Az elmúlt napokban futótűzként terjedt a világhálón a „nagy hír”, hogy Belgiumban végrehajtották az első eutanáziát kiskorú gyermeken, a saját kérésére. Az eutanáziát felügyelő szövetségi bizottság elnöke, úgy nyilatkozott, hogy hasonló eset kizárólag reménytelen esetekben jöhet létre. Itt azonban szeretnék megállni. Hová jutott az a társadalom, ahol a szülő elengedi a gyermeke kezét…? Amikor hagyja, hogy a betegségével küzdő gyermek feladja a küzdelmet. A reménytelenség lesz úrrá rajtuk. Ez történik akkor, amikor a hitet kidobjuk az ablakon…
De mit is nevezünk eutanáziának?
Az „eutanázia” görög szó jelentése, „jó halál”, szép, könnyű halál. Az ókori görögöknél a jó halál nem orvosi halálba segítést jelentett, hanem olyan méltó halált, ami az élet beteljesülése. Az orvosok a hippokratészi esküben arra tesznek esküt, hogy „halált okozó szert nem fogok senkinek sem kiszolgáltatni, még kérésére sem, sőt ilyenféle tanácsot sem fogok adni”.
A kereszténység elterjedésével, az élet szentségének felértékelődésével lehetett kordában tartani a halálba segítés gyakorlati, nyílt alkalmazását. A XX. századig alapvetően elmondhatjuk, hogy az eutanázia a haldoklásban való kísérést jelentett, az élet mindenféle megrövidítése nélkül.
Az eutanázia rémséges jelentése 1895-ben kezdődött, amikor Adolf Jost a „Saját halálhoz való jog” című művében jogilag szabadkezet követelt arra, hogy gyógyíthatatlan betegségben és szellemi zavarban lehessen kérni a halált. Innentől kiengedték a szellemet a palackból és a bűn nyelvi csúsztatásaival tévesztik meg az elkeseredett, támaszt kereső embereket.
Ilyen szépítgetés a „kegyes halál”, „halálba segítés”. Alapvetően lehetetlenség az eutanáziát összekapcsolni a „segítés” kifejezéssel, mert annak pozitív kicsengése átverés.
Az eutanázia a halál célzott, siettetett, szándékos előidézésére vonatkozik. Fontos lenne tisztázni a szavak jelentését, melyben segítségünkre lehet E. Schockenhoff, aki három kifejezést használ a gyógyíthatatlan vagy termális állapotú betegekkel kapcsolatban:
1. Kívánságra ölés: ez lenne az aktív eutanázia, szándékosan idézik elő a halált. Az orvos direkt tettel vagy kezelés elhagyásával hajtja végre a cselekedetet.
2. Halni hagyás: lemondunk a rendkívüli orvosi beavatkozásról, engedjük meghalni a beteget.
3. Fájdalomcsillapító intézkedések: szenvedés csökkentését jelentik, mely olykor az élet indirekt megrövidítéséhez vezethet.
Jó lenne, ha újra tudatosítanánk magunkban, hogy az ember gondozója, de nem ura az életnek és a halálnak. Nagyon veszélyes, ha egy társadalom zászlajára tűzi az eutanázia alkalmazásának jogát. Az eutanázia kilúgozza a családi, társadalmi szolidaritást.
Amelyik társadalom az eutanázia útjára lép, ott benne van a közgondolkodásban a „könnyű megszabadulás” lehetősége, míg az eutanáziát elutasító közösségek azt sugalmazzák, hogy mindent megteszünk érted, melletted állunk, fontos vagy nekünk.
Bízom benne, hogy a halál kultúrájával szemben, minden helyzetben tudjuk az életet választani, mert hiszünk a szenvedés méltóságában, a keresztünk hordozásának felajánlásában. Az élet Ura nem adta át az emberek kezébe a döntés jogát, mindössze visszaélünk a szabad akaratunkkal, aminek következményét a héten Belgiumban megláthattuk…
Bese Gergő atya
Kép: emaze.com, huffingtonpost.ca
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
4 hozzászólás
Ördögi eszme, hogy az ember nem tulajdonosa önmagának: elméjének, testének és életének. Ettől kezdve elegendő annyit tenni, hogy feltételezünk egy tulajdonost, akinek a nevében valaki eljár, és rendelkezik a tulajdona fölött. Ez a tulajdonos volt már az Isten, a proletariátus, a nemzet, ma leginkább a jóléti állam.
Az öntulajdonlás abból az egyszerű tárgyilagos tényből következő elv, miszerint az ember testét csak az elméje irányítja, s az elme elidegeníthetetlen, tehát más elméje csak akkor irányíthatja a testemet, ha testi kényszert, vagyis erőszakot kezdeményez. Ha az Isten volna a tulajdonos, akkor az Istennek kellene irányítania az embert, ám ezt – tapasztalatai tény: – nem teszi.
A más feltételezett tulajdonosokkal már másként áll a helyzet: az ember isteni tulajdonlásában hívő szervezett vallások előszeretettel kényszerítik az embereket a szerintük helyes dolgok megtételére, ahogy a marxista/nacionalista és keynesiánus (szocialista/kommunista/fasiszta és intervencionista) tervgazdasági és vegyes gazdasági társadalmi rendszerek szószólói is úgy tekintenek az emberre, mint mások céljainak eszközére. A Katolikus Egyház vagy az ortodox egyházak államegyházi pozícióban, csakúgy mint a kommunista és fasiszta pártok totális államai kifinomult kegyetlenséggel káromolták az Isten képmását, törve meg elméjének egészségét, hajtva rabigába testi erejét, fosztva meg őket boldogságuktól.
Az öntulajdonlásból (ami az ember önmagában vett cél-okságának folyománya) következik az erőszakmentesség elve, miszerint senki sem kezdeményezhet erőszakot (erkölcsi, érzelmi vagy testi, külső és szándékos kényszer alkalmazását vagy fenyegetését annak érdekében, hogy valaki valamit tegyen, ne tegyen vagy tűrjön). Ez azt jelenti, hogy az embert külső kényszernek kitenni erkölcstelen. Amennyiben az erőszakot így erkölcstelennek tekintjük, minden külső szándékos kényszer alkalmazása és fenyegetése erkölcstelen, beleértve azt is, hogy valakit az életben maradásra kényszerítenek akarata ellenére. Ez a döntés az ember lelkiismeretére tartozik, nem a (nem is létező) társadalomra, vagy annak egy uralkodó osztályára, az államra, de nem is az Isten nevében nyilatkozó Egyházra. Az Egyház elmondhatja, hogy a lét jobb a nemlétnél, mert a lét forrása a teremtő Isten, tehát aki a nemlét mellett tesz hitet, valamiképpen elvéti az Isten akaratát, de embereket az élettel kínozni, amikor annak minősége kizárja a személynek megfelelő méltóságú létezést, messze embertelenebb és ezért istentelenebb cselekedet, mint elébe menni a halálnak, amiről eddig úgy tudtuk, hogy már legyőzte Krisztus, aki föltámadt halottaiból, és a sírban levőknek életet ajándékozott.
Tökáletesen megfogalmaztad Tamás.
Tamás, szerintem egy helyen hibázol:
„beleértve azt is, hogy valakit az életben maradásra kényszerítenek akarata ellenére”
Ha van képessége az öngyilkosságra, akkor megteheti. Az aktív eutanázia intézménye azonban az orvost kényszeríti arra, hogy ölje meg a beteget, a beteg kifejezett kérésére ugyan, de mégiscsak szándékos emberölésről van szó.
Valamint, a másik probléma, hogy az aktív eutanázia intézményesítése (alapvető emberi joggá emelése) azt eredményezné, hogy néhány beteg úgy érezhetné, hogy elvárják tőle: válassza a könnyebb utat. És utólag ezt már nem lehet tisztázni, akármit is teszünk. Mindig ott lesz, hogy lehet, hogy nem is úgy gondolta.
A fő gond szerintem ott van, hogy nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy az illető tényleg szabad akaratból dönt-e, vagy külső (akár képzelt) kényszer hatására, és utólag nincs lehetőség visszacsinálni.
Az aktív eutanáziát pontosan azért nem szabad engedélyezni, amiért a halálbüntetést eltörölte a modern európai jogrend, és az egész világon ez a tendencia. Mert visszafordíthatatlan, végleges és minden ember hibázhat. Érdekes, hogy a jogvédők nem látják a párhuzamot, pedig az egyik ellen és közben a másikért küzdenek, pedig a kettő szinte egyforma.
Sajnos ugyanez igaz az abortuszra is. 🙁 Ott is inkább ellene kéne küzdeni…
Az erkölcsi elvek a tárgyilagos valóságból (vagy, ha úgy jobban tetszik: a teremtés célzatos természetéből) erednek, nem jogrendszer függvényei. Ha két egyszerű alapelvet alkalmazunk teljes következetességgel – nevezetesen az erőszakmentesség és a jogos tulajdon (beleértve az öntulajdonlás) sérthetetlenségének elveit -, akkor elsőként dől meg az állam igénye, amivel megenged vagy megtilt halálbüntetést, halálbasegítést, magzatelhajtást, bármit. Az erőszakmentesség elve ugyanis kizárja, hogy külső szándékos kényszert az erkölcs keretei között lehessen kezdeményezni. Ez által az érintett lelkiismerete marad az egyetlen és végső tekintély, ami döntést hozhat. Ettől kezdve értelmetlen arról beszélni, hogy ki mit enged és mit tilt, főleg, ha az államról van szó. Mivel az erkölcsi és az érzelmi kényszerítés is csak kényszer, ezért a pokollal fenyegetőzés és a menny ígérgetése – mikor milyen szél fúj – is lényegében ugyanúgy erőszak kezdeményezése, mint amikor az állam fenyeget testi kényszerrel.
Ennek megfelelően az Egyház elmondhatja, hogy a teremtésből és a kinyilatkoztatásból azt véli kiolvasni, hogy az élet az ember végső értéke, és ami ez ellen az élet ellen hat, az erkölcsileg rossz – beleértve az öngyilkosságot is -, de nagyon illene hozzátennie, hogy senkit sem szabad arra kényszeríteni, hogy szenvedjen, se másokat arra, hogy ezt nézzék végig, s főleg nem azt, hogy ezt időben nyújtsák ki. Ha a fájdalomcsillapítás nem bűn, akkor a menthetetlen élet kioltása sem lehet az, amennyiben önkéntes. Az pedig itt mindegy, hogy 7 vagy 97 éves betegről van-e szó.
Az sem tisztességes a hozzátartozókkal szemben, ha valakinek az életben tartása azok életét terheli. A halál elodázásáért föláldozni életek boldogságát nem az élet pártolása, hanem közönséges támadás az élet ellen, ami a romlás rabszolgaságába hajtja azokat, akinek a saját életüket élniük és benne boldogulniuk kellene.