek nem a négy fal között van a helye.
Azt hiszem hagyomány, hogy minden interjút úgy zárunk le, hogy a 777 jövőjéről értekezünk. Te szerinted mi az oldal jövője?
Szerintem az oldal előtt hatalmas lehetőségek állnak, ami egyben a mi felelősségünk is. Nem szeretem ezt az egészet csak a Jóistenre „rátolni”, mindebben nekünk is nagyon komoly és konkrét feladataink vannak.
Ha napról-napra az imaéletünkben figyelünk arra, hogy odafentről Ő mit suttog nekünk, akkor mindig tudni fogjuk a választ, hogy merre tovább.
Én eddig úgy láttam, hogy a 777-re olyan nagy igény van, ami folyamatosan hozza magával a növekedést, ami remélem még sokáig így lesz itthon, a Kárpát-medencében, vagy akár még azon is túl.
Martí Zoltán
(Fotók: Forintos Anna)
Ajánló Péter írásaiból:
A fiatalok vagy a papok fogynak el előbb a templomokból?
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás