Egyéb

„Alkoholista vagyok, de pap szeretnék lenni”

„Körülbelül 4 éves koromig édesanyám egyedül nevelt, majd jött egy alkoholista nevelőapa. 6 évesen már kocsmába jártam, hogy bort vegyek neki. 10 évesen állami gondozásba kerültem. 16 évesen rúgtam be először…” – így emlékszik vissza gyerekkorára Fazekas György atya, aki 42 évesen kezdett el kigyógyulni, ahogy ő nevezi, „titokbetegségéből”, évekkel ezután szentelték pappá. Ma musttal misézik. Az alábbi interjú a Képmás magazinban jelent meg.

– M történt a nevelőintézet után?

– 16 évesen egy család befogadott, ott ismerkedtem meg a kereszténységgel, 18 voltam, amikor keresztelkedtem. Akkor jutott először eszembe, hogy milyen jó lenne Jézusról beszélni, a szentmisében az ő szavait mondani, Isten szeretetét továbbadni másoknak. Beléptem a szemináriumba, de aztán el kellett jönnöm, akkor már szenvedélybeteg voltam, csak nem akartam róla tudomást venni. A tagadás fázisában voltam. Jól mutatja a tévképzeteimet, hogy amikor lementem a kápolnába, az imádságom Jézussal való alkudozás volt: Papnak szeretnél? Akkor vigyázz rám, hogy ne rúgjak be, mert tudod, hogy a pap szakma olyan ivós szakma, hiszen ha a pap valahova belép, azonnal sörrel, borral, pálinkával kínálják. A tagadás fázisa a hazudozást is magával hozza, a végén ebbe már úgy belegabalyodunk, hogy magunk s elhisszük, amit mondunk. Mindenhol ellenségeket látunk. Már az Isten is alkoholista volt számomra, együtt ittunk. Ebben az időben úgy gondolkodtam, hogy alkoholista vagyok, de ha tanulok az alkoholizmusról, nagyobb lesz az önismeretem, akaratom, kezemben tudom tartani problémámat, és ihatok tovább. Önismereti csoport, egyéni beszélgetés pszichológussal, akupunktúra, könyvek, és végül négyszer addiktológiai osztály. Pedig sokan mellettem álltak. Mérhetetlen szeretetet kaptam, amit most hálásan köszönök, de ott, akkor nem fogtam fel, vagy azt gondoltam, hogy nekik az a kötelességük, hogy szeressenek. Ez is a betegségem egy része.

– Ma Ön a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat lelkésze. Hogyan került a segítő oldalra?

– Az alkoholizmus titokbetegség. Nem tudom megmondani pontosan, melyik pohártól lettem alkoholista, ahogy azt sem, miért éppen akkor józanodtam ki. 42 évesen érkeztem el odáig, hogy ezt nem tudom egyedül megoldani. Egy délutánon át sírtam és imádkoztam: – Uram, vagy megszabadítasz, vagy megdöglök. Bocsánat, hogy így fogalmazok, de nem lehet szebben mondani: felpuffadt hassal, talán megsárgulva az ember valóban megdöglik.

Megkerestem Jakus Ottó atyát, akit még a szemináriumból ismertem, és ő akkor feltette nekem a kérdést, mi a helyzet a papi hivatással. Ő ismertetett meg a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálattal is, amelynek a lelkésze volt. A közösséget Halász Endre atya alapította 1985-ben, 30 évvel ezelőtt, aki egy péceli család tragédiája folytán került kapcsolatba az alkoholizmus problémájával. Bandi bácsi egy szent életű, jószándékú ember, akit mindenki nagyon szeretett, de kezdetben maga is kicsit tartott az alkoholbetegektől. Viszont érezte, hogy a katolikus egyháznak nincs igazán válasza erre a sokszor egész családokat sújtó problémára. A szolgálat egy- vagy többnapos lelkigyakorlatokra épült, az anyagi háttér megteremtésében és a szervezésben Mailáth Edina állt mellette, aki főként német kapcsolatai révén a Máltai Lovagrendtől szerzett pénzt ehhez.

hirdetés

– Elegendő ehhez a lelkigyakorlat? Hiszen sok hívő ember, sőt, sok pap is alkoholbeteg.

– Ezekben a közösségeinkben végre megtapasztalhatom, hogy alkoholistaként is értékes, fontos, szerethető vagyok. A lelkigyakorlaton találkoznak ezek az emberek. A lelkigyakorlatok között pedig önsegítő csoportokban beszélgetnek, segítik egymást hétről hétre. Meszlényi László és Meszlényi Gabi alakították az első ilyen Gamma-GT csoportokat. (A GGT értéke a májsejtek károsodását mutatja a vérben, legtöbbször az alkoholizmus következtében emelkedik meg – a szerk.) Ezekben a közösségekben tapintható az Isten szeretete.

– Az alkoholista jellemzően magányos?

– Maga az alkoholizmus lassan, akár 15 év alatt alakul ki, de csak akkor lesz nyilvánvaló, amikor észrevesszük, hogy nem működnek a kapcsolataink.

Hogy a körülötte lévők vagy elmaradoznak, vagy átveszik a szerepeinket, mentegetnek, söprögetnek utánunk, de közben az alkoholista nem működik, mint apa vagy anya, mint munkatárs, mint barát. Elszigetelődik, az önértékelése egyre alacsonyabb lesz. 
A társadalom szemében mindennek az alja. A megbélyegzés alapja, hogy ahogy az alkohol rombol, az alkoholista is rombol, a szervezetét, az emberi kapcsolatait, néha fizikailag is a környezetét.

– Ön szerint miért érint az alkoholizmus sok papot is?

– A vidéki élet sajátossága, hogy az esküvőkön, temetéseken, ünnepeken központi szereplő és benne van az italozásban. Sokszor sok teher van rajta, magányos, és ez egy olcsó feszültségoldó módszer. Először talán csak azért iszik esténként, hogy tudjon aludni. Ugyanakkor jellemző, hogy a szolgálat megalakulásakor volt olyan püspök, aki azt mondta, hogy az ő egyházmegyéjében nincs alkoholista pap.

– Hogyan tudnak segíteni az alkoholbetegeken?

– Hat hét, mire az alkohol kitisztul a szervezetből, a betegek kikerülnek a kórházból, pedig dehogy gyógyultak! Lelkigyakorlatokat Leányfalun szervezünk, ezek adnak egy erős élményt, Isten-tapasztalatot, amelyet aztán a Gamma-GT Önsegítő csoportok tartanak fönn, és az élmény után jön az aprólékos, kevésbé vidám munka önmagunkkal. Újra kell építeni önmagunkat, kapcsolatainkat stb. Új emberré kell válni. A Kórház utcai központban tartunk hetente hittant, havonta egyszer szentmisét, két mentálhigiénés szakember is dolgozik velünk.

– Ahhoz, hogy valaki idejöjjön, hinnie kell abban, hogy Isten segítségével gyógyul meg?

– Egyszer jött hozzánk valaki, aki azt mondta, az agykontroll segítségével meggyógyítja magát. Nem fogadta el, hogy bármiféle természetfölötti hatalomtól kérjen segítséget. Rájöttem, hogy az a lényeg, hogy tiszta maradjon, akkor sok csoda történhet. Az Isten úgy is szereti őt, ha ő nem érti meg, hogy rá kell bíznia magát. Jézus a szabadító, és ha szeretem embertársamat, akkor Isten szereti és gyógyítja őt.

– Feltétel, hogy józan legyen, aki ide érkezik?

– Nem. A szándék fontos, hogy akarjon az lenni. Aki közénk jön, az beteg. Tapasztalatból tudom, hogy egy bizonyos fázisban innom kell, hogy működjek. Felkelek, és ahhoz, hogy ne remegjen kezem-lábam, innom kell, és aztán egész nap tartanom kell azt a szintet (a szintivónak). Az alkohol átveszi az uralmat. Ott van a gondolataimban, hogy hol lesz buli, kinek lesz születésnapja, mikor juthatok alkoholhoz. Ezért kell a kórházi kezelés, hogy kitisztuljon az alkoholból. Eljön hozzánk, elfogadjuk úgy, ahogy van, és lassan megérti, hogy gondolkodásmód- és életmód-változtatásra van szükség, amelyben Isten segíti őt.

– Arról még nem mesélt, hogy lett mégis pap.

– Amikor kijózanodtam, megfogadtam, ha egy püspök még szóba áll velem, pap leszek. Beer Miklóst még a szemináriumból ismertem, ahol filozófiát tanított, beállítottam hozzá: – Alkoholista vagyok, de pap szeretnék lenni. Ahogy mondani szokták, „dobott egy hátast”.

Hm…hát jól van, Gyurikám, hm…erre majd még visszatérünk, Isten áldjon. Ennyit mondott, de szóba állt velem, nem volt mit tenni. Leányvárra mentem, ahol az alkoholista papok gyógyulnak. Havonta-kéthavonta találkoztunk a püspök atyával, tudtam, hogy figyelemmel kísért, küzdött értem, de sokáig nem jelezte, hogy mi a szándéka velem. Egyszer azt is megkérdeztem tőle, lehetséges volna-e, hogy musttal misézzek. Akkoriban a monori plébánián voltam kisegítő, a hívek kezdtek el nyaggatni, hogy kérdezzem már meg a püspököt. Végül el is mentem hozzá, de csak nem vitt rá a lélek, hogy előrukkoljak vele, néztem az órámat, tudtam, hogy pár perc és vége a beszélgetésnek. És akkor hirtelen megkérdezte: – Mit szólnál hozzá, ha az idén diakónussá szentelnélek? 2007. június 16-án pappá szentelt. Miklós atyában az irgalmas, új lehetőséget adó, senkit le nem író Isten jóságát tapasztaltam meg.

„2004. május 15-én egy kórház addiktológiai osztályán egy sarokban guggoltam-ültem egész délután. Tompult aggyal, idegileg kimerülve próbáltam gondolkodni, imádkozni, számba venni lehetőségeimet. Beláttam, hogy nincs több módszer, nincs több menekülési útvonal. Nincs többé „így”, „úgy”, „talán”, „esetleg”. Nincs több lehetőség, nincs új varázsszer a bűvészládában, hogy újra kezdhessem a régi játszmáimat. Akkor végre teljesen összetörve, halkan és dadogva kimondtam: „Uram, segíts”. Akkor szívvel-lélekkel és aggodalommal kimondtam, „alkoholista vagyok” magatehetetlen, de Isten szeret, és a jót fogja kihozni az én eddigi kaotikus életemből. Hála töltötte el a szívemet és teljes ráhagyatkozás. Akkor elindult egy új élet, amely olyan csodákat rejt, amelyekről addig nem is álmodtam.” (Részlet Fazekas György tanúságtételéből)

 

 

Forrás: Képmás

hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás