Halálra szántak, mégis élünk

Február 25. – A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja.

„mint akiket halálra szántak, mégis élnek,
mint megkínzottak, de belé nem haltak,
mint szomorúak, mégis mindig vidámak,
mint szűkölködők, mégis sokakat gazdagítók,
mint akiknek semmijük sincs, mégis mindenük megvan”
/Pál apostol második levele a korintusiakhoz 6,9-10/

hirdetés

100 000 000 – százmillió lélek. Ennyit követelt a világ legnagyobb és legborzasztóbb társadalmi kísérlete, a kommunizmus. A szám hozzávetőleges, de még ennél is több lehet azon emberek száma, akiket, bár nem ölt meg, de egy életre megnyomorított a diktatúra. Milliókat fosztott meg álmaitól, hivatásától és nem egyszer saját szülőföldjétől. Ahhoz, hogy mindez közel jöjjön, magyarként elég csak családunkra vagy környezetünkre tekintenünk. Azonnal bevillannak a gyerekkori történetek, amikor a nagypapa földjét elvették, nagymama családját kitelepítették, előjönnek a börtönviselt rokonok, az ötvenhatosok és a szinte kötelező „kanadai/nyugat-európai nagybácsi”.

A kommunista vezetés pontosan tudta, hogyha meg akar törni egy országot, akkor a vallási élet lefejezésével és ellehetetlenítésével kell kezdenie. A világháború után éppen csak levegőért kapkodó egyházak szisztematikus bomlasztása, majd szervezeteik, iskoláik gátlástalan felszámolása néhány év alatt végbement. Felbecsülhetetlen az a kár, amit ez az időszak okozott. Évszázados hagyományok szakadtak meg, értékes, imádságos közösségeket vertek szét visszahozhatatlanul. Mivel a szerzetesrendi novíciusok, illetve a szemináriumokba felvehető kispapok számát is korlátozták (a már említett maradék néhány egyházi iskola kontrollált megtartása mellett) már csak idő kérdése volt, hogy sikerüljön radikálisan visszaszorítani a „klerikális reakciót”. 1956 hullócsillaga és a megtorlások után kevésbé véres, de legalább annyira kártékony évtizedek következtek. A sokszor csak gulyáskommunizmusként emlegetett időszak már a frontális erőszak helyett (bár abban sem volt hiány) az emberek lelkiismeretére pályázott: mesterségesen alacsonyan tartott élelmiszer árak, hamis kiszámíthatóság, a „jobb a békesség” szelleme megpróbálta az embereket alattomosan eltávolítani az igazi ideálokhoz való ragaszkodástól. Ezt a hamisságot tovább tetézte az addigra olajozottan működő békepapi mozgalom, a kollaboránsok, akik (mialatt rengeteg paptársuk börtönben, száműzetésben sínylődött vagy éppen a bölcsészdoktori végzettséggel mosodásként tartotta fent magát [Placid atya]), együttműködtek a rendszerrel.

Egy dologgal azonban nem számoltak az elvtársak: a keresztény hit lényegével. Miszerint a „mártírok vére magvetés”, kereszt nélkül pedig nincs kereszténység. Ezért jó, ha a XX. század viharaiban elszenvedett pusztulást képesek vagyunk egy más perspektívából nézni. Mindszenty József, Boldog Bogdánffy Szilárd, Márton Áron, vagy protestáns részről Ravasz László és Ordass Lajos hitvalló élete és (Bogdánffy esetében) vértanúsága, a rengeteg meggyilkolt, internált, megalázott pap és szerzetes, keresztény újságírók, cserkészvezetők és gyermekeik, családtagjaik szenvedése a kényszerű felejtés helyett hatalmas felkiáltójellé vált az egyházak és Magyarország történetében.

Mindszenty bíboros egyszer azt mondta: „Mozgalmas és megpróbáltatásokkal teli időkben élünk. Mégis, tartsuk Isten különös kegyelmének, nagy megtiszteltetésnek, hogy a XX. század gyermekei lehetünk.”. Mindamellett, hogy hitünk fényében értjük a bíboros szavait, bátran mondhatjuk: Mi, a fiatalabb generáció is hálásak vagyunk, hogy ilyen fantasztikus példákat kaphattunk, akik a legsötétebb időkben voltak képesek megmutatni, hogy az Istent szeretőknek tényleg minden a javukra válik (Róm 8,28).

Heltai Péter

hirdetés