Igen, Atyám. Most már csak arra vágyom,
hogy amíg fekszem itt a betegágyon,
Te nagyon meg tudj növekedni bennem,
s taníts meg újra kisgyermekké lennem.
Könnyű keresztem hogyne hordanám,
Örömmel, békén. Igen, Atyám.
Igen, Atyám. Most már csak arra kérlek,
ne haragudj, hogy amiért fel nem érlek,
hogy amiért utaid homály borítja
és nem találom, hol a próbák nyitja,
nem tudja rögtön mondani a szám
örömmel, békén: Igen, Atyám.
Keresztülhúztad, amit én akartam.
Felfedted benne, amit eltakartam.
Minden erőmet szélbe szórtad széjjel.
Kerestem, – nincs már… betakart az éjjel.
Csak a hit égett fényt ragyogva rám:
Köszönöm néked… igen, Atyám.
Olyan jó gyenge, erőtlennek lenni.
Olyan jó magam egészen letenni.
Olyan jó tudni, hogy semmit se érek,
Semmit se bírok, gyarló földi féreg,
– kegyelem minden! Hogyne mondanám
hittel az áment: Igen, Atyám.
Igen, Atyám. Gyönge, erőtlen bárány,
pihenek most már jó pásztorom vállán,
s Ő szelíden visz az úton előre,
híves forrásra, kies legelőre.
S hála dalával telik meg a szám.
Köszönöm néked. Igen, Atyám.
Túrmezei Erzsébet
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás