„Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. (Mk. 10,14-15)”
A napokban egy fiatal házas ismerősöm ránézett a várandós feleségem növekvő pocakjára és meglepő nyíltsággal megkérdezte, hogy egyébként örülök-e annak, hogy gyermekünk születik, illetve ezt valóban várom-e?
Elsőre nem értettem a kérdését, hiszen számomra teljesen egyértelmű volt a válasz (jelen pillanatban nem nagyon van más, amit jobban várok), ugyanakkor elmondta, hogy ezt azért is kérdezi, mert az ő férje most úgy érzi, hogy erre még nincs felkészülve, hiszen a gyermekvállalás hatalmas felelősséggel, anyagi vonzattal jár, és a gyermek születésével a szülőknek már valóban fel kell nőniük.
Mindezek ismeretében már megértettem a kérdés apropóját. Eddig számomra valamiért egyértelmű volt, hogy egy házas ember már talán a kezdetektől fogva eljátszadozik az apaság, illetve a szülőség gondolatával, és lélekben valahol már a kezdetekkor készül is rá. Természetesen úgy gondolom, hogy nincs azzal gond, hogyha az embernek idő kell, amíg a gyermekvállalásra ráhangolódik, amíg ezt igazán kívánja, amíg erre felkészül, hiszen különbözőek vagyunk, más és más mintákat hozunk otthonról.
hirdetés
Ugyanakkor számomra egy kisgyermek maga a csoda, és úgy gondolom, hogy Jézus nem véletlenül beszél a gyermekek ártatlanságáról, arra biztatva minket, hogy fogadjuk úgy Isten országát, mint egy gyermek. Amikor meglátok egy csöppséget, amikor ránézek az őszinte és ártatlan mosolyukra, akkor mindig eszembe jut, hogy a Jóisten bizony a saját képmására és hasonlatosságára teremtett minket. Úgy gondolom, hogy a Jóisten viszonylag ritkán szól hozzánk olyan közvetlenül, fizikailag is tapintható formában, mint tette azt például Mózessel, amikor megszólította őt az égő csipkebokornál. De az embertársainkon, testvéreinken keresztül közvetett módon rengeteget kommunikál felénk.
Sosem fogom elfelejteni, mikor az egyik bátyám gyermekeire mentem vigyázni, és ahogyan beléptem az ajtón, a kétéves Bálintka a fürdőkádból frissen kilépve, vizesen és pucéran, kitárt karokkal szaladt felém, ugrott (szinte repült) a nyakamba és ölelt meg engem. Hihetetlen érzés volt. Szerintem valahogyan az Atya is így szerethet minket.
Akkor és ott Bálintka szeretetén keresztül egy pillanatra fizikailag is megérezhettem az Ő szeretetét.
Mindezeket figyelembe véve, szinte elképzelni sem tudom, hogy milyen lesz az az érzés, amikor a munkából való hazaérkezésemkor a saját hús-vér gyermekem fut felém, ölel meg, bújik oda hozzám és mondja a fülembe, hogy „szeretlek”. Talán furán hangzik (és páran még biztosan cukkolni fognak ezzel, hosszú, álmatlan éjszakákat követően), de őszintén várom a pillanatot, hogy a síró gyermekemhez beléphessek a szobába az éjszaka közepén, és a gyermekemnek én jelenthessem a megnyugvást, hogy a vállamon belém kapaszkodva megnyugodjon, elaludjon, hogy hallgathassam a szuszogását és általa keresztül érezhessem a Jóisten jelenlétét.
A Jóisten itt él közöttünk, és ha talán a felnőtt korú embertársainkban nem is tudjuk mindig felfedezni Őt, a gyermekekben – ártatlanságuk és hihetetlen méretű szeretet tankjuk miatt – folyamatosan megtapinthatjuk Őt, szerintem közvetlenül, fizikai valójában is.
Nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy egy ilyen csodálatos dolgot teremtett, hogy lehetőséget ad számunkra arra, hogy az ártatlan gyermekeken keresztül találkozhassunk vele nap, mint nap.
Most arra buzdítalak titeket, hogy amikor legközelebb találkoztok kisgyermekkel, amikor öletekbe veszitek saját gyermeketeket, akkor jól nézzetek bele a szemébe és keressétek meg abban a tekintetben a Jóistent, mert Ő fog visszamosolyogni rátok. Én már alig várom, hogy a saját gyermekem mosolyában felfedezzem Őt.
PVS
Fotók: (iheartintellingence.com, kisbabanaplo.com)
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás