A ma divatos irányzatok mintha mind ellentétesek lennének azzal, amit első ránézésre egy értékkonzervatív-keresztény gondolkodás sugalmaz. Olyan hívószavak és kreált toposzok határozzák meg a közgondolkodás egy részét, mint a progresszió, a fogyasztásorientált társadalom, az innovációs kényszer. Gyakran érzünk erős, mesterségesen létrehozott nyomást bizonyos témák kapcsán, amelyekben egyre nagyobb bátorság megfogalmazni és kimondani a higgadt, katolikus-keresztény álláspontot, mert azt azonnal megbélyegzés és kiközösítés fogadja. Közben a világ irtózatos tempót diktál és koránt sem lehetünk meggyőződve arról, hogy mindig a megfelelő irányba változik.
Folyamatos fejlődési lázban élünk. Természetesen fontos a fejlődés egyéni és kollektív szinten egyaránt, ugyanakkor érdemes belegondolni abba is: nem szükséges újrafogalmazni és újraalkotni a körülöttünk lévő világot, hiszen vannak évszázados (akár évezredes), jól működő struktúrák, amelyek alapján magas civilizáció, minőségi életforma jött létre. A kilencvenes évek elején, amikor Magyarország új fejezetet igyekezett nyitni saját történetében, színre lépett egy jószándékú, de éppen a lényeget szem elől tévesztő mozgalom, melynek mottója az volt: „Találjuk ki újra Magyarországot!”. Az adott történelmi szituációban a motiváció érthető volt, de helytelen irányt választott: nem arra volt és van szükségünk, hogy újra kitaláljuk Magyarországot, hanem arra, hogy újra azokhoz az értékekhez vezessük a társadalmat, amelyek a gerincét alkották az Árpád-házi szentektől kezdődően. Melyekre annyian építettek életet, hazát és nemzetet. Melyekért annyian hoztak áldozatokat. Innovációs készségünket inkább erre kellene összpontosítanunk: nem valami teljesen újat alkotni, hanem a már meglévő jót formálni tovább. Ez a mi örökségünk. Ahogyan Szent István király fogalmazott Intelmeiben: „aki ugyanis megveti, amit megszabtak atyai elődei, az isteni törvényekre sem ügyel”. Számunkra pedig magyar szentek és boldogok, de profán hősök hosszú sora is megszabta az államépítés, a nemzeti sorsközösség és a személyes életút önmagán messze túlmutató, vonzó módját.
Miközben természetesen elismerjük a fejlődés jelentőségét, az újítás erejét, a modern világ számos nagyszerű elemét, ragaszkodunk hagyományainkhoz is – nem egyfajta görcsös ragaszkodással (mert valóban nem feltétlenül jó minden, ami régi), de az értékhordozó szokások, a magyar hagyomány lelki-szellemi-fizikai hordozóinak ápolására törekszünk.
Hasonlóképp alakul hozzáállásunk a szent hagyománnyal is. Mi több, első helyre tesszük, miként István is legfontosabbnak tartotta a katolikus és apostoli hit buzgalommal és éberséggel való megőrzését. S mindezt nem csak Szent Imre hercegre, de ránk, ezer évvel későbbi magyarokra is igaznak találhatta. Ránk, akik a változó világban gyűlünk össze minden év augusztus 20-án, hogy hálát adjunk Istennek nagyszerű szent példaképeinkért, hazánkért és nemzetünkért, s kérjük Őt a jövőnkért. S közben kérjük Szent István közbenjárását, nem feledve bíztató szavait: „ha a hit pajzsát tartod, rajtad az üdvösség sisakja is”.
(A cikk utánközlés. Eredetileg megjelent a Kertvárosi Krónika című egyházközségi lap 2016. augusztusi számában.)
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás